Több hónapos szünet után újra felvesszük a fonalat kedvenc kapitalistánk történetében, és mindjárt javítjuk is az újabbkori keresztségben „Amazon a fedélzeten"-re magyarított címet a sztorihoz illő „Szállítmány az Amazonason"-ra. De ennyi tudálékosság elég is, haladjunk szaporán, az évad egyik legjobb része vár ránk, tengerire magyar!

Ott hagytuk el, hogy Frazer szenior lecsapott a brazil vasútépítő biszniszre, sőt egy általa gründolt cég révén megszerezte James gőzhajóját, az Anne Onedint, átnevezte Skót Lányra és már útnak is indította vele Fogartyt ezer tonna szénnel Brazíliába. A nyitó képeken a fiatal José Braganza és Elizabeth romantikáznak, gyorsan összemelegedtek pár hét alatt, és most szomorúan készülnek az elválásra, merthogy Jamesnek szüksége van valakire, aki tud portugálul. Sz Sz lila keszkenőt ad át Josénak, aki megcsókolja és kebelébe rejti a drága kincset, írsz majd, igen, te is írsz majd, igen, tisztára Jókai tollára illő jelenet.

James Baines kapitánnyal egyeztet, Fogartynak három hét előnye van, a Charlotte Rhodes meg csak vitorlás, de talán mégis sikerül valahogy utolérni a szakállast. James később megy utánuk az Osiris-szel, amit ő is szénnel fog megrakodni, addig Baines szerezzen valami vontatógőzöst, amivel fel tudnak hajózni az Amazonason Manaosig, és majd ott találkoznak. Amúgy hol van az ifjú José, kérdezi James, búcsúzkodik valakitől, nyögi ki nagy nehezen a vén tengeri medve. Pedig azt hittem, csak a kagylók érdeklik, vigyorog James és gyorsan felkeresi Elizabethet. A gerlepár még mindig együtt búslakodik, James pattogó hangon figyelmezteti Josét, hogy a dagály nem vár, nemsokára indulnak és rajta múlik a brazil szerződés sikere, szerezzen vontatógőzöst akár megvesztegetés árán is.

Alig hajózik ki a Charlotte Rhodes, José már veszi is elő a lúdtollat és a tintát, Baines az út alatt többször is figyelmezteti, hogy férjes asszonnyal nem jó kezdeni, annak sosem szokott jó vége lenni, inkább dolgozzon, ossza szét a szúnyoghálót a legénység között. José csak hümmög, de nem nagyon figyel oda, csak körmöl rendületlenül. Váltunk az öreg Frazerre, aki a bányatulajdonos Biddulphot keresné fel éppen, mert nagyarányú megrendelést akar vele megbeszélni a remélhetőleg komoly brazil üzlethez. Azonban csak Leonora van otthon, apám elutazott Manchesterbe, de különben is elkötelezte magát Mr. Onedin mellett és nem szokta megszegni a szavát, közli öntudatosan Frazerrel. Belép James, hűvösen köszönti Frazert majd kiderül, hogy ellenlábasa is Brazíliába készül, és elkíséri unokahúga, Caroline is, mert ő tud portugálul. Miután Frazer távozik, Leonora felajánlja, hogy ő szívesen elkísérné Jamest, de Onedin elhárítja, bizonyos hagyományokra hivatkozva. Leonora csalódott arccal néz a távozó James után.

James átmegy elbúcsúzni Caroline-hoz, pontosabban őt hívja el magával útitársnak, hoppá. A nő azonban közli, hogy ő a nagybátyjával utazik, a fenébe, hogy itt mindenki mással akar kezdeni, mint akivel érdemes lenne. James utoljára Elizabethtől búcsúzik el, a hugi aggódik Joséért, de James lehűti, férjes asszonyként inkább mással foglalkozzon, ne a kackiás bajusszal. Egy ilyen affér ráadásul betehet Robert politikai ambícióinak is, figyelmezteti a húgát, de távozás előtt azért elteszi Sz Sz Josénak írt levelét. A tengeren ugyanekkor José is elkészül végre a Háború és béke terjedelmű levelével, és arról faggatja Bainest, a révkalauz vajon továbbítani fogja-e az irományt Angliába. Persze hogy, de most már igazán vehetne ebből a finom székelykáposztából, hiszen egész úton alig evett valamit, válaszolja az öreg.

Fogarty megérkezik az Amazonas torkolatához, de kénytelen napokig vesztegelni, mert többszöri zászlójelzései ellenére sem küldenek a kikötőből révkalauzt. A szakállas dühösen szidja a hatóságokat Macwhirter főgépésznek, aki szerint viszont többre mennének, ha a kapitány inkább egy fél disznóval és néhány vászon szövettel adna jelet az illetékeseknek. Ráadásul az útikalauz is csupa szörnyűségeket ír a folyóról: a kihelyezett bójákban nem lehet megbízni, a folyó mentén meg mindenféle csúnya betegség fordulhat elő: sárgaláz, beri-beri, ugri-bugri, stb. Hosszas ácsorgás után végül sikerül valami helyi rosszarcú kalauzt szerződtetni, a neve Godhino (oh my god), így végre elindulhatnak a folyón felfelé. Krokodilok jobbról-balról, színes papagájok szemből, tisztára mint egy Gerard Durrel természetfilm, az idillbe csak a rosszarcú dumál bele folyamatosan, élénk szavakkal ecseteli a helyi törzsek emberevő hajlamait. Később nőt is kínál Fogartynak (nem megenni), de a szakállas gentlemanus elhárítja az ajánlatot.

Megérkeznek Manaosba, de innen aztán megint nem jutnak tovább, mert a hatóságok itt sem törik össze magukat a segítőkészségtől. Fogarty felkeresi Delgardet, a helyi tótumfaktumot, aki hellyel és görögdinnyével kínálja, de révkalauzt nem ad, mert az évnek ebben a szakában a Rio Madeira nagyon kiszámíthatatlan, ráadásul most kezdődik a San Juan fesztivál, egyhetes ünnep, senki nem mozdul ki a városból. De nekem San Antonioban kell kirakodnom, mielőbb el kell jutnom oda, tajtékzik Fogarty, de hiába. Végül úgy dönt, révkalauz nélkül vág neki a folyónak, a főgépész rémült arccal ellenkezik, de a szakállas hajthatatlan.

Frazer szenior is közeledik a brazil partokhoz, közben Caroline-nak arról beszél, hogy ideje lenne újra férjet keresni neki (az elsőt ugyebár lemészárolták a vad dél-amerikai indiánok). Az emancipált nő azonban kijelenti, neki nincs szüksége férjre, különben is a házasság ostoba konvenció, a nőknek csak a robot jut belőle meg a sok gyerek. Frazer elégedetlen arccal fésülgeti a barkóját, nem tetszenek neki ezek a szavak. Caroline hozzáteszi, hogy azért James Onedin más, mint a többi férfi, ezt hallva Frazer majdnem kitép egy nagyobb csomót az arcszőrzetéből (mármint a sajátjából, nem a nőéből). Majd inkább arról beszél, mennyire bízik ebben a brazil üzletben, nagy lehetőség a vasútépítés, lám, az Egyesült Államokban is hogy bejött. A gazdaságilag is pallérozott Caroline felveti, hogy ez az állítólagos építkezés benn van a dzsungel közepén, túl messze a fővárostól, Rio de Janeirotól, ez neki kicsit gyanús.

Baines kiköt Manaosban, Delgardetól azonban ő sem tud vontatót szerezni, sőt a vállrojtos tótumfaktum nagy öntudatosan még a vesztegetési kísérletet is visszautasítja. Így aztán kedvenc tengeri medvénk kénytelen saját megoldást keresni: megegyezik az egyik helyi törzsfőnökkel, hogy pár kiló üveggyöngyért és bizsu nyakláncért cserébe egy indián elviszi Josét San Antonioba kenun. A bajszos ficsúr ott mindenáron szerezzen vontatót és uszályt, amíg visszatér, a törzsfőnök a Charlotte Rhodeson marad túsznak vendégségben. José nem túl lelkes a megbízatástól, pedig még egy míves pisztolyt is kap Bainestől önvédelmi célra. Eközben Fogarty révkalauz nélkül elindul a Rio Madeirán szép óvatosan, eleinte rendben is van minden, de aztán egy iszapos homokzátonyon a Skót Lány sikeresen megfeneklik. A helyi faunát ez persze különösebben nem érdekli, a papagájok közömbösen tollászkodnak, a krokodilok egykedvűen tekergetik a farkukat, ez persze a dühösen ordító Fogartyról nem mondható el.

Frazer szenior is megérkezik Manaosba, ő is Delgardeval kezd tárgyalni, és döbbenten hallja tőle, hogy a Skót Lány zátonyra futott. A tótumfaktum szerint semmi remény, a Rio Madeira vize nagyon leapadt, kb. három hónap múlva lesz újra biztonságosan hajózható, addig a hajó ott marad, ahol van, esetleg úgy lekerülhet a zátonyról, ha vízbe dobják a rakományt. Persze a megfelelő helyen, veti oda Delgardenak portugálul a korábban látott rosszarcú révkalauz. Pechjére Caroline érti a nyelvet és magyarázatot követel, Delgarde mentegetőzik és félrehallásra hivatkozik, szörnyű ez a helyi dialektus. Frazeren látszik, hogy nem érti a dolgot, dobjon vízbe ezer tonna szenet, most akkor kell a rakomány a vasúthoz vagy nem? Megérkezik Fogarty is jelentést tenni, Frazer dühös rá, amiért nem sikerült vesztegetéssel vagy más módon révkalauzt szereznie. Fogarty szerint ez régi trükk, a helyi hatóságok mindenféle akadályt gördítettek az útjukba, most meg arra várnak, hogy vízbe szórják a szenet, amit aztán az ő embereik majd szépen kihalásznak és extra haszonnal eladnak. Ráadásul a partról folyamatosan üvöltöznek és dobolnak az indiánok, a legénység körében meg terjed a rémhír az éjszakánként támadó vérszopó denevérekről, biztos látták a Macskafogót. Szerinte egy megoldás maradt: át kell rakodni a Charlotte Rhodesra a szén nagy részét és így kénytelen-kelletlen megosztozni a hasznon Onedinnel.

A kikötőbe eközben befut az Osiris James-szel, aki egyből fel is keresi Baines kapitányt, hogy tájékozódjon. Baines elmondja Josét és az itt tartott indián főnököt, Caroline is átjön látogatóba, udvariasan fecsegnek kicsit, majd James pár percre elvonul szétnézni a fedélzeten. A kabinba ekkor beóvakodik az indián és erőszakkal magához akar venni az asztalra kiszórt bizsukból, alaposan megijesztve ezzel Caroline-t. A nő kiabálni kezd, James beront és erélyesen kituszkolja az indiánt, aki kirohan és a fedélzetről a vízbe vetve magát elmenekül. Baines szerint ennek nem lesz jó vége, mert ezek nem szeretik, ha egy nő előtt megalázzák őket.

Frazer és James leül egyezkedni a szénrakományról, Frazer még mindig azon pörög, hogy itt így be akarják csapni a tisztességes kereskedőket. Hát igen, révkalauzmutyi, trafikmutyi, szerencsejátékmutyi, Brazília jobban teljesít, vigyorog James. Frazer még belengeti az angolok vagyunk, tartsunk össze a vadak között szlogent is, de Jamest ez nem hatja meg: Ugyan hagyja már ezt a hazaffyas dumát, maga se megy a szomszédba némi tisztességtelen üzleti előnyszerzésért. Majd alkudozni kezdenek, persze James diktálhatja a feltételeket, fő célja visszaszerezni a gőzöst. Amíg Frazer gondolkodik, James átmegy Caroline-hoz, a nő beszól párat neki, amiért visszaél a helyzetével. Ugyan már, csak vissza akarom kapni a hajómat, amit a szeretett feleségemről neveztem el, amúgy meg a maga nagybátyját sem kell ám félteni. Caroline tovább gúnyolódik, majd Anne-t is szóba hozza, ez már sok Jamesnek és erősen megrázza a nőt: Én kimentettem magát a tengerből és kimostam a szutyokból, most meg játssza itt a fölényest? Végül még le is szajházza, erre kap egy csattanós pofont, de amikor James mérgesen kivonul, a nő arca nem dühös, inkább valami elégedett mosolyféle bujkál rajta.

James visszamegy Frazerhez, és némi vita után megállapodnak: a szén nagy része sajnos megy a vízbe, a kisebb részét átrakodják a Charlotte Rhodesra és James 50%-kot kap a haszonból. A hajót viszont Frazer nem adhatja vissza, már nem ő rendelkezik fölötte, mert a korábban általa gründolt cégben még a brazil út előtt eladta a többségi tulajdonát, hogy ennek az útnak a költségeit előteremthesse. Viszont hajlandó teljes egészében visszalépni a brazil üzlettől, James az ő teljeskörűen megbízott ügynökeként intézheti a szén eladását. Ebben az országban csupa gazember van, sóhajt még lemondóan. Legalább otthon érzem magam, vigyorog James és távozik. Caroline még vigasztalóan odaszól Frazernek: Ez a Mr. Onedin elég nagylelkű, én az ő helyében legalább 60%-ot kértem volna.

James örömmel újságolja a jó hírt Bainesnek, aki viszont szótlanul mutat a hajó mellé most odaúszott üres kenura. Benne José kalapja és az Elizabethtől kapott kendő, de ő maga sehol, biztos megölték, nyilván ez volt az indián bosszúja. Én vagyok a hibás, hajtja le a fejét Baines, de James ellentmond: Maga csak az én utasításom alapján cselekedett. Az angliai hazaút így aztán nem túl vidám, sőt Liverpoolban kiderül, hogy az öreg Braganza fia halálhírét hallva úgy dönt, nem újítja meg a szerződését Onedinnel. Elizabeth könnyek között fogadja a hírt, James azzal igyekszik megkímélni, hogy José halálát balesetnek tünteti fel. Ez persze csekély vigasz, a záró képen Elizabeth Leonora Biddulph vállán sírja ki magát.