Üdvözlet! Kis kitérőt teszünk a bélpoklos Adam Richman anti-bajpassz versenyzabálásáról, hogy megmutassuk a legínycsiklandóbb fogásokat szerte Amerikában. Ebben a 2012-es szériában Adam eléggé le van soványkodva – amíg rá nem jöttem, hogy archív felvételekről köszönget vissza- , úgyhogy tényleg már csak az ízre, nem pedig az irdatlan mennyiségre megy rá. A mai adásban sertésből készült nyálcsorgató finomságokkal barátkozhatunk, hogy azokat hol készítik el a legjobban. Amerikai magyarok, most figyeljetek!

Az olvasó tömegek követelésére a ’70-es évekbeli gyerekfilm-aranykor újabb darabját vizsgáljuk meg az ő mélységében. A sorozat rendezője az a Fejér Tamás, aki korábban A Tenkes kapitányát is jegyezte, az egyik főbb szerepben pedig a hvíró máig legkedvencebb színésze, Kern András. Az első rész 1973. január 6-án, szombat délután került adásba, nézzük, mi okozott akkortájt körömlerágó izgalmakat az általános iskolába járók (köztük szerző) körében.

Helyszínünk egy nyugati határszélhez közeli község, Óbánya, ahol a beáramló imperialista, kizsákmányoló hideg légtömegek következtében éppen nyáréjszakai vihar alakul ki. Mennydörgés, villámlás, szinte vízszintesen zuhog az eső, hajladoznak a fák, törnek az ágak, a vihar néhány helyen még a cseréptetőt is megbontja, dolgozik a szélgép piszkosul. Az egyik ház ablakából Baráth Lacó figyeli elbűvölten az elemek tombolását, mi tagadás, tetszik neki, Gabi nevű öccse (más néven Kisvacak) azonban nagyon fél, rácsos ágyából is inkább átmegy a bátyó biztonságosabbnak hitt ágyába és fülére húzza a takarót. Az égzengés azonban itt is ugyanolyan hangos, az öcsi nem is tud elaludni, amíg bátyja oda nem fekszik mellé egy megnyugtató „húzódj már odébb, ne terpeszkedj, így nem férek el” megjegyzéssel.

Ugye ott vagyunk, hogy nulla darab ember van a Földön és nélkülünk bizony elég bizarr dolgok történnek. Az állatok például pikk-pakk átveszik a hatalmat. 1 nappal az emberek után az Everglades Nemzeti Parkban máris mozgolódnak a kígyók. Ez még nem is lenne baj, de a mocsadékok az aligátorok napi betevőjét dézsmálják. Nem szép az ilyen? Más kajáját? Kivenni a másik szájából a kenyeret? Élet az ilyen? Egy nap az emberek nélkül és máris anarchia uralkodik az állatvilágban?

Csendélet az előző rész végén: elhagyatott kúriában NY-i házakat ábrázoló festmények, férfiingben festegető szőke nő, aki, már tudjuk, csak Irene lehet. Holmes megtántorodik, remeg a szája széle, és felkiált: "Irén!", a nő megfordul – ő az? Ő az! A halottnak hitt szerető, a nagybetűs NŐ Holmes számára, akit Moriarty intézett el. Az eheti rész ott kezdődik, ahol az előző abbamaradt. Bár úgy fest, Irene nem fogadja igazán kedvesen és felhőtlenül Sherlock közeledését, küzd vele, nyüszít, karmol, de aztán végül hagyja magát.

Naszóval, Will Graham egész évados pokoljárása és zuhanása az őrület tengermély kútjába kezd a végéhez érni. A kisfickót az előző részben Hannibál olyan sztoikus arccal mártotta be Jacknél, hogy csak néztünk, ennyire érzelemmentesen gecinek lenni nem sok embernek sikerül általában. A nyitójelenetben Will az erdőben kolbászol a kezében egy puskával, ha van ember ezen a világon, akinek nem szívesen látnék a kezében egy vadászpuskát az pont ő. A kép szép kékesszürkés, Bryan Fuller olyan színekkel dolgozik, mint senki más, és ez nagyon jót tesz a meglehetősen egyenetlen minőségű sorozatnak.

Egy hétig nem néztem a sorozatot, de a hogyvoltokat elolvasva, szerintem jobban jártam az EFOTT-tal. Kezdjük is, Tudjukki el, Cápa el, Rita bosszút forral, Barbika fél, ennyi derült ki az eddig általam látott leghosszabb előzetesből. A budai hegyekből tippelhetünk, hogy Dzsóékhoz kukkantunk ma be először. Barbi kávét visz az urának, ami annyira beindítja, hogy már majdnem ilyen hajnalban koitálnak, de nem jutnak messze, Barbika nem túl meggyőzően felkiált: „jézusom, jönnek!”. Már elkezdenénk gondolkozni, hogy a bandára, uruk-hai orkokra vagy halálfalókra gondol, amikor beront a házban egy csapat azonosítójel nélküli kommandós és pisztolyt fognak a mi Joe-nkra. Baltaarcúnl látszódik, hogy nem először él át ilyet, engedelmes kisfiúként teszi hátra a kezét miközben természetesen egy  bizonyos félreértésről próbálja a yardokat meggyőzni, vagy legalább Barbi elengedését kiharcolni. Drámai fordulat, Joe a nyomozó urat régi ismerősként üdvözli, aki nem dől be a „megváltoztam” dumának, és átkutatják a házat, de előtte a láncaitól frissen megszabadított Barbit megfenyegeti, hogy újból megbilincseli, ha nem nyugszik meg, empátia a felsőfokon. Dzsóból még a verandán próbálja Poirot kiszedni, hogy mi van, de ő tényleg nem tud semmiről.

Közelít az évad vége, Emily is felpörgeti az eseményeket, nem érünk rá tökölni: szervez egy meglepi vacsit Danielnek az iroda tetejére, ahol már büszkén viseli az eljegyzési gyűrűt, ezzel tudatva döntését. Tessék, ők most már örökre együtt (haha). Declant pofára ejti a barátnője, és nem viszi el suliba, meg hát ki tudja, még az is lehet, hogy megint gyógyszerekkel vigasztalja magát. Victoria nemcsak magától ígérgette Nolannek a Nolcorpot, ha megtalálja a fiát, hanem Conrad is belemenne a buliba, tényleg segíteni akar az asszonynak. Nehéz elhinni. Közben pedig a ’73-ban született Patrick nevű fiúk sorra írják a szívhez szóló leveleket, mindenki megpróbál trónörökös lenni.

Danielt nem izgatja az állítólagos új testvér, elvégre ő is épp most gyarapította a családot egy régi-új menyasszonnyal. Conrad gratulál, Victoria lesápad. És most jön még csak a java: a fiatalok két hét múlva repülnek Párizsba, ott fognak élni. Na így kell egy fiút elszakítani a családjától, azt hiszem. Victoria nem is koccint a fiával, aki nem aggódik anyja miatt, úgyis mindjárt talál magának egy új fiút. Daniel amúgy a cégből is ki akar szállni, és a pénzét is meg akarja kapni, Conrad pedig csak annyit kér, a választások végét várja meg ezzel. Addig jól jön neki a Daniel-Emily szerelmi szál a szavazatkuncsorgásban.

Borongós hajnalon indulunk, egy vörös hajú nő fut az erdőben. Engem kicsit Sydney Bristow-ra emlékeztet, de persze nem olyan menő. Közben néha beflesselünk egy lánykát, aki éjjel, hiányos öltözetben menekül, és ha jól sejtem, a helyszín ugyanaz. Szegény próbál nagyon kicsinek tűnni, de egy lámpával őt üldöző valaki megtalálja. Úgy tűnik, a lány sikoltozása nem a szőke herceget vonzotta oda. A vízpartra kiérő vörös aztán meglát valami tájidegen dolgot, én kapcsolódási pontra számítok holttest formájában, de nem az, pontosabban nem emberi, hanem egy állattetem. Disznó? Kutya? Jegesmedve? Szerintem a nő sem tudja eldönteni, mert marad, aztán csörög a telefonja, és jön a főcím seattle-i látványelemekkel és sok esővel.

Nos, ha valaki elfelejtette volna: Joe továbbra is kilátás nélkül tengeti napjait a soktízmilliós vityillóban, viszont már a bojlerre sincs pénz, úgyhogy kénytelen elfogadni Csula ajánlatát. Igaz, ő meg azt mondja, hogy tisztességes a meló, semmi feketézés. Tudjukki megint lesmárolta Lófejet, aki viszonzásképp széttátogta a vásznat, ráadásul kerekperec kijelenti: ő nem hajlandó semmiféle titkos viszonyba belemenni. Na, ez már kurázsi, mi? Lássuk, mit mondanak ma a csillagok.

The Abby

Hank épp Faithet nyalogatja odalenn, amikor Charlie zabosan tépi fel saját lakásának ajtaját és toleranciát, szemérmességet, de még baráti jófejséget sem érezve belerondít a kellemes délutáni orálozásba. Atticus kilép a rockbizniszből bazmeg! Az asszony beindította a foscunamit, beadta a válókeresetet, vagy amit olyankor szokás, amikor két házas ember gecire megutálja egymást, ezért a zenéléssel is felhagy, se rockopera, se turné, csak a nagy büdös lófasz marad, de abból bőven jut mindenki fülébe. Ez Charliet azért idegeli ki, de nagyon, mert ő per pillanat egy nímand kis menedzserke, ezért kell Hank, hogy elmenjen Atticusért az elvonóra és lyukat dumáljon a picsogó rocksztár hasába. Faith bátorítólag megmutatja eszetlen dudáit, amire Charlie is ráfedez és már vonul is félre üvöltve ólomkatonázni.