A mai előadás arról szól, melyik jön előbb, a tegnap vagy a holnap. A hallgatók persze a triviális tegnapra szavaznak, ettől még a prof megmagyarázza, hogy az időfelfogásunk csak mesterséges konstrukció. Ennek kapcsán Lewicki megint a napirendjével nyúzza a dokit, sürgetné, mert rengeteg a dolga. Aki persze szokás szerint húzódozik, és ezúttal mintha szerencséje lenne, Max hirtelen már engedné neki, hogy pihenjen egyet – de csak azért, mert meglátta, hogy Moretti közeleg, és valahogy szeretné elérni, hogy Daniel ne találkozzon vele. Ám hiába próbálkozik, a dokit érdeklik a bűnügyek, úgyhogy ezúttal is kötélnek áll, napirend ide vagy oda.

Kate ugyanis a ’86-os randis gyilkossal jön, aki annak idején öt héten át minden pénteken elrabolt egy lányt, akire vasárnap reggel találtak rá holtan, megerőszakolva és megverve. A gyilkosságok leálltak, de a tettest soha nem kapták el. Az ügyet újra megnyitották, mert az elmúlt két vasárnapon ugyanúgy meggyilkolt lányok tűntek fel, ráadásul a talált ujjlenyomatok egyeznek a nyolcvanhatos tetthelyen találtakkal. A doki megállapítja, hogy ha a gyilkos következetes, akkor most pénteken is el fog tűnni egy lány, így ég a vágytól, hogy segíthessen. Mint kiderül, nyolcvanhatban volt egy hatodik áldozat is, Lacey Pinderhall. Ő is eltűnt pénteken, de szombaton felrobbant a gáztűzhely egy elhagyott házban, ahol a tűzoltók a pincében rátaláltak Lacey-re, megkötözve, de élve. Magához tért ugyan, de az elmúlt huszonhat évet elmegyógyintézetben töltötte. Azóta sem volt kihallgatható állapotban, úgyhogy Danielnek meg kellene próbálkozni a szóra bírásával, de ehhez szerinte többet kellene tudnia. Ezért elmennek Joe Moretti nyugdíjas nyomozóhoz, aki ’86-ban vezette a nyomozást – és mellesleg Kate apja.

Apuci szerint az egy szörnyű nyár volt, még a hat éves Katie-t sem engedte el maga mellől. Minden nyomozó azon az ügyön dolgozott, Moretti osztaga a gyilkos naplójában keresett nyomokat. Kate már adja is a másolatát, a romok között találták, a gyilkos ebbe jegyezte fel, hogy kikre bukik. Eszerint hétfőn mindig talált egy lányt, akiért rajonghatott, egészen vasárnapig, amikor az csalódást okozott, és a tettes rájött, hogy mégsem ez az igazi. Lacey esete viszont más, őt a bejegyzések szerint ismerte, egész nyáron találkoztak. Ezért is remélték, hogy a lány magához tér. Kate azt nem érti, a gyilkos miért kezdte újra huszonhat évnyi szünet után. A doki okoskodik, hogy anno talán megijedt attól, hogy megtalálták a rejtekhelyét, vagy más módon elégítette ki a vágyait. Indulnak is gyorsan, hogy megpróbálják kihallgatni Lacey-t. Elmenőben apa még rákérdez Kate-nél, hogy Donny mikor jön át Washingtonból. Az ügynök simán rávágja, hogy hamarosan, de elég hamisan cseng a hangja. Apu elfogadja a magyarázatot, és azért még benyög egy kis égetést: ő emlékszik a dokira, egy szülői értekezleten látta, mikor Katie elsőéves volt, és már tudja, hogy ő az a professzor, akire a kislánya végig bukott, amíg egyetemre járt. Kate-nek sürgős a távozás, úgy rángatja el Danielt.

Moretti magyarázkodásba kezd, arról, ki az a Donny. Megtudjuk, hogy ő a férje, de hamarosan elválnak, tévedés volt. Apuci ki nem állhatta, így Kate nem akarja neki elmondani a válást, hogy ne kezdjen rá az „ugye megmondtam” refrénre. Lacey pszichiátere szerint a nő a világát sem tudja, és ne reméljék, hogy ki fogják tudni hallgatni. Azért bemennek megnézni, és valóban, a lány tolókocsiban ül, teljesen leszedált állapotban. A doki a teljes kórtörténetet látni óhajtja. Utána a pszichiátertől megkérdezi, hogy jól érti-e, miszerint amikor a lány huszonhat évvel ezelőtt, teljesen érthető módon az átéltek hatására hisztérikus és katatón állapotban volt, egy rendkívül veszélyes nyugtató tízszeres adagját nyomták bele, majd mikor ennek mellékhatásaként pszichotikus állapot lépett fel (ami azóta bizonyított mellékhatás fejsérülést szenvedett betegeknél), egy másik veszélyes antipszichotikummal kezelték, ami kis híján kómát idézett elő. Ezután pszichiátriai intézetbe vitték, ahol nem vizsgálták felül a korábbi diagnózist, és a kezelést sem módosították. A prof rettentően dühös, és közli, hogy Lacey ne kapjon több gyógyszert, hogy kikérdezhesse. A pszichiáter nem óhajtja veszélyeztetni a betegét, Daniel viszont tudja, hogy ebben a kérdésben nem ő, hanem a hozzátartozó dönt – jelen esetben Lacey anyja.

Anyuci mindent úgy hagyott Lacey szobájában, ahogy a megtámadása előtt volt. A prof el is mosolyodik, nosztalgiázik kicsit a fiatalkori emlékein. Lacey aznap este moziba ment, legalábbis anya anno ezt vallotta. Könnyek között kérdezi Danielt, hogy ha beleegyezik, és leveszik a lányát a gyógyszerekről, akkor őt fel fogja-e ismerni. A prof erre nem tud válaszolni, de ha megpróbálják, megakadályozhatják, hogy a gyilkos árthasson valaki más lányának. Anya bólint, nap felkel-lenyugszik, és párosunk máris megint Lacey szobája előtt áll. A pszichiáter diadalmas és mérges, mert Lacey dühöng, de nagyon csúnyán – hála a gyógyszermentességnek. Azt ordítja: ki maga, mit akar tőlem, takarodjon – mindezt a szobája ablaka felé. A pszichiáter ismét nyugtatót rendel neki, Daniel pedig nem szól ellene.

A doki Natalie-val beszélgetve ostorozza magát a rossz döntéséért. Épp azon morfondírozik, hogy tévedhetett ekkorát, mikor meglátja magát a tükörben – öregemberként. Nagyon megrémül, de Natalie megnyugtatja, hogy talán ezzel akar az agya üzenni valamit. Szerinte azon kellene gondolkodnia, mit mond az idősebb énje a fiatalabbnak. Ettől megjön az isteni szikra, Daniel elkezdi hajtogatni: igen, épp ez történhetett. Lewicki érkezik, azt firtatva, hogy a Natalie-hoz beszélő dokinak rohama van-e, aki ugyan helyesel, hogy igen, de azért fogja a kabátját, és indul a kórházba, Lacey-vel kell beszélnie. Aki éppen alszik, de Daniel azért megnézi, amit akar. Ha villanyt kapcsol a kórházi szobában, akkor a sötét folyosóra néző ablak tükörként kezd el funkcionálni – vagyis Lacey saját, számára ismeretlen idősebb arcát látta valójában, neki kiabált. A pszichiáter akadékoskodni próbál, de a prof leszereli az újabb gyilkosság lehetőségével. Így beszélhet Lacey-vel, aki álmából ébresztve kicsit rémült, de elég adekvát kérdéseket tesz fel (ki maga, hogy kerültem ide, hol van az anyukám). Daniel arra kíváncsi, mi a legutolsó, amire emlékszik. Lacey szerint előző nap, csütörtökön beszélt telefonon a barátnőjével, Cindy-vel, azután meg elaludt. Merthogy tizenhét évesnek gondolja magát. Az eltelt huszonhat év nyom nélkül tűnt el az agyából. Egyből megy is az MRI-be, ami régi, alvadt vért mutat az agyában. Azaz agysérülést szenvedett az elrablásakor, csak akkor még nem volt meg a technika, amivel ezt kimutathatták volna, ezért hihették pszichikai esetnek. A doki már örülne, hogy végre lesz diagnózis és stratégia – de a gépből kiszedett lány megint csak a ki maga, hogy kerültem ide, hogy az anyukám kérdéseket teszi fel, azaz semmire sem emlékszik, ami az elmúlt pár órában történt vele.

Daniel már az FBI ügynökeinek magyarázza az anterográd amnézia lényegét: Lacey képtelen új emlékeket elraktározni, ezért hiszi, hogy tizenhét éves. Kis ideig emlékszik dolgokra, de aztán megint elfelejt mindent. A támadás előtti estét követően teljesen üres lap minden. Viszont ez még akár jól is jöhet: mivel leragadt huszonhat évvel ezelőtt, ha tényleg ismerte a gyilkost, és többször találkoztak, akkor azt az eltelt évek ellenére is nagyon világosan fel fogja tudni idézni. Mivel anya megőrizte a szobáját, ha szedált állapotban hazaviszik, akkor számára felébredve a támadás napjának reggele lesz, és ki tudják kérdezni, miket látott azon a héten, hiszen a naplóból tudják, hogy mit kell kérdezni. Robert megint akadékoskodik, hogy de hát az anyja megöregedett, de Kate szerint a smink csodákra képes.

Anyu tényleg megfiatalodott, és el is pakolt minden olyan cuccot, amit Lacey nem ismerhet (képzeljétek, gyerekek, akkor még nem léteztek mobiltelefonok!). Anci aggódik, mi lesz, ha a lánya felébred. Daniel szerint az, hogy otthon van azzal, aki szereti, és nem kórházban, idegenek közt, mindent megér, azt is, hogy Lacey-nek sosem jön el a holnap, ezentúl mindig ebben a huszonhat évvel ezelőtti mában fog élni. A szobájába lépve Lacey azonnal leszúrja az anyját, hogy miért nem kopog – azaz megismeri, és pont úgy bánik vele, ahogy a tizenhét éves tinik szoktak. Rá is térnének a kikérdezésre, de anya még nehezen találja fel magát a szerepében. Túllendülve ezen megcsodálhatjuk Daniel Tears for Fears-es pólóját (korábban láttuk, hogy ennek az együttesnek a képe van Lacey szobájának falán, a doki nyilván pszichikai fogásként vette fel). Felvezetik, hogy a gyilkos naplójának legutolsó bejegyzései Lacey-ről szólnak. Hétfőn softball-ozni látta a tettes, a lány szerint ez csak Parker edző lehet, bár ő nagyon jó fej, kivéve, ahogy Cherill-t nézi. Váltunk, kihallgatják Parker edzőt, aki tényleg furcsán nézhette azt a lányt – de huszonkét éve el is vette feleségül, tehát nem ő a tettes. Kedden Lacey-t a strandon látta a gyilkos, itt Rick Mattews, az úszómester merül fel – meg persze a tükör hiánya, ahol a képeknek kellene lenniük róla, de anya megmagyarázza ezt is. A valaha izmos Rick most öregedő rocker, atombiztos alibivel. Csütörtökön a gyilkos Lacey-t dolgozni látta, szerinte ez Eddie Russel lehet, kezdő gyakornok a jogi cégnél, ahol ő aktákat rendezget. Őt egy kórházban találják meg, túl sok tojáslikőrt ivott a céges partin, leesett a lépcsőn, hat éve nem kelt fel az ágyából. Moretti nagyon sajnálja, de közben telefont kap.

Az apja bárjában ülve azon kesereg, hogy elvették tőle Lacey-t, a főnöke azt akarja, hogy álljon rá a többi áldozatra. Kate nem akar rutinmunkával bíbelődni, nem azért végzett évfolyam-harmadikként a Quantico-n. Apust faggatja, emlékszik-e még valamire nyolcvanhatból, ami segíthet neki. Apa már mindent elmondott, de egy kérdést azért beszúr: vajon a lánya mindig igazat mond neki? Mielőtt Kate zavarba jönne, kiderül, hogy apa arra gondol, hogy a tizenhét éves lánya neki is hazudott arról, hol tölti az estéjét, vagyis lehet, hogy a tizenhét éves Lacey sem az igazat mondja az anyjának arról, hová is készül azon a péntek estén.

Kate a professzorhoz megy, ahol az ajtóban Lewicki állja útját: a dokinak rögeszméje lett az ügy, ami egyáltalán nem tesz jót az állapotának, úgyhogy jobb lenne, ha nem zaklatná. Moretti ügynök viszont nem tágít, ráadásul Daniel is meghallja a szóváltást, tehát nincs mese, már mennek is Lacey-hez. Természetesen anya újra bemutatja őket, mert a lánynak továbbra sincs hosszú távú memóriája. Anyut elküldik, és letámadják a nőt: tudják, hogy nem moziba megy. Kis győzködés után Lacey bevallja, hogy igazából randija lesz. Egy huszonnégy éves fényképésszel találkozik, akivel a parkban találkozott, egy fénykép és egy csók esett meg közöttük. És már látjuk is a mában a fotóst: dögös csajszikat kap le egy motoron. Valóban ő fotózott lányokat a parkban akkor, Sosem értette, hogy mi történt Lacey-vel, miért nem jött el a fotózásra, többé nem hallott felőle. Viszont őt is lefotózta, szerepel az első könyvében, amiből épp van nála egy példány. Csak azért csókolta meg, hogy megnyugtassa, semmi mást nem tett. Daniel már a fényképalbumot bújja, nem lát a képekben fetisizált erotikát, szóval szerinte a fotós oké. Közben Robert telefonál, épp elraboltak egy lányt a Bedford-parkban, úgyhogy hagyhatják a fényképészt a sunyiba, meg ezt az egész szakértősdit, mert úgysem mennek vele semmire. Már az FBI-nál vagyunk, Robert az emberrablás részleteit ecseteli. Egy ötvenes, átlag magasságú fehér férfi fél tíz körül cipelte az eszméletlen áldozatot a kocsijához. A kidobók ugyan látták, de azt hitték, egy apa viszi haza a mattrészeg lányát. Közben Daniel egy a liftből kihajtó biciklist hallucinál. Az ügynökök mind a lányt és a feltehetően sötétkék Hondát kajtatják, a doki meg a hallucinációjában gyönyörködve helyesel, mikor Kate felajánlja, hogy majd valaki hazaviszi.

Másnap reggel a parkban sétálva is azt látja, hogy képzelt biciklis akarja őt elütni. Natalie ott ül egy padon, úgyhogy beszédbe elegyednek. A nő meglátja a Tears for Fears-os pólóját, mire a doki megjegyzi, hogy klassz este volt. Natalie csodálkozik, hiszen nem Daniellel ment a koncertre. Kérte ugyan, hogy a doki menjen vele, de akkor neki már megvolt a parája (nyilvános helyeken a kormány figyeli őt kamerákkal), úgyhogy mással ment el. A prof nem hisz neki, be akarja bizonyítani, hogy mégis együtt voltak, úgyhogy a régi cuccai közül előkotorja a két jegyet – ami mindennél fényesebben bizonyítja, hogy nem lehetett ott, mert a két jegy érintetlen, nem tépték le őket. Natalie elmeséli neki, hogy minden ellenkező emléke ellenére nem volt ott a koncerten, a pólót sem ott, hanem egy lemezboltban vette. Azért nem emlékszik a randis gyilkosra sem, mert az volt az a nyár, amikor először jelentkezett a betegsége. Vagyis a koncertet is csak képzelte, összekeverte a vágyait a valósággal. És itt a megvilágosodás: a gyilkos is épp így működik. Minden, amit a naplójában írt, hogy táncolt, evett vagy úszott az áldozatokkal, csak képzelgés, csak az ő fejében létezik. Ezért nem vezettek a nyomok sehová, mert nem találkozott Lacey-vel, csak mindenhová követte. És itt jön a képbe a bicikli is.

Berohan Kate-hez, hogy megnézhesse újra a fényképész első könyvét. Minden fényképen ott van egy bicikli, egy tűzijátékos képen pedig a biciklis is, de az arcát takarja egy másik ember karja. Elviszik Lacey-hez, aki sorra azonosítja a képen szereplő barátait – de a kerékpárost nem ismeri. Viszont a táskáján lévő logó alapján megnevezi a céget, ahol dolgozhat, az ugyanis a Mercury futárcégé. A jogi cég is őket alkalmazza, ahol dolgozni szokott. Újra az FBI-nál, már üveglapon vannak a fényképei mindazoknak, akik annál a futárcégnél dolgoztak nyolcvanhatban. Harminchárman voltak, hárman meghaltak, négyen vidéken élnek, hét nem fehér, négy fellelhetetlen, és egy csomónak van alibije – nyolc lehetőség marad ezek után. Robert kibök egy pasit, akit többször feljelentettek családi erőszak miatt, egy farmon lakik, ahol szabadon lehet gyilkolászni, és péntek este használta a kártyáját két mérföldre onnan, ahol a lányt elrabolták. A főfőnök elküldi őket a pasiért.

Daniel, bár szeretne, nem mehet elfogni, úgyhogy marad a központban. Unalmában zenét hallgat, és a falra kitett fényképeket nézegeti. Hirtelen megjelenik mellette a gyanúsított, akiért Kate-ék elmentek – persze csak hallucinál –, és arról akarja meggyőzni, hogy a gyilkosnak ennél sokkal több esze van. Amúgy is tudja, hogy ő – mármint a jelenlegi gyanúsított – nem lehet a tettes, csak hat hete volt az esküvője, még turbékol, esze ágában sincs nőket mészárolni. Daniel lázas keresgélésben kezd a papírok között, miközben a képzelt gyanúsított biztatgatja. Talál is egy Keith Trevoy nevű embert, aki nemrég megözvegyült, a házasságkötése meg ’86 szeptemberében volt. Rögtön fel is hívatja Morettit, hogy nem jó emberhez mennek. Hiszen Keith esetében megmagyarázható, miért kezdett el újra gyilkolni, amit eddig nem tudtak megválaszolni. A pasi nyolc héttel a gyilkosságok leállása után nősült, hiszen addig is az igazit keresgélte, és négy héttel hamarabb halt meg az asszony, mint ahogy újra elkezdődtek az emberölések. Vagyis őt kell elkapni, nem azt, akiért elindultak. Robert még akadékoskodik egy kicsit, de azért megfordulnak, és mennek, az apparátus nagy része úgyis a farmra tart.

És bingo, a házba belesve meglátják az elrabolt lányt, beragasztott szájjal, összekötött kézzel. Az elborult elméjű elkövető épp azon szántogat, milyen csodás, hogy egyezik az ízlésük a borok terén, és leszedi a lányról a ragasztószalagot – aki persze sikítozni kezd, mire kap egy pofont. Robert hív erősítést, de azért ő hátulról bemegy a házba, míg Kate elöl hallgatózik tovább. Keith felrángatja a székről a lányt, miközben Robert átmegy vagy öt helyiségen a konyháig – és mikorra meglátja, hogy már nem ülnek az asztalnál, a fickó simán lecsapja hátulról. Kate erre végre beindul, betöri az ajtó üvegét és beront a házba – de a gyilkos már a lány mögé bújik, és kést tart a nyakához. Moretti némi pszicho-rizsával szereli le a lány hathatós támogatásával, majd mikor a fickó elengedi a lányt, gyorsan vállon lövi és megbilincseli. Végül Robert is magához tér.

A nyugalmazott Moretti ügynök a lányát ünnepelteti a kocsmájában. Kate ennek örömére nagy levegőt vesz, és bevallja, hogy hazudott Donny-val kapcsolatban. Daniel pedig meglátogatja Lacey-t, és a két érintetlen koncertjegyét ajándékozza neki – hiszen az a lánynak még jövő idő, és úgy örül neki, mint majom a farkának. A prof ancival meg megbeszéli, hogy ezentúl minden áldott nap odaadhatja neki a jegyeket, és ő mindig pont ugyanígy fog nekik örülni. Anyu megköszöni neki, hogy hazahozta a lányát. A doki már megint előadást tart, ezúttal az anterográd amnéziáról. Közben Kate érkezik, de nem Danielt, hanem Lewickit keresi, elnézést akar tőle kérni, hogy mindig úgy rájuk ront. Erre Max közli, hogy inkább ő kér elnézést, úgyis az az egyik dolga, hogy nehéz rejtvényeket szerezzen a professzornak, hogy az ki tudjon kapcsolódni, és hát Moretti ügynök sem csinál mást, mint nehéz rejtvényeket szállít nekik. A végére még egy poén kerül az élet, a jelen pillanat élvezetéről, és egy ellenállhatatlan Pierce-mosoly.