Az előző részben Sherlockék földalatti kínai kaszinókban nyomoztak egy rosszindulatú öngyilkos után, aztán összehoztak egy névházasságot. Lássuk, mi az eheti menü.
Egy csapat maszkos rabló kirámol egy ékszerboltot. Most már a vacak betöréses lopásokhoz Sherlockot hívják? Pláne egy olyan éjszaka után, mint a mai, amit két egyforma szőke cicával töltött, akik nem szívesen hordanak bugyit? Az ágytorna után ideje dolgozni egy kicsit: Holmes-hoz becsönget a feltörhetetlennek hitt páncélszekrény, a Leviatán tervezője. Sajnos a pasas már másodszor csalódott, a rész elején ismét feltörték a mackót és elvittek 40 millió dollárnyi gyémántot. Az ürge nem bízik abban, hogy a rendőrök megtalálják a rablókat, ezért felbéreli Sherlockot erre a munkára.
Holmes felderíti a helyszínt, bár ebben amennyire lehet, akadályozza őt a gondnok, Batonvert. A betörők könnyen hozzáférhettek a széfhez, az azonban annyira bonyolult felépítésű, hogy konvencionális módszerekkel szinte lehetetlen feltörni, Sherlocknak legalábbis egy egész nap alatt sem sikerül. Watson vele tölti az éjszakát a széf előtt, és amikor Holmes éjjel kettőkor eszelős tekintettel előadja, hogy fogja kinyitni, Watson kiakad a drogfüggőségre hasonlító tüneteken. Végül aztán Sherlock a minden kütyümániás által jól ismert megoldást választja: addig ütni a gépet egy fejszével, amíg meg nem oldódik a probléma.
Holmes elmélete az, hogy valaki az eredeti négyek bandájából — akik először feltörték a széfet —, eladta az információt az új csapatnak. De ki viszi el a balhét a fejszés balhé miatt? Persze, hogy Watson, akinek nem elég, hogy a széfes cég percenként hívogatja, ráadásul a borzasztó idegesítő, fölényes anyjával kénytelen reggelizni. Nem csoda, hogy megörül, amikor Holmes randira hívja a Sing Sing-fegyházba, ahol az eredeti széftörők egyike hajlandó velük találkozni.
A pasas elmondja, hogy a főnökük, egy Averill nevű figura szerezte meg a belépéshez szükséges kódot, amit aztán tovább is adott egy ismeretlennek, aki "Le Chevalier"-nek nevezteti magát. Averill ezután elhalálozott, így Le Chevalier, a mestertolvaj megtalálása Holmes-ékra vár. A pasas általában különleges tárgyakat lop el, pusztán sportból, mert Van Gogh-képeket, meg egyedi érmegyűjteményeket elég nehéz értékesíteni a feketepiacon. Szerencsére adja magát a megoldás, az eladhatatlan görög érmékből a tolvaj bizonyára mandzsettagombot csinált, így Holmes kb. 3 perc alatt kideríti, hogy Le Chevalier egy gazdag alapítványi elnök, Peter Kent.
Sherlockék meglátogatják a gyanúsítottat. Az ürge lakása tele van festményekkel, de a Chevalier által ellopott Van Gogh-képnek csak a másolata lóg a falon. Vagy mégsem? Erről egyszerű meggyőződni, Holmes széttöri az üvegborítást és kését belevágja a másolatba, ami alatt valóban megtalálja az eredeti, ellopott Pieta-t. Megvan a rabló, éljen! Túl egyszerű lett volna azonban, ha Sherlock három és fél perc alatt megoldja az ügyet: lehetséges, hogy Peter Kent volt Le Chevalier — hiszen a mandzsettája, meg a lopott kép a házában ezt bizonyítja —, de a két nappal ezelőtti gyémántrablást vélhetően nem ő követte el, mert két évvel ezelőtt agyvérzést kapott, és azóta nem a régi, árulja el Kent fia Watsonéknak. Azért a lopott festményt, meg egy ugyancsak lopott, 25 millió dollárt érő Chopard órát Sherlockék visszakapnak tőle, és ebből az órát átadják Gregsonnak, a képet pedig Holmes otthonában tárolja, átmenetileg.
Időközben üzenet érkezik Orentől, Watson bátyjától, akinek Watson nevében Holmes válaszol: igen, szívesen elmegy a másnapi családi vacsorára, sőt az ügyfelét is magával viszi. Mielőtt azonban erre sor kerülne, nyomoznak egy kicsit: a korábbi bűncselekmény bizonyítékai között találnak egy papírlapot, amire egy "Malbolge" programozási nyelven írt kódot gépeltek. Az esküdtek közül az egyik, Justin Guthrie, civilben programozó volt és többször is kikérte az iratot a bizonyítékok közül. Sherlock szakértő ismerőse hamarosan át is küldi a kód fordítását, amiből kiderül, hogy egy programot rejt, amit arra lehet használni, hogy feltörje a Leviatán véletlenszám-generátorát. Erre valószínűleg rájött az esküdt és eszébe jutott, miért ne lophatna el néhány gyémántot a program segítségével. Legalábbis ez Holmes elmélete. Sajnos nem fogjuk tudni meghallgatni, hogy mit szól hozzá a gyanúsított, mert épp egy perccel azelőtt ugrott ki emeleti lakása ablakából, hogy Sherlockék odaértek volna.
Holmes a tetthelyen zongorázik egyet, aztán megmutatja Gregsonnak a vérnyomokat. Itt valakit orrbavágtak. (Goof: a jelenet elején puszta kézzel zongorázik, de később már gumikesztyűben mutogat.) Sherlock már azt is tudja, hol tárolta Guthrie a lopott gyémántokat: nem érdemes elásni a kert végébe, sokkal egyszerűbb, ha kirakjuk egy vázában az asztal közepére. Szerencsére rögtön talál is egy ott felejtődött csiszolatlan gyémántot. Megvan az igazi rabló, mehetünk piálni.
Mégse mehetünk, mert a rabló helyett kaptunk egy gyilkost. Guthrie-t valaki megölte, de az ürge nem ment dalolva a vágóhídra, hanem úgy orrbavágta a gyilkost, hogy az kénytelen volt némi vért köpni a falra. Nincs piálás, maradt még egy kis nyomoznivaló. Mielőtt azonban nekiveselkednénk, részt kell venni egy mérsékelten izgalmas családi vacsorán Watsonékkal. Meglepő módon Holmes elbűvölően viselkedik és még jó fej is: elmeséli Watson-mamának, hogy a lánya milyen ügyesen nyomoz és milyen nagy szerepe van a drogfüggők gyógyításában.
Holmes kideríti, hogy a meggyilkolt esküdt szokatlan módon három másik esküdttel is tartotta a kapcsolatot. A különös az egészben az, hogy ezek az esküdtek éppen ahhoz értettek, amihez az eredeti négyek bandája is: volt köztük egy programozó, egy villamosmérnök, egy zárnyitó és egy belső ember, aki a cégtől tud információt szerezni. Az esküdtek közül a belső ember egy nő, akinek a testvére nem más, mint a Batonvert, a gondnok. Megvan tehát a négy tolvaj, már csak a gyilkosságra kell bizonyíték. Gregsonék összehívják az ügyben eljárt esküdteket és mindannyiuktól dns-mintát vesznek, kivéve Alex Wilsontól, a négyek közül az egyiktől, aki épp szökésben van. Akár lehetne ő is a gyilkos, gondolhatnánk, amíg Holmes New Jersey-ben meg nem találja a hulláját. Időközben megvan a dns-vizsgálat eredménye, Guthrie lakásában egy Audrey Higuerra nevű katonanő vérét találták meg. Mi köze a gyilkossághoz? Nem sok, tekintve, hogy hetek óta Kabulban tartózkodik. Watsonnak azonban szemet szúr a nő lakásában a csontvelő-donoroknak járó érdemérem. A nő csontvelőt adott egy Jeremy Lopez nevű fiúnak, aki nagyon jól ismerte az elhunytakat, sőt velük közösen volt esküdt, ráadásul virtuóz zárnyitó volt.
Az ügy tehát tényleg lezárva, Lopez volt a gyilkos, meg a tolvaj is, nála vannak a gyémántok, Holmes-ék mehetnek piálni, és kapnak is a széfesektől három üveg ötszáz dolláros pezsgőt, de Sherlocknak alkoholt sem szabad innia, úgyhogy van miért mérgelődnie. Sebaj, több jut Watsonnak, aki úgy dönt, hogy inkább kiönti a mosogatóba a drága nedűt. A végére kapunk még egy lelkifröccsöt Watson-mamától. Ezt a két percet sose fogom visszakapni az életemből. Srácok, javítsatok ki, ha tévedek, de ez a rész elég borzalmas volt.
Facebook kommentek