Houdini tehát leugrott. A víz alatt az anyját látja, amint hívogatja őt. Reméljük felfelé. Szar dolog a hypothermia, kérdezze csak meg bárki nyugodtan ifj. Schirilla Györgyöt! Ugrunk egy kicsit az időben, hősünk családi körben és életben. Az anyjának mutatja a mutatványáról készült újságcikket. A korabeli Story magazin nem felejti el megemlíteni, kinek a segítségével sikerült élve megúszni a kalandot. A kedves mama nagyon büszke. Ott ül az asztalnál az öcsi, Dash, aki ugye Hardeen néven szintén bűvészetben utazik, és vérre menő testvérharcot folytat Houdini ellen. A tesók jót vigyorognak ezen, hiszen ez csak a marketing része. A további tervekre terelődik a szó, és az immár tiszta tekintetű Bess rögtön közbeveti, hogy abba kéne hagyni a hídról való leugrálást, mert minden alkalommal a frász jön rá. Oké, akkor nem ugrok –feleli hites ura. Hídról nem.
Emeletes házról viszont de. Ez Houdini legújabb terve, hogy minél nagyobbat villantson a közönség előtt. 1914-et írunk, és az eseményre, a San Francisco Chronicle épülete elé a terveknek megfelelően hatalmas tömeg gyűlik össze. A mutatvány egy egyszerű kényszerzubbonyból való szabadulásnak indul. Szegény naiv Bess azt hiszi, ennyivel megússza. A férje ki tudja mozdítani a vállát a helyéről, az előadás gyerekjáték lesz. Igen ám, de mindezt három emelet magasban fejjel lefelé lógva teszi. Bess meg sem várja a szám végét, dühösen elviharzik. Houdini ügyesen kiszabadul, és élvezi a sikert.
Odahaza aztán megint csak a veszekedés várja. Bess ki van akadva, hogy mi a jóságos úristennek kell állandóan életveszélyes mutatványokat csinálni? És egyébként is miért nem lehet NORMÁLIS életet élniük? Most Houdinin a sor, hogy kibukjon. Minél eszementebb számokat kell csinálni, mert erre vevő a közönség. Általa élik ki a félelmeiket a nézők. Ő meg különben sem tudna már hétköznapi életet élni, arról meg ne magyarázzon Bess, hogy nem bírja a vándor életet, hiszen erre szerződött. "Én nem szerződtem" –kapja fel a vizet Bess, "hanem férjhez mentem". "Vagy azért vettél el, mert beleférek a ládába" –folytatja ingerülten. Houdini azzal vág vissza, hogy azt hitte, a nő is élvezi. (Jaj, Harry, Harry, ez az érv a nőknél sosem jön be.) Ha nem ugorhat se hídról, se épületről, akkor mit csinálhat? A nő, ha ragaszkodik a röghöz kötéshez, azzal egy dobozba fogja őt zárni! "Miért, legközelebb mibe záratja be magát, egy koporsóba?"- kérdezi Bess, és amikor látja a férjén, hogy ezzel pont most adott neki egy új ötletet, káromkodni kezd. Na, ezt nem kellett volna, ez ugyanis állandó probléma köztük, Houdini nem bírja, ha a felesége közönséges. Azzal fogja magát és elviharzik.
Meg sem áll az egyik rajongólány ágyáig. A fiatalság nem minden, mondhatnánk kicsit gonoszan, mert amikor a félrelépés után hősünk hazatér az üres lakásba, láthatóan nem boldog. Még mindig szerelmes a feleségébe, és hát tudja, hogy ezt nem kicsit elszúrta. Szerencséjére ebben a pillanatban tér haza az asszonykája. Templomban volt. (Haha, ki, hogy múlatja az időt, ugye?) Houdini bocsánatot kér Bess-től (na, nem a megcsalásért, arról mélyen hallgat), és égre-földre ígérgeti, hogy ezentúl nem kockáztatja az életét. Bess békülékeny kedvében van, de annyi kikötése van, hogy innentől, akkor vagy tényleg együtt vannak, vagy sehogy. Deal. Houdini annyira komolyan gondolja a dolgot, hogy amikor legközelebb a Barnum cirkusz porondján lép fel, az elefánt-eltüntető szám előtt nem csak az anyját, hanem a Bess-t is bemutatja a közönségnek. Mindenki boldog, kivéve talán a Jenny nevű elefántot, aki szőrén-szálán eltűnik. Vagy nem, ugye.
Az I. világháború a nyakunkon, a spionbiznisz kicsit eldurvul. Houdinit visszaküldik Európába, és ebbe nem nagyon van beleszólása. Houdini-mama ennek nem örül, aggódik, hogy már nem lesz életben, mire a fia hazajön a turnéról. Búcsúzásképpen lesmárolja Houdinit. Igen, a száján. Furcsa népek ezek. Houdini sikerrel jár, természetesen, és sikerül néhány, a tengeralattjáró-háborúról szóló német hadititokkal ellátnia az angol titkosszolgálatot. Mellesleg azért turnézik is, következő előadásán ott van Sir Arthur Conan Doyle és becses neje is. Hősünk egy falon átjutós trükköt mutat be (a fal alatt besüllyed a színpad, azon mászik át a bűvész, amíg takarásban van), ami hatalmas sikert arat. Az előadás után Sir Arthur elmegy leróni a tiszteletét, és simán elmondja, mi volt a trükk. Csak egy a bibi, mert rögtön utána hozzá is teszi, hogy kedvenc hőse, Sherlock biztosan így okoskodott volna, de ő nem hisz az ilyen földhözragadt dolgokban. Szerinte Houdininek természetfeletti ereje van. Még szerencse, hogy Lady Doyle is egy médium, meg is hívják az elképedt Houdini házaspárt egy szeánszra. Erre egy darabig nem igen kerül sor, mert amíg Bess kikíséri a fura vendégeket, Jim táviratot hozz Houdininek. Jól sejtjük, Cecília mama halálhíre van benne. Houdini összeomlik.
A temetésen Dash elmondja, hogy az anyjuk utolsó szavai a „Bocsáss meg!” voltak. Ez beülteti a bogarat Houdini fülébe, pedig már így is elég depis. Jim halottlátót javasol, de a főnöke nem hisz a szellemekben. Jim erre emlékeztetni egy húsz évvel ezelőtti előadására, amiben pont ő idézte meg egy halott lány szellemét. A szám nagy parasztvakítás volt. A kisvárosban, ahol felléptek nem sokkal korábban meghalt egy fiatal lány, Elsie Matthews. Houdini behívta a színpadra a feleségét, egy fehér fátylat terítette rá, és úgy tett, mintha transzba ejtette volna. Ezután kérdéseket tett fel a lány halálának körülményeiről. Kiderült, hogy gyilkosság volt, de az utolsó kérdésre, hogy ki tette, természetesen a „szellem” nem felelt. Azzal sajnos nem számolt a művész úr, hogy hozzátartozók is ültek a közönség soraiban, akik az előadás után jól beolvastak neki. A pár elszégyellte magát, de Bess azért eltette a fellépésért járó pénzt.
A temetés óta eltelt pár év, 1922-ben vagyunk, a némafilm fénykorában. Houdini is filmes karrierbe kezdett, nem sokat mutatnak belőle, és hát az életrajza szerint valóban nem is tartott túl sokáig. A bűvész az egyik vetítésen egy lány arcában a saját anyjáét látja, így újra felébred benne a vágy, beszélhessen a mamával. Elmegy mindenféle szeánszra, de mindegyikről kiderül, hogy átverés. Innentől a vajákosok, szellem- és halottlátók esküdt ellensége lesz. Ahol tudja, lejáratja őket. Egy ezoguru könyvbemutatójára is betrollkodik, és ha már ott van, felajánl 10 ezer dollárt annak, aki tényleg kapcsolatot teremteni a halott anyjával. Hajdú Steve egy kicsit beszól neki, de mivel ő sem igazai médium, ezért meghátrál a kihívás elől. Houdini kijelenti az ott levőknek, hogy sosem fog leállni a leleplezésekkel, ahhoz le kell, hogy lőjék. (Szolgálati közlemény: Houdini végre öregszik is a filmen, és bizony Mr. Brody-nak nagyon jól áll az ősz haj. Is.)
Mi ez, ha nem egy új ötlet a következő számhoz. Ezúttal nem puska, hanem ágyúgolyó, és nem elkapás, hanem előle való menekülés. Houdini visszatér az oldschool szabaduló számokhoz. Ebben az esetben egy ágyú csöve elé kötözteti magát, és az előtt ki kell kiszabadulnia a bilincsekből és kötelekből, mielőtt az elsülne. Nagy a feszültség, de épp bőrrel megússza. A mutatványt a Doyle házaspár is megtekinti, majd utána vacsorára invitálják a Houdiniket. Ismét szóba kerül a spiritualizmus, aminek az író nagy híve, Houdini meg ugye nem. Az asztalnál hősünk egy cigányasszonnyal jósoltat magának, aki halált lát ki a kezén levő vonalakból. Hősünket nem hatja meg: „egyszer mind meghalunk”. Lady Doyle meghívja egy saját maga által tartott szeánszra, hogy bizonyítsa a természetfölöttit. Transzba esik, és miközben beszél, le is írja a szellem által sugalltakat. Nagy általánosságokat mond, de Houdini meghatódik. A látszat csal, mert hősünk valójában ki van akadva a szélhámosságon. A Lady azon az egyszerű tényen bukik le, hogy a kedves mama sosem beszélt angolul, pláne nem írt, és nincs az a pénz, amiért megfeledkezett volna a fia születésnapjáról, ami pont a szeánsz napján volt. El is megy Doylékhoz, és jól beolvas nekik. Az író egy gyomrossal hálálja meg. This is the end of a beautiful friendship. Houdini vérszemet kap, és 25 ezer dollárra emeli a tétet.
A nagy spiritualizmus-ellenesség mögött valójában az motiválja hősünket, hogy végre tényleg találjon valakit, aki képes kapcsolatot teremteni az anyjával. Az utolsó reménysugár a korában igazi spiritiszta sztárnak számító Mina „Margery” Crandon. A nő meghívja egy szeánszra Houdinit. A menetrend a szokásos: egy ládába bezárva egy síp, egy dob -nem, nem nádihegedű, hanem- egy csengő, kit tudja minek, talán, hogy a szellem band eljátsszon egy swinget. Jön a szokásos transz, melynek során Mina halott bátyja idéződik meg. A szellem tudja Houdini eredeti nevét, azt, hogy az anyja nem angolul beszélt, de mivel semmi egyéb érdemlegeset nem tud hozzáfűzni, a zeneszerszámokat dühödten rázva megátkozza a bűvészt. Villany fel. Houdini nem kispályás, kiszúrta a beépített embert, aki a sípot fújta, illetve azt is, hogy Mina hasbeszélő. Mondhatni ennyike. Este a hotelszobába visszatérve éppen Bess-szel telefonoz hősünk, amikor betoppan hozzá Mina, meztelen testét egy kabátka takarja csak. Csábítani jött, hátha ezzel ráveheti Houdinit, hogy ne közöljön róla leleplező írást (Hm, talán Mrs. Doyle-nak is ezt kellett volna tennie). Egy pár heves csóknál messzebbre nem jutnak, mert a szentéletű Houdini undorodva, egy jó beszólás kíséretében („ha meghalok, az lesz a spiritualizmus nemzetközi ünnepnapja) kihajítja a nőt.
1926. Detroit. Houdini visszatér a klasszikus vízzel teli tartályból való meneküléshez. Egy este azonban az előadás közben baleset éri. A segédei megrántják a fedelet, amihez a lábai hozzá vannak kötve, és eltörik az egyik bokája. A doki pihenést javasol, de Houdni hajthatatlan, the show must go on, megcsinálja fél lábbal. Bess kiakad, pláne amikor szóba kerül Margery átka (az aktualitás oka, hogy az újságok megírják, a nőt Houdini leleplező írása miatt a Scientific American magazin feketelistára tette). Ha ez még nem lenne elég, a közönség soraiban ott ül a gyanús alak, aki már régóta nyomon követi a bűvész minden nyilatkozatát, és műsorát, és valahogy szerét ejti annak is, hogy az előadás után egy csapat rajongóval (portét festenek Houdiniről) együtt bejusson az öltözőjébe. A fickó Doyle-rajongó, aki bosszút állni jött. Hallott róla, hogy Houdini nagyon büszke az edzett hasizmára, ezért boldog-boldogtalannak megengedi, hogy behúzzon neki. A fickó engedélyt sem kérve ütlegelni kezdi a bűvészt, úgy kell a rajzolóknak leszedniük róla. Houdini hasfalának azonban az évek és a gyomrosok nem tettek jót, egy újabb CSI-ból lopott illusztrációval meg is mutatják nekünk, hogy sajnos pont eddig bírták az izmok, és nem tovább. Jaj.
Szerencsétlen Houdini már az esti műsort sem tudja végigcsinálni, alig hogy köszönti a közönséget, menten összeesik. Irány a műtő. A diagnózis: perforált vakbélből kialakult hashártyagyulladás. Ne feledjük, 1926-ot írunk, ez gyakorlatilag egy halálos ítéletnek felelt meg akkoriban. Miközben Houdini a műtőben a fertőzéssel harcol, Bess a váróteremben az újságírókkal, de már nincs sok hátra. Még jut egy kis idő a búcsúzkodásra, Bess énekel, Houdini mama kísért, és még Sir Arthur Conan Doyle is baráti hangú részvéttáviratot küld. Houdini 52 évesen távozik az élők sorából. A halál elől sajnos ő sem tudott menekülni. VÉGE.
Facebook kommentek