Hát akkor megragadnám az alkalmat és SZÍVEM összes szeretetével küldeném Fecónak az alábbi SZÍVküldit. SZÍVből, SZÍVesen.
Egyben szerényen jelezném az illetékesek felé, ha már úgyis lebontják az egész kócerájt ma, a Kutai lány ágya melletti fehérre festett utazóládát és az egyik fekete babzsák fotelt kinéztem magamnak, köszönöm szépen, a szállításról sem kell gondoskodni, és hazudhatnám, hogy nem kérem ingyé, DE NEM! Megegyezünk, na.
Salve mindenkinek, aki eme hogyvótot olvassa – Róma második évad, tulajdonképp már kétszer is lement az ertéelen, jól becélozva a hajnali 1 órás kezdést, nesze hülyék, nézzétek. No de sebaj, lássuk a Barátok közt mintegy kétezer évvel ezelőtti verzióját, kopasz Berényi Miki, meg a helyi Vilibá’ helyett Octavianusszal, Antoniusszal, és a többiekkel.
Ugyanott kezdünk, ahol az első évad véget ért: Caesar halott, oda az igazság, Posca siratja elhunyt urát. Antonius gyorsan tágulna a szenátus épületének környékéről, sokat már nem tud tenni Caesarért, hacsaknem ő az orvosok MacGyvere, vagy maga House, hogy a Vicodin, vagy valami flash segítségével megmenti a több tucatnyi késszúrást szenvedett Caesart. A túlbuzgó kis Quintus, Neptunusz ex-ostora, a Charlie Adam-hasonmásverseny harmadik helyezettje azért megpróbálja megölni, biztos ami biztos alapon.
Hát, drágáim, belecsapunk, innentől kezdve lehet hörögni, ki nyerje a vévéötöt, este nyolctól élőzünk a Velveten, de igényünk van az akolmelegre, meg azt is tudjuk, ahol meleg van, ott büdös is, és hát az anyai öl ringatása, ugye. Az este nagy kérdése, a Lelketlen Gonosz Genya, a Tuja, vagy a Nyihogi, megragadom az alkalmat utoljára, Balázs, szeretlek, tudod, hányszor nézted miattad az onlájnt? Nagyon sokszor!
Jöjjön, aminek jönnie kell, mindenki szedje elő a ruhásszekrényben rejtegetett mogyit és kezdődjön a tánc. Rajta, cin-cin! Én most befekszem egy oxigénsátorba és lemegyek zenbe', egyúttal újra leküzdöm a városi picsa a tanyasi aszfalton frusztrációmat, meg húzok egy narancssárga bugyikát. Éjfélkor jövök, és seggest ugrok a dzsakuba. Pezsgőt hagyjatok, a kócos kis romantika miatt.
Én személy szerint nagy rajongója vagyok Stephen King könyveinek, viszont ahogy ezt már előttem sokan mondták, filmes/tévés adaptációk műveiből egy-két kivételével legfeljebb egy erős B szintet ütnek meg. Ezzel nincs is gond ha szórakoztató marad (Maximum Overdrive, The Dark Half vagy akár a “remake” Johnny Deppel) és nem akar tőle kaszába dőlni az ember mint pl a Pierce Brosnanes Bag of Bonestól. A Colorado Kid rövid történetet ami alapján a Haven készült nem olvastam, nem gond, így legalább nem vállok szőrszálhasogatóvá.
New Yorki apartmennel nyitunk, itt aludna a Audrey Parker FBI ügynök (helló, mozgóképen aranyosabb mint az Imdb képein amit sorozat előtt csekkoltam le) amíg fel nem ébreszti a feka ügynök főnöke. Miért kell minden FBI főnöknek kopasz, bajszos fekának lennie? Új feladott ad Audreynak, Havenbe küldi levadászni egy kopasz gyilkost. Audrey semmi furcsát nem talál abban, hogy főnöke házhoz jár és vállalja a feladatot. Hirtelen ugrunk az éjszaka közepébe, a kopasz rosszfiú egy titokzatos idegent üldöz, aki telapatikus erővel kitépi a fegyvert a kezéből, aztán szintén telekinézist használva lehajítja a kopaszt egy nagy szikláról. Hoppá, ez nem volt rossz.
Na itten vagyunk megint. Rövid flashfolyam, mi is az a Torchwood, miért is létezik, a lényege, hogy az előző részben már látott "keményen lépkedünk előrefele rideg nézés közben" csapatmozgásban immáron szerepel a mi szép és okos Gwenünk. Aki amúgy bowlingozni van a pasijával, a forma azt tudja eddig, hogy másodosztályú Gerard Depardieu klónt idéz. Gwen tarol, örül (baszod, az a fogsor... :O), aztán beálmosodik, húzzunk innen, de ne már, tök jó volt, nemérted, hogy elalszom, najó. Ezek után kerthelyiségben vacsoráznak, a pasi faggatja, hogy mit fog csinálni az új munkahelyen, á, semmit, számlák meg minden. Hát, elég nagy ugrás, mondták Galláék anno, könyvelőből egyből oroszlánszelidítővé válni, itt ugyanaz van, csak inverzben, a további vegzálást elkerülendő feküdjünk le ma korán, súgja a pasinak, az rögtön a számlát kéri, ki lehet már éhezve szegény nyomorult.
Dugás persze nem lesz, mert meteor húz át az égen, erre fizetés nélkül tiplit vernek az étteremből és egy darabig futva (!) követik a meteort, aztán (gondolom, mikor már elég messze vannak a dühös pincérektől), megállnak és bámulnak a tűzgolyó után. Na ez meg mafasz volt, kérdi a csávó, erre Gwen telefonjára SMS érkezik, Torchwood van babám! Ööö, mennem kell dolgozni! felkiáltással otthagyja szegény kanos formát az utca közepén, FŐCÍM.
A Sherlock című sorozat 2010-ben indult a BBC-n, évadonként mindössze három, egyenként másfél órás résszel. A sorozat újdonsága, hogy most, a 21. században játszódik, és ehhez mérten alakították át a karaktereket, Holmes eszköztárát és a történeteket is. Utóbbiak tulajdonképpen önállóak, nem épülnek szorosa Sir Arthur Conan Doyle írásaira, inkább motívumokat, kikacsintásokat tartalmaznak. Az alkotók kényes határvonalon egyensúlyoznak Holmes modernizálásával, szerintem azonban sikerült eltalálniuk - látszik, hogy a detektív történetein nőttek föl. Noha a sorozatnak van magyar szinkronja (itthon az AXN adta), én az eredeti angol szöveggel néztem - az esetleges fordításbeli eltérésekért előre is bocs. Lássuk hát.
Háborús jelenettel nyitunk, lövések, akna robban, de rögtön ki is derül, hogy ez csak álom, rémálom, melyből Dr. Watson zihálva ébred. Ezután egy kényelmes székben látjuk viszont, vele szemben komoly nő, aki aziránt érdeklődik, hogy halad a doki blogja. Watson rávágja, hogy remekül, amiből a nő simán leszűri, hogy nem írt egy büdös szót sem, majd pszichiáterhez illően igyekszik meggyőzni a férfit, hogy ha már katona volt, és most a civil élethez kéne hozzászoknia, a blogírás nagy segítség lehet. Watson szerint vele nem történik semmi. Főcím. A következő jelenetben egy nő telefonál egy fickóval; vágás, fickó kapszulát vesz be, majd toronyház ablakában haldoklik; feleség sírva beszél férje öngyilkosságáról. Két srác fut az esőben, egyikük hazaindul esernyőért, majd üvegcse, benne kapszulák; újsághír, 18 éves fiú öngyilkos lett. Diszkó, bulizó nőt a társai ott hagyják; konténerek, síró nő üvegcsével-kapszulával; rendőrségi bejelentés, miszerint vélhetően öngyilkos lett. Igen, ez egy sajtótájékoztató, ahol rém bölcsen megállapítják, hogy a legutóbbi esemény nagyon hasonlít a korábbiakhoz és feltehetően összefüggenek. Az újságírókat ez a magyarázat csodák csodájára nem hatja meg, pláne, hogy a kérdéseikre Lestrade felügyelő csak habog és azt a következtetést vonja le, hogy hát akkor van olyan, hogy sorozat-öngyilkosság. ( - Jó, de ha mégis sorozatgyilkossal állunk szemben, akkor hogy védjük meg magunkat? - Hát, ne kövessen el öngyilkosságot.) Itt érhetjük először tetten a sorozat egyik (szerintem) zseniális megoldását, miszerint a telefonokra beérkező sms-eket kiírják a készülékek mellé (engem idegesít amúgy, amikor bármilyen üzenetet a küldő/kapó 'felolvas', narrál nekünk). Watson egy parkban sántikál a botjával, összefut egy régi évfolyamtársával (továbbiakban ÉT). Megtudjuk, hogy a dokit meglőtték, viszont nem igazán tudja Londonban finanszírozni magát a katonai nyugdíjából. ÉT felveti, hogy költözzön össze valakivel, ez olcsóbb, mire Watson - Ugyan, ki akarna engem társbérlőnek? ÉT vigyorog, ma már másodszor hallja ez a szöveget.
A sorozat napjainkban játszódó amerikai drámasorozat, de valójában jóval több ennél. A szériát Alan Ball jegyzi, aki a True Blood sorozatot is kitalálta/kitalálja, ebből gondolhatjuk, hogy nem egyszerű Barátok közt-ről van szó.
Egy vállalkozásként temetkezési bétét fenntartó család történetét ismerjük meg benne (Fisher &Sons), csöppnyi(?) morbid fekete humorral vegyítve. A családfő Nathaniel Fisher működteti a vállalkozást fiával, David-del. Viszont a Fisher & Sons elnevezés valójában nem helyes, mert csak egy fiú dolgozik a cégnél, David-nek van egy bátyja Nate, aki Seattle-ban lakik, és van egy húga Claire, aki még tanul, ő még otthon lakik. Nathaniel felesége Ruth, ő a három gyermek édesanyja. A vállalkozás fő profilja, hogy a halott búcsúztatását a házuk földszintjén tartják, a pincében pedig maga a halott ki/elkészítésére alkalmas műtő-szerű helység van.
De vágjunk is bele, mert soha nem érünk a végére, Alan Ball-nál jobb ajánlólevél nem is kell. Nem is beszélve a rengeteg Golden Globe és Emmy-díjról, amit a sorozat az öt évad alatt besöpört.
A főcímről kell azért ejteni pár szót, a zene nagyon ott van (sokáig ez volt a csengőhangom), a képi sorozat pedig bővelkedik a halál utáni jelenetekben, mint például összetört rokontól való kerekes kocsin eltolás, felcímkézett nagylábujj, elhervadó virágcsokor, halott nő arcának sminkelése, temető, a hollók. És a sírkövek, rajta Alan Ball nevével.
Visszatér a képernyőre a veterán valóságshow, február 15-től hetente követhetjük szemmel a 18 játékos útját az 1millió dollár és a Sole Survivor cím felé. Természetesen újra feltűnik Jeff Probst, az állandó műsorvezető és már azt is tudjuk, hogy ezúttal nem lesz visszatérő hero az előző szezonokból (hálisten). Az évad alcíme One World, ami az aktuális újításra utal, vagyis hogy mind a két törzs egy táborhelyen fog élni. A puding próbája az evés, majd eldől, hogy ez a húzás bejön-e, mint az immunity idol, vagy megy a levesbe, mint a redemption island.
A helyszín egy polinéziai sziget (igen, már megint sziget, megint kókuszt fognak zabálni, amit hála a műsornak az amerikai háziasszonyok már otthon is macsétával nyitnak). A játékosok a platós IFA helyi megfelelőjével érkeznek, hasonlóra Afrikából emlékszem, kezdődnek a rövid intrók a karakterekről, az első versenyzőnk az évad aktuális meleg túlélője, ez elsőre kicsit erős kezdés, aztán jön egy bögyös maca, aki nyilván mindenkit az ujja köré akar majd csavarni, a sort egy szusi séf zárja. Jeff megjegyzi, hogy a játékosok, már azt hiszik mindent tudnak a Survivorről, néhány további intro ezt támasztja alá, az egyik delikvens azt ecseteli, hogy csajszövetséget akar összehozni, ami emlékezhetünk milyen jól sikerült Boston Robnak, amikor heroként végig dominálta a megnyert évadját, valamint az ultimate villain Russel Hantz kedvenc stratégiája szintén a hölgykoszorú volt. Ahogy felülről mutatják a teherautót látszik, hogy meg van pakolva, tehát a törzsek beosztása után ebből szabad rablás lesz (én valahogy jobban szeretem azokat az évadokat amelyekben egy macséta, egy tűzkő, azt csókolom).
Zihál. Nem tudjuk, kicsoda. Kép sötét. Kép megjön, valaki menekül. Zaklatott zene, zongora, vastaghúros, jazzkamara zenekarrá nő, izgága dobbal. Öltönyös, jól szabott, jól fésült, bár épp kissé zilált. Naná, mit várjak egy menekülő embertől?
Mindenesetre a környezet megnyugtatóan konszolidált, valami Nagyon Fontos Emberek (gyengébbek kedvéért VIP) gyűjtőmedencéje, nagy valószínűséggel Washington a fallosszal, neoklasszikus timpanonnal (igazság, jog), kupolával-oszlopsorral, (hatalom-kormányzat) nyírt gyepes parkkal, ápolt, lezser, de mégis guszta turistákkal, akiket bizony ez, a törvényhozó atyák (és kisebb létszámban a szépen sminkelt karvalyok, azaz az anyák) mindennapos törődésének helye érdekel (ilyen van?!), szóval azért locsogok, mert úgy izgi, ha az üldözés jó hosszú, és nem értünk semmit.
Nem is lehetett volna epikebb zenét választani, egy hót amerikai, de még a NY-i helyszínelőknél is New York-ibb sorozathoz, mint Frank Sinatra egy örök klasszikusát, a New York, New York-ot. De nem vagyok én sem a rezidens DJ, sem pedig a Dévényi Tibi bácsi, hogy a zenékről dumáljak és eltereljem a figyelmet, Tom Selleck hosszú évek, kemény erőfeszítéseivel kimunkált, muzeális értékkel bíró tökéletes bajuszáról. Na meg persze az arcszőrzet mögött rejlő Tom Selleckről, aki jelen sorozatban, hogy a rövid Jóbarátos szereplés után nehogy kizökkenjen jól megszokott karakteréből, a XXI. századi Magnum szerepében pompázik. Magnumot előléptették, csóri Higgins meg maradt a seggén a tengerparti villában. Most is a lépcsőn ül, könnyeit törölgetve és várja, hogy befaroljon valaki egy piros Ferrarival.
Szóval most New York-ban vagyunk, valami lakásban, ahol iszonyatos gőzerővel megy a készülődés, Frank (a megöregedett magnum) beszól valami papának, aki amúgy szintén rendőr inget visel, hogy kurvagyorsan szedje össze magát, mert nem fogják elérni a tíz perc múlva induló hajót. A papa visszabök, hogy ő aztán még soha nem késett el, amit Frank egy perszebazmeg nézéssel nyugtáz. Közben képbe kerül valami nőszemély is – szerintem Frank felesége – meg a lánya is, akit azonnali hatállyal, rövid szoknyát hosszabbra cserélni paranccsal visszaküld a szobájába. Egy rövid „utállak anya” tekintet és kész is az anya-lánya összhang. Itt meg már valami fiatalabb fickó öltözködik és szedi ki a széfből a szolgálati fegyverét, amit szaknyelven csak kézi ágyúnak neveznek. (forrás: A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső) Őt Danny-nek hívják és őt a felesége baszogatja, hogy rohadtul menni kéne már. Közben Frank már felvette az ünnepi lépőt is meg a minden kitüntetéssel tele aggatott kék zsakettot. Már csak a nyakkendőjén igazít egyet. Tökéletes. Rápillant a komódra és rajta gondosan elhelyezett családi képekre, közben felszívja egy kicsit a bajszát az orra tövébe, hogy érezzük mennyire atom mély érzésű lett. Büszkeség önti el a szívét, ahogy a képeket nézi. És máris kiderül, hogy a fia is sikeresen letette a rendőrtiszti vizsgát. Látjuk is a díszmenetet és azt is, ahogy Frank kiáll a pódiumra és nekikezd a szentbeszédnek. „New York legjobbjai… nagy veszélynek lesztek kitéve…terrorizmus…egyenlőség…felelősség.„ A szokásos maszlag. És amiért minden fakabát ezen a neves eseményen van, ezért láthatjuk, ahogy elrabolnak egy kislányt. Hát, ha valami, akkor ez nem bouno. Ahogy a főcím sem.