Elővesszük ezt a hogyvoltot, hiszen amikor készült, még nem tudhattuk, hogy az AMC jön hozzánk is, és bemutatja majd, pedig de, így történt. A sorozat epizódjait szerda esténként tíztől lehet látni szinkronizált verzióban és választható angol hangsávval is. Előzetesek és minden egyéb itt.   

FUD: félelem (fear), bizonytalanság (uncertainty) és kétely (doubt). Az IBM kedvelt taktikája, amivel elrettentették a kisebb versenytársakat. Illetve olyan adatot is jelent, amit addig titkosítanak, amíg nem lehet megkülönböztetni a véletlenszerű zajtól. Joe körül találni egy pár ilyet. Aláfestő zene az olvasáshoz linkre kattintással.

Az IBM jogi csapata keményen megdolgozza Cameront és Gordont, az előbbi határozottan jobban bírja a beszólogatásokat – simán szemétnek nevezi az IBM BIOS-t, amiért ha a Nagy Kéken múlik, akkor egész hátralevő életében 8 bites adatbusszal dolgozhat. Az övék bezzeg 16 bites lesz. Azért Gordon is kikéri magának, hogy nála jobban senki sem ért a mikroprocesszorokhoz. A változatos fenyegetések után végül Joe-n van a sor, de ő nem kap egy egész hadsereget maga ellen, csak egy nagyágyút, akit már úgyis ismer. Némi fenyegetőzést követően – eltemetlek papírmunkában és ügyvédi költségekben – hamar MacMillan távozására az IBM-től terelődik a szó.

Különös nap lehetett, mert Joe nem mesélt erről a kis barátainak, és sajnos mi sem tudunk meg többet. Kalandorunk azonban visszafenyeget, hogy ők aztán nem bérelnek több ügyvédet, inkább hagyják, hogy Barry belefulladjon a papírmunkába, mint hogy az ügyvédi költségeken bukjanak el. Joe szerint amúgy sincs az IBM-nek semmije ellenük. Joe felidézi A Columbia Data és a Compaq eljárását, amivel visszafejtették az IBM PC-k működését 1982-ben (így megtudtuk, hogy az események pontos éve 1983) – ugyanazzal a módszerrel, amit a Cardiff Electric is használni készül. Ja, és jó repülést visszafelé! Joe nem kap sütipontokat Bosworth-től, lehet végre meg is verik.

A főcím előtt Cameron még felteszi a nagy kérdést, amúgy mit is építünk? Persze Joe delíriumos álmaiból merít ihletet, hogy mi mást, mint egy kétszer olyan gyors gépet, fele áron. Gordon felhomályosítja, hogy teljesen megvalósítható, lényegében csak a fizika törvényeit kell legyőzniük ehhez. De aztán kitör belőle a meg nem értett zseni, és azonnal munkának lát, nehogy elfelejtse az ötleteit – szoftveres megoldás? Vagy talán a processzorfrenkvenciát kellene emelni? Egy gyorsabb kristályoszcillátor? Cameron egyből problémázik, szerinte nem elég gradiózus a cél, ez inkább egy mikró lesz így, mint rendes, modern PC. Joe kioldalog, hagyja a gyerekeket játszani. Ketten heves vitába kezdenek, milyennek kellene lennie a számítógépnek (a lány szem előtt már fotorealisztikus kijelzők lebegnek, míg akkorában jellemzően csak négy színt tudtak megjeleníteni), amíg John szét nem választja őket, mivel Cameron és Gordon elvileg nem érintkezhetnek. Cameront a „tisztaszobába” (inkább valami koszos raktár) rakják dolgozni, és Barry a bébicsősz.

Bosworth bemutatja Joe-t a többi munkatársnak, a céges tisztségét (termékmenedzser) meg egy cetliről olvassa fel, nem igyekszik megtisztelni a jövevényt, na. Ettől persze MacMillan lelki egyensúlya nincs megbolygatva, elégedetten vigyorog, sőt bemutatkozásában John-t az egekig magasztalja, megtapsoltatja, ami tényleg övön aluli szegény embernek. És hogy a hangulat tovább fokozódjon, olyan motivációs beszédet tart, amitől mindenkinek leesik az álla, kivéve Cameront, aki mindenre húzza a száját, és Gordont, aki tudja, hogy Steve Jobs (akit ekkor még elintéztek annyival, hogy „ő az a fickó, aki az Apple-t vezeti) egy évvel korábbi Playboy interjújából lopott tollakkal ékeskedik éppen MacMillan. Mikor ezt felhozza, emberünk még büszke is magára. Gordon is elégedett, mert saját sarokirodát kap. Cameron közben zenével űzi el a felügyelőtisztjét, és szétszedi az asztalán lévő terminált – úgy fest nagyon a szívére vette Gordon beszólását, hogy nem ért a hardverekhez – és kioktatja Joe-t, hogy ő csak egy kereskedő. Rendelt egy pizzát is, de a fizetés részét már Joe-ra bízza. Azért ő tudja, hogy Joe minden szövege hazugság – ami mégsem, azt valaki mástól lopta.

Gordon visszakapja a férfiasságát az előléptetéstől, hazafelé üvöltő zenével autózik, szóval épphogy beér a hazába, el is kapja Donna-t, és meg sem állnak a hálószobáig. Viszont itt jegyezném meg, hogy a kis feleség milyen cukin szurkolt Gordonnak, és izgult, hogy minden rendben legyen az IBM-mel, majd kitörő örömmel fogadta, hogy párja elkezdhet építeni. Tetszett nagyon az egész jelenet. Aztán légy kerül a levesbe, Gordon elfelejti megemlíteni, hogy Cameron bizony lány, nem pedig fiú, ahogy Donna hiszi – hiszen mindenki férfi, aki az iparban dolgozik. És ha Donna tudná, hogy ez a lány nem csak a csinos ruhákat, de a melltartókat sem hordja szívesen...

Cameron lassan halad a munkával, úgyhogy tesz egy felfedezőutat az éjjel kihalt irodában. Nagyon úgy tűnik, hogy nincs hol aludnia, mert a raktár padlóján tölti az éjszakát. Bosworth nem viseli jól, hogy a régi ügyfelei már nem úgy tekintenek rá, mint régen. Ami azt illeti, oda se hederítenek arra, amit mond. Pedig tényleg igyekszik, még grátisz szolgáltatásokat is bedob. Cameron megradja a kínálkozó lehetőséget (Barry elaludt) és kiszökik az irodából. Az ügyvédet egy igazán ízléses felirattal hagyja magára. Azért egy péniszt is rajzolt az arcára, biztos, ami biztos. A lány önhatalmúlag egy másik, nagyobb raktárba költözött, és telefirkált egy fehértáblát assembly kóddal. Regiszterek és x86 parancsok – ez azért már magas nekem. Joe letolja, magabiztosan közli, ő tudja, hogy ez nem is kód. Nem olyan könnyű ám őt átverni, mint ahogy tűnik. De Cameron is eszénél van, és kíváncsian várja Joe véleményét a bithatárokról, és hogy gyorsabb lenne-e inkább két nullával megtoldva elvégezni a szorzást. A verbális ****méregetés Cameron elsöprő győzelmével zárult. Joe nem boldog.

Joe azért nem tágít, marad boldogítani a lányt. Nem egy (informatikus) zseni, de jó emberismerő, látja, hogy Cameron csak azért agresszív – kivételesen okkal – mert elakadt. Felajánlja a segítségét, Cameron meg gyorsan letolja MacMillan nadrágját. Ez majd segít elterelni a gondolatait. Joe le sem tagadhatná a kísértést. Gordon nem bír magával, feltúrja Cameron táskáját, amíg a lány távol van. Talál egy pillangókést, majdnem le is vágja vele az ujját. Donna él Gordon korábbi meghívásával, és az egyik kislányukat a fogorvostól a Cardiffhoz viszi. Ahogy azt kell, a mosdóban össze is futnak Cameronnal, aki éppen ott tisztálkodik – alapvetően sziszegő szappannal. Bemutatkozáskor egyből leesik, hogy ez a Cameron az a Cameron. Apuci ma a kutyaházban alszik. Joe visszatér Cameronhoz, és mint úriember, aki tudja, hogy kell bánni a hölgyekkel, hátulról fejbecsapja a BIOS könyvvel Cameront, aki éppen iszik. Ranger Soda-t, mert ebben a részben már mindenki Ranger Soda-t iszik, még Gordon is áttért a Dr. Pepper-ről. Cameron el is küldi a francba, hogy csináljon olyan dolgokat inkább, amiket a termékmenedzserek szoktak – bármi is az. Joe azért a BIOS-t otthagyja, Cameron kapja össze magát, vagy legalább másoljon tisztességesen.

Donna otthon hidegen tartja Gordont, aki a századik jel után rájön, hogy valami nem stimmel. Ki is nyögi, hogy Cameron igazából lány, szánja-bánja, nem is tudja miért nem mondta el egyből. Donna szól, hogy amúgy már találkozott vele, és csak azt reméli, hogy tényleg ő a megfelelő ember. Cameron a plázában próbálgatja az irodába illő ruhákat, kevés örömmel. Inkább lop magának egy pár egyforma sportmezt. Távozás után gyorsan kiszúrja az őt üldöző öltönyösöket, és már éppen könyörögne, hogy had fizessen inkább a cuccokért, amikor zavart mosolyok mellett kiderül, hogy az IBM-től vannak. Bosworth még mindig az ügyfelekkel szenved, de csak rossz hírek jönnek. A Cardiff legnagyobb vásárlóit egymás után halássza el az IBM, hogy a céget kiéheztesse. John a sírás szélén állva is hiába könyörög az ismerőseinek, csak megalázza magát, teljesen feleslegesen. Joe a nagy tervezgetés közepette azzal épp nem számolt, hogy az IBM százezres veszteséget is lenyel, csak hogy a Cardiffot eltemesse. Segíteni azonban nem tud, mert ahogy John mondja (részben büszkeségből is), Texasban ez a kapcsolatokról szól, amiről Joe-nak nem sok fogalma van.

A könyvelő lefuttatja a számokat, oszt, szoroz, és arra jut, hogy nagy szarban vannak. Körülbelül két hónapja van hátra a cégnek, ha nem változtatnak. Joe szomorú kutya fejjel néz, mert kivételesen nincs mit mondania – erre a helyzetre nem gyakorolt a tükör előtt. Inkább Cameronon vezetné le a feszültséget, de őt sem találja a helyén. Se a BIOS-t. Úgyhogy Gordont hibáztatja. Logikus. A mérnökünk meg észreveszi Cameron tábláit, és inkább kis híján elélvez a lány zsenijétől. Az irodában finoman szólva is fagyos a hangulat. Joe-nak komoly dühkezelési problémái vannak, és mivel a lakását már legutóbb lebontotta, ezért hazafele inkább beugrik egy zeneboltba, hogy a földig alázza szegény eladót. Dale az IBM-től meglátogatja a lakásán, hogy formálissá tegyék Joe felmondását – hoz is neki 600 dollár elmaradt fizetést. Joe felhívja a figyelmét, hogy több, mint kétmillió dollár kárt okozott az IBM szervereiben (amire láthatóan nagyon büszke), de Dale megvonja a vállát: a biztosító többet fizetett, szóval Joe tulajdonképpen szívességet tett. Úgy l. Azért felajánlja, hogy ha ma este visszarepül New Yorkba, akkor talán mégis van ott neki egy hely. Joe-nak elszorul a torka, de tökös legény, kitart a terv mellett. Dale megmondja, hogy nem számított másra, de megígérte Joe faterjának, hogy megpróbálja – csalódott lesz, de az IBM-es szerint ez már nem újdonság.

Joe végre megvilágosodik, visszarohan a Cardiffhoz, ahol a parkolóban találja Lolkát és Bolkát. Cameron nem adta át az IBM-nek a BIOS könyvet, Gordon letagadja, hogy meg akar szabadulni Camerontól (a kis gerinctelen a szemébe már nem meri vállalni, csak Joe-val kettesben). Joe közbeszól, hogy ez nem számít, Dale aktatáskája láttán rájött, hogy egy igazi hordozható számítógépet kell építeni. Gordon ironizál, hogy tényleg, ez a világ legzseniálisabb ötlete, Cameron meg a régi, ennél jobbat kell csinálni nótát fújja. A két férfi összeverekszik, bár inkább lányok módjára csinálják. Joe inge elszakad, és meglátjuk, hogy hatalmas sebhelyeket hordoz a mellkasán. El is mond egy megható történetet arról, hogy amikor kicsi volt, az amerikai foci helyett inkább a szputnyik érdekelte, és az 1958-as Colts-Giants Superbowl döntő éjszakáján lelökték egy tetőről. Szerinte Gordon és Cameron is meg nem értett emberek, akiket a társadalom lekerget a tetőről, és ezért kell együtt dolgozniuk, hogy a saját képükre formálják a világot. Ezt az idézetet George Bernard Shaw-tól „kölcsönzi”.

Másnap reggel tényleg Joe az első az irodában, és megenged magának egy kis önelégült mosolyt, amikor a többiek is megjelennek – Cameron persze mindig ott van, hisz ott lakik. Gordon rácsukja az ajtaját, de Cameron odamegy hozzá beszélgetni. Elmondja, hogy az apjától mindent tud a világ legjobb meccséről, az 58-as Superbowl-ról, főleg azt, hogy több, mint egy évvel azt követően játszották, hogy az első szputnyikot fellőtték és visszazuhant 92 nap után. Joe mosolyogva csak annyit kérdez: valóban így lett volna?

Eddig jól alakul a sorozat, Cameron karaktere is sokat fejlődött szerintem, bár néha továbbra is érthetetlen a belőle áradó harag. Gordon összevissza hullámvasutazik, Donna viszont nagyon érzékenyen játszik és egyre könnyebb vele azonosulnom. Szegény Bosworth, jószándékú ember, csak a Cardiff érdekli, és valahol szomorú nézni, ahogy partra vetett halként vergődik a nála nagyobb emberek és események között. Joe-ból hiányolom az érzelmeket, nem teljesen tűnik hitelesnek az alakítás. Viszont nagyon érdekel, hogy miféle ember az, aki annyira manipulatív, hogy még az ingje elszakadására is van egy rögtönzött, de motiváló hazugsága. Senki sem lehet ennyire pszichopata. Van egyáltalán bármi, ami igaz róla?