Nos, még elején ajánlatos felfújni a nyakpárnákat, kanapé mellé bekészíteni a szédülés elleni homeopátiás szert, mert ebben a részben úgy zúdul majd a nyakunkba a flashback-dömping, hogy csak kapkodjuk a fejünket, mint Rozsomák egy mágneses viharban. Senki ne mondja, hogy én nem szóltam előre. Ted-apu ma is életbölcsesség-katonákkal tölti tele a gyerekeknek szánt uzsonnás-pakkot: Kids, soha ne becsüljétek alá a sors hatalmát, a legkisebb dolog is események láncolatát indíthatja útjára. Ted-apu tehát a pillangó-effektus palástjába öltözteti mai sztoriját, ez igazán ígéretesen indul, a téma kapcsán még Ashton Kutcher is behúzott egy olyan filmet, amire elégedetten csettint az ember, pedigugye az nem minden szökőévben fordul elő. Ted a chicagói útját rángatja elő példának. Hát, lássuk, tűkön ülünk.
Ted és Robin rohannak a reptéren, a gurulós bőrönddel szinte felszántják a mozgójárdát. Éppen átküzdötték magukat a biztonsági motozáson, ami Robin esetében rendesen elhúzódott, de az vesse az ügyeletes kollégára az első kézipoggyászt, aki az adott helyzetben nem kutatna toxikus vegyületek után. Ted ostorozza magát egy sort, soha nem bocsátja meg magának, ha lekési a gépet. A sűrű meaculpa-szajkózás közben és a „miért olyan fontos Chicago?” kérdés kapcsán máris szembecsap bennünket az első mini-flashback. A bankszékház-projekt vezetése miatt mostanság Ted után két kézzel kapkodnak az építészcégek, az egyik a New York-i irodája vezetésére akarta lefejvadászni, utolsó interjú Chicagoban. Hát ezért olyan fontos. Az univerzum-srác szerint persze ez élete lehetősége, végzet, sors, fátum, satöbbi, beszakad a dobhártyánk a szokásos frázispuffogtatástól.
Huston, we have a problem, beszállás lekésve, kapu bezárva, stewardess csaj fejrázva, azon az ajtón már élő ember be nem megy, mert a franciakörmeivel nyúzza meg a próbálkozót. Számomra a rész kedvenc finom humora, hogy pont a mondat elhangzásakor dszesszel be egy reptéri alkalmazott az említett kapun. Ted próbál hatni a reptéri csajra, álmaim munkája múlik az úton, kérem, segítsen. Robin besegít a maga szolidan csiszolatlan módját, azaz mintha légkalapáccsal próbálna utat törni a reptéri csaj segítőkészségéhez: komolyan segíthetne, kislányként magának is biztosan más munka volt a gyerekkori álma, mint ez itt. Csodás, érzi ő is, hogy rükvercben felejtve nyomja a padlógázt, inkább visszavonulót fúj.
Stewardess telefonál egyet, megnézi, mit tehet, nem reménytelen, majd visszahívják, azért mellékesen visszakézből kioszt Tednek egy virtuális maflást, máskor érkezzen pontosan. Ted védőbeszéde felér egy beismerő vallomással, reggel bíróságra kellett mennem, ugyanis elítéltek, mert lógtam a metrón. Sztyui csaj kap egy telefont, belebúg a kagylóba: remek, ez jó hír. Ted borús arca már éppen felderülne a pislákoló reménytől, de nem, hiába, nem a géppel kapcsolatban, a sztyui csaj anyja az, megtalálta a fülbevalóját. Most ezzel forgatott egyet a Tedben lévő késen.
Reptéren várakozni veszett unalmas, főleg ha már lekésted a gépet, olyankor vetekszik egy napirend előtti Hiller István felszólalással, úgyhogy Ted és Robin elkezdi felgöngyölíteni a sztorit: Nem kellett volna átugrani a metrókaput, az egész Barney hibája volt. Flashback pár hónappal korábbra, és már magával is ragad minket az események bicegő lendülete, amint Marshall mankóval sántikál be a bárba. Egy aszpirin? Kösz nem, feles-sör kombó helyrerak. Erre a gyógymódra Doktor House is megemelné lángnyelves botját.
A lábtöréssel Marshall lelke is dupla sorozatot kapott, egyrészt megdőlt az elmélete, hogy sérthetetlen, másrészt csalódott, mert a sok futó edzés ment a pazarba, nem tudja lefutni a maratont. Érkezik Barney, helyből olyan laza, mint a többiek együtt nekifutásból, szerinte a maratonra nem kell edzeni, lefutod és kész, bármikor lefutná, ha akarná, akár holnap is. Lassan 4k felbontásban kéne nézni a tv-t, hogy Barney nagy arca ne lógjon le a pixelekről. És ezután bemutatásra kerül a Barney Stinson-féle kétlépcsős maraton edzésterv, első lépés: elkezdesz futni, második lépés: nincs több lépés. Szó szót követ, addig eszkalálódik a dolog, hogy Marshall fogad Barney-val 50 dolcsiba, hogy nem tudja lefutni a maratont. Hopp, az eddig botorkáló események lendületet vesznek, kapcsoljuk be a biztonsági övet, maradunk flashback üzemmódban.
Másnap indul a maraton, a társaság neten követi Barney-t a chipje alapján. Barney kirobbanó formában, harapja a kilométereket, mint tanyasi gyerek a fagyasztott joghurtot. A követős chip szintén jól teljesít, Lily be is ígér egyet Marshallnak a házasság utánra ebből a fantasztikus találmányból. (Ez bizony a jó öreg szivola szindróma, amint azt séfbácsi mondaná.) Ahogy Barney talpa alatt porladnak a kilométerek, a többiek már nem hiszik el, hogy nem csal, elvégre mindig mindent megtenne azért, hogy nyerjen. Az egész társaság kikocog a következő ellenőrzőpontra, mínusz persze Marshall, most éppen ő a fék a cirkuszoskocsiban, de azért ő is kiugrándozik. Barney fut, kacsint, ő maga a két lábon járó kardió, a többiek meg tátott szájjal néznek ki a fejükből, mintha valamelyik VV szereplő egy alárendelő összetett mondatot rittyentett volna a kiszavazó-show díszes közönségének orra alá. A feszültség fokozódik.
Barney diadalittasan, éremmel a nyakában tér haza, gyerekjáték volt ez neki, mint amikor Orbán Viktor egy tollvonással zúzta szilánkokra az ónos eső problémáját, épp csak annyit nem mond, hogy „a 7,5 tonnánál nagyobbak le vannak zavarva”. De gondolja, látszik a szája sarkának rezdülésén. Barney fellengzősen megemlíti, hogy jobb is lehetett volna az ideje, de egy sikátorban lepörgetett egy minimaratont az egyik feszesfenekű futósütivel. Barney bezsebeli a gratulációkat, Marshall még melléperkálja az ötven dolcsit. Távozóban a srácok Barney figyelmébe ajánlják, hogy maratonfutók ingyen használhatják a metrót. Remek, Barney úgy dönt, hogy kipróbálja ezt a metró dolgot. Itt még nem világos, hogy ez miért fontos, de zsigerből érezzük, hogy kulcsmomentum lesz, ahogy továbbpörögnek az események.
Nem kell sokáig őrlődnünk a bizonytalanságban, rövidesen Barney kétségbeesetten telefonál: Ted ki kell mentened innen. Teddel együtt aggódva kérdezzük, honnan? Barney elkeseredett arccal ül a metrón, elromlott a lába. Nem mozog, nem működik, amikor megpróbált leszállni, összecsuklott, mint egy rongybaba. Miután Münchausen báró susogós mackós reinkarnációjaként visszarámolta saját magát a metróülésre, oda-vissza utazik a végállomások között, még azon a részen is járt, ahol megfordulnak a szerelvények. És nem ajánlja senkinek. Kijelenthetjük, hogy válsághelyzet pereg a szemünk előtt.
Ted és Marshall igaz barátként röhögik szét magukat Barney szerencsétlenségén. Barney megadja a helyzetét, sos segítséget várva. Közben az „Adja át ülőhelyét a rászorulóknak” közhasznú reklám antonimájaként Barney mellé érkezik egy terhes nő, egy öreg néni bottal, és bónuszként egy mankós srác, tobzódunk a „rászoruló utas” sablonokban, biztos áthívták a statisztákat a rehabilitációs munkaerőprogram reklám forgatásáról. Barney arcán életében először szégyen suhan át, de képtelen átadni a helyét. Ted megérkezik a metróba, még éppen látja Barney-t reményvesztetten távolodni a metróban, rohanna kimenteni, át árkon-bokron-forgóvillán, amikor egy biztonsági őr leviszi a földre. A krízis súlyosbodik, ha még van hová.
Vissza a reptérre, Robin levonja a konklúziót, Barney az oka mindennek. Ted ismét próbálkozik az ügyintézőnél, aki éppen azt zümmögi a telefonba, hogy ááá, sikerült szerezni két helyet?!?! Na, megint nem a chicagoi járatra, hanem a Bee Gees koncertre az anyjának. A kedves mama Ted nézése alapján most veszettül csuklik, az egész Gibbs zenészfamíliával együtt. Stewardess csekkolja a gépet, ja, az már felszállt, a pilóta meg kurvára nem hívta vissza, és pár odabökött mondat alapján nem ez volt az első ilyen alkalom. Ez a pár képkocka pedig mindent elmond a légitársaságoknál uralkodó erkölcsökről, na szép.
Nincs idő azonban moralizálni, mert van egy másik járat, a reptér másik feléről, így folytatódik az őrült rohanás. Ted és Robin útját elmosódó duty free shopok, szabadon kószáló reptéri tolókocsik és félreugró business class utasok szegélyezik. A sprint sem szünetel azonban az ügy kibogozása, tudod, Robin, Barney-nak nem jutott volna eszébe lefutni a maratont, ha Marshall nem töri el a lábát. Robin szeme elkerekedik, micsoda, talán az én hibám?!? A váratlan fordulat akkor is székbe nyomott volna, ha az előző flashbacknél nem kötöztem volna ki magam 3 méter gurtnival.
Még jó, mert azonnal szemberobog a következő flashback. Vissza jó pár hónappal korábbra, Marshall észreveszi, hogy kicsit elterebélyesedett, és ez zavarja is rendesen, biztos katonai pályával kacérkodik, azt pedig tudjuk, hogy a pocakos tábornokok láttán az egyszeri miniszterelnök csak annyit legyint, az a halálom. Ez meg hogy nézne már ki, így Marshall eldönti, hogy lefutja a New York Maratont. Marshall keményen edz, reggelit darál össze és hány ki, könyvből szívja magába a futópraktikákat. Kétségeid vannak? Pozitív megerősítés kell, Marshall a tükör előtt biztatja magát. Hólyagosodik valahol, talp, mellbimbó? Használj vazelint. Itt elönt minket a bizonyosság, hogy ez a mondat nem csak úgy a levegőbe hangzott el.
Nem bizony, Marshall hazaér edzésből, ég mindene, így elkezdi vazelinnel kezelni a lábát, majd rövid gondolkodás után a simogatással rátér a mellbimbójára. Közben stíröli magát a tükörben és a pozitív megerősítésként azt szajkózza magának, hogy te vagy a legkirályabb, te vagy a legdögösebb. Még mielőtt low-budget softpornóba hajolna a jelenet, hazaér Robin, aki a fürdőbe menet elhűlve látja Marshall súlyosbodó nárcizmusát. Akkorára kerekedik a szeme, mintha azt látná, hogy Pintér Sándor vagyonnyilatkozatából rejtélyes módon eltűnt volna a 20 éves Wartburg. Marshall észreveszi, hogy rajtakapták és zavarában frappánsan hanyattvágódik, és lábtöréssel próbálja elvonni Robin figyelmét vazelinben tocsogó mellbimbójáról. Újabb réteg rakódik a fordulathalomra.
Flashback vége, Ted szigorú következtetése, igen, Robin a te hibád az egész, ráijesztettél Marshallra. Nem dőlhetünk azonban hátra, mert ezzel még korántsincs vége a csavaros kalandoknak. Robin fejti tovább visszafelé a történetszálat. Nem mentem volna hozzátok haza, ha nem virrasztom végig az előző éjjelt Lily-vel. Még fel sem ocsúdtunk az előzőből, a következő flashback olyan hirtelen jön: Ted és Robin sétálnak haza, útközben egy üzlet előtt csajhordák táboroznak. Másnap óriási esküvői ruha kiárusítás indul a boltban, amiatt az őrület. Robint annyira érdeklik a kirakati ruhák, mint süketet a versmondóverseny járási fordulójának pótselejtezője, értetlenkedik is, hogy milyen zakkant az, aki képes lesátrazni pár esküvői gönc 90 százalékos árengedményéért. Na, milyen? A flashbackben ugrunk a bárra, ahol Lily teljes átszellemültséggel adja ki a parancsot, azonnal odakommandózni, éjjel virrasztani, beásni magunkat a pozícióba, reggel megrohamozni. Már hallott a kiárusításról, csak nem tudta, hogy hol lesz, így felhúzott búgócsigaként pörög a hírre.
Lily és Robin félnapi hidegélelemmel, meg egy leárazáson vett kempingszettel kivonulnak, tábort vernek. Kezdenék magukat kényelembe helyezni, alvásban reménykednek, amikor megszólal egy kocsiriasztó. Balszerencse. És nem hagyja abba. Viszontagság. És egész éjjel tolja. Sorscsapás. Lily hamar elkeseredik, Robin próbálja tartani benne a lelket, sikertelenül. Dráma. Reggelre már mindketten a teljes idegösszeomlás szélére kerülnek. Fogadkozósra készíti ki őket a riasztó, csak ezt éljük túl, és megváltoztatjuk az egész életünket.
Reggel a kocsi tulaja egy laza jóreggelthölgyeimmel keresztezett pittyentéssel vet véget a szirénázásnak. Hálából a menyasszonyhadsereg megdobálja a közeli zöldséges portékáival. Emiatt volt Robin túl fáradt, hogy hazamenjen Brooklynba, inkább Tedhez ugrott fel lepihenni. Lily tehet mindenről. Nem várt fordulat, mi jöhet még? Költői kérdés volt, zsigerből érezzük, hogy ezzel nincs vége a meglepetéseknek.
Átérnek a másik kapuhoz, az ottani faszi felismeri Robint, nagy rajongója a hírműsorának, akkor vele sem az egzisztencialista reflexióról fognak beszélgetni. És lőn, arról szondáztatja Robint, hogy igaziak voltak-e az óriáspizzák a riportjában. Teddel forog a világ, annyira kell ez most neki, mint vasbetonba egy csipetnyi őrölt fahéj, felpörgetné az intézkedés foganatosítását: segítene, ha előadnék egy szenvedélyes beszédet a sorsról és a véletlenekről? A faszi egy mondattal zúdít rá hideg vizet: inkább ártana. Azért megnézi, mit tehet.
Tedék leülnek a verdikttel, mindennek Lily és a menyasszonyi ruhavásár az oka. Ted viszont továbblöki a nyomozás menetét. Nem, még korábban kezdődött, miért is hot-dogoztunk a városnak azon a részén? Sóhajtásnyi nyugalomra nincs módunk, flashback. Ted a metrón talált egy 1939-es penny-t, öröme határtalan, ebben az sem gátolja meg, hogy rajta kívül mindenki mást hidegen hagy a téma. Robint a vak csincsillák tájékozódó képessége nem természetes élőhelyükön téma is jobban lekötné, mint Ted penny-je. Ted köti az ebet a karóhoz és elébe szalad a pofonnak, ez az érme egy vagyont ér egy gyűjtő számára, az árából elviszlek vacsorázni. Így is történt, ezért kellett másfél dollárból hotdogozni a város másik felén. Így kerültek az üzlet elé.
Tehát az egész történet Tedtől indult, aki most végigviszi az egész pillangó effektust, ha nincs a penny, nincs hot-dogozás, nincs menyasszonyi ruhaakciós éjszakázás, Robin nem lepi meg Marshallt, aki nem töri el a lábát, Barney nem fut maratont, Tednek nem kellett volna bíróságra mennie. A penny nélkül elérték volna a gépet. Az újabb hír tovább rombolja Ted kedvét, minden hely foglalt a gépen, nem tudnak elmenni. Ted helyett más kapta meg az állást, de később így lett jó minden, mert annak az embernek 3 hónap múlva Chicagoba kellett költöznie. Tednek nem a chicagoi út volt megírva, hanem, hogy New Yorkban maradjon. Ennyit a lepkékről.
A záróképen Barney továbbra is cikázik Brooklyntól New Yersey-ig, a metrón körülveszi pár keményebb tag, szemlélgetik az érméjét, majd lemondóan átadja nekik.
Facebook kommentek