Ami eddig történt: Szőke Kapitány a régmúltban megkérte Bridget kezét, de az kémnőként elbaltázott egy melót, ezért mellőzni kénytelen SZK-t, és új személyazonosságot kap. Ehhez az iratokat a CIA Vöröskével juttatja el neki, hogy ez meg lássa, mi történik, ha valaki nem követi a főnökség parancsait. Szőke Kapitány búfelejtőként Franciskát kerülgeti Párizsban.

John Fitzgerald Kennedy még él! Ezzel a metrón szembesülünk. Nem, nem a dicső államférfi jár Mátyás királyként a nép között: Vöröske egy New York Examinert tanulmányoz közlekedtében, az újság címlapján pedig JFK közelgő berlini látogatásáról adnak hírt (azt pedig köztudottan még élete virágában teljesítette az elnök). Egyszeriben Vöröske mellé zuttyan az ülésre a helyi összekötő tiszt, aki utastársi csevej leple alatt tudatja a mataharizó légikisasszonnyal új megbízását: Berlinben – merthogy Vöröske oda repül – menjen el egy bizonyos könyvesboltba a Friedrichstrasséra, és ott ékes németséggel vegye meg Nietsche A hatalom akarása című remekét, majd hozza azt haza. „Ich bin hier um ein Buch zu kaufen” –ezt kéne mondania, amit Vöröske a metrón elsőre nem tud reprodukálni, de majd csak lesz valahogy.

A reptéren Címlaplány, Tepsihomlok és Franciska készülődnek a backstage-ben, eközben azon méláznak, hogy a francia leány milyen régóta szárnyal a Pan Am kötelékében, és még nem volt Berlinben. Franciska lazán kezeli a dolgot, hogy már alig várja, és épp itt az ideje, de olykor feszült tekintetéből vélhető, hogy valami lelki vívódása van a német város ügyében. A sztyuviválogatott ezt nem veszi észre rajta, már csak azért sem, mert gyorsan otthagyja őket, hogy Szőke Kapitánnyal fusson össze véletlenül. Franci és SZK röviden kitárgyalják, hogy az a múltkori közös ivászat meg táncolás Párizsban, na az csak a pillanat hatása volt, és különben se volt semmise. SZK és Első Tiszt a reptéren átvágó Tepsihez és Címlaplányhoz csapódik: egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a JFK berlini beszédéről tudósító újságírókat viszik mindjárt különjárattal, másrészt kiderül, hogy Tepsihomlok kezet kíván rázni Berlinben az elnökkel, merthogy Kennedy megválasztásakor annak egy helyi kampánycsapatában dolgozott. Gondolom a homlokával, mint reklámfelület. A pilóták kiröhögik, hogy JFK majd pont Tepsi parolájára vár Berlinben, de a fejnehéz leányzó eltökéli magát, és tervet sző: össze kell spanolnia egy riporterrel, hogy majd az odavigye az elnök színe elé.

Ebbéli szándékát megvalósítandó a gépen nagy amplitúdójú csípőmozgással közelíti meg az Examiner neves cikkíróját, akitől autogramot kér barátkozásilag, de az idősödő, morózus sajtómunkatárs inkább egy tál tésztaféle felszolgálására buzdítja a legfelsőbb politikai körökbe vágyódó légikisasszonyt. Tepsihomlok ezért új célt vesz: a Village Voice korban hozzá jobban illő riporterét látja el párnával, majd – mivel ez nyitottabb az anatómiailag ritka fejszerkezetű nőszemély közeledésére – felajánlja neki, hogy a lányokkal körbevezetik Berlinben. A Tepsihomlok hadműveleteit imént hárító Examiner-újságíró közben a mosdóból távozva azon kapja Vöröskét, hogy az hevesen biflázza a német kódmondat kiejtését egy szótár segítségével (kétes sikerrel). Ennek apropóján megosztja antikommunista nézeteit a kémnősített stewardess-szel. Megérkeztünk Berlinbe úgy, hogy a légiúton egyetlen visszatekintést sem kellett végignéznünk. Az utasok kiszállása után Tepsihomlok közli a csajokkal, hogy beszervezte őket városnézető körútra a fiatal riporterrel, akitől azt várja, hogy hozzásegíti őt az elnöki pacsihoz. Vöröske helyből lemondja ezt a programot egy barátja meglátogatására hivatkozva – persze mi tudjuk, hogy neki küldetése van a Friedrichstrassén. Abban maradnak, hogy JFK beszédén találkoznak. Franciska rendkívül gondterhelt arccal hagyja el az aeroplánt.

A koncepcióváltás itt lógott a levegőben és most lecsap: nem vissza, hanem előre ugrunk az időben. 24 órával később Franci zaklatottan szalad az éjszakai kifutón a repülő felé. Az ajtóhoz vezető lépcsőn megbotlik, és majdnem akkorát taknyol, mint Medveczky Ilona a Story-gálán, de Szőke Kapitány ott van mögötte, és megmenti a francia légilányt a nyaka szegésétől. Franciska erre fel bocsánatot kér SZK-tól, hogy kellemetlen helyzetbe hozta (persze nem tudjuk, mikor és hogyan), és közli, hogy hiba volt Berlinbe jönnie. A gépen csatlakoznak a legénységhez, akik közül Első Tiszt épp azt ecseteli, hogy jött, látott, de nem győzött Berlinben – Címlaplány meg rávágja, hogy és ezt nem bánja senki. Ezek között is izzik a levegő, ezt sem tudjuk, hogy miért. Vöröske egyszeriben hiányolni kezdi Tepsihomlokot, mire Címlaplány dadogni kezd, hogy Tepsi nem velük jön haza, mert fáj a hasa, illetve a feje. Ugyanis a bratwursttól lett rosszul. A kamudumát a többiek nem veszik be, mi pedig már szembesülünk is a rettenetes homlokkal, ahogy a többi alkatrészével együttesen szalad a reptéri aszfalton, majd megáll, és révülten bazsalyog az elnöki különgépre. Fel vannak dobva a lasztik rendesen, nem értünk semmit, hogy ki kinek mit miért mondott az utóbbi öt percben, és a sorozat készítői elérték azt, hogy önként hajtjuk a fejünket a flashbackek gyűlölt guilottine-jába, és könyörgünk, hogy csapjon már le az a penge.

De, hogy gebedjenek meg, nem tekintünk vissza, pedig a kérdések úgy feszítik a fejünket belülről, hogy egészen kezdjük megérteni Tepsihomlok külcsínjét – még előrébb megyünk, a Berlin-New York hazaútra. Az újságírók vidámak, nyilván nem ők fizetik azt a valagnyi pezsgőt, amit a lányok alig bírnak kihordani Tepsi közreműködése nélkül. A magnókról egyre-másra JFK legendássá vált mondata, az „Ich bin ein Berliner” hangzik fel, még a mikrofonba nagyot mondani akaró Szőke Kapitány is felismeri a pillanat nagyságát, és közli a médiamunkásokkal, hogy ez egy történelmi jelentőségű nap volt. Első Tiszt kijön biccsingelni, hogy Tepsi ellopta a szivarjait, Címlaplány pedig nem hisz a fiatal újságírónak, aki megalapozza a későbbi urban legendet, miszerint Kennedy azt mondta volna, hogy ő egy fánk (Címlaplánynak igaza van hitetlenségében, tényleg nem azt mondta). Az álhírkeltő ifjú riporter roppant kíváncsi, hogy Tepsinek végül sikerült-e. Mi is, szakadjatok meg.

Navégrehogy, 12 órát tekerinthetünk vissza a vekkeren, és Berlint rójuk a fiatal hírlapíróval, az elegánsan halványkék Címlaplánnyal és a méregzöld alapon hatalmas narancssárga virágokkal büntető Tepsihomlokkal. A dressze ellenére – vagy talán éppen azért – a riporter bevallja neki, hogy nem tudja bevinni a heves politikai érdeklődésű stewardesseket a sajtópáholyba, és ezen az sem látszik változtatni, hogy Tepsi a hazaútra első osztályú ülést, dupla vacsit és saját magát kínálja fel csereértékként.

Vöröske megközelíti a könyvesboltot, ahová kémnőznie kell menni. Belépni már nem tud, mert egy türkizkék kisautó fékez mögötte, amiből egy németnek látszó, de németül az anyanyelvi szinttől rendkívül távoleső kiejtéssel beszélő lány kiabál ki izgatottan, hogy Vöröske-e az amerikai, aki könyvet akar venni, mert akkor szálljon be schnell. Vöröske húzódozik, majd beszáll, az Anke nevű német lány (fogadjuk el, hogy az) a gázra lép. Autózás közben Anke elmondja, hogy szar van a palacsintában: a Stasi beépült a hálózatukba, és őróla már tudják, kicsoda. Vöröske kimatekolja, hogy akkor az autóját is ismerik, tehát el kéne hagyni. Ezt egy félreeső utcában teszik meg feltűnésmentes női módon (értsd: út közepén megállva, ajtókat tárva-nyitva hagyva), Vöröske nem felejti el magához venni a könyvet, amiért jött. Betopognak egy sarok mögé, majd Anke Vöröskétől vár megoldást, hogy most akkor mi legyen. Az néz hülyén, majd tisztázzák, hogy egyikük sem az a vérbeli titkosügynök: Anke is csak egy futár, és ez a harmadik ilyesmi melója. Vak vezet világtalant helyzet.

A szállodában Tepsihomlok sajtóigazolványt kap ifjú riporterétől, majd kideríti, hogy JFK tiszteletére zártkörű fogadást rendeznek este az amerikai követségen, és úgy dönt, hogy ezen neki, mint nagy rajongójának muszáj ott lennie. Megtudja, hogy az elnök nem veti meg a szép hölgyek társaságát, így a stratégia az, hogy összegyűjti a lányokat, és légiutaskísérőkként jutnak majd be. Vöröske a szobájában rejti el Ankét, majd telefonon lobbizik érte a brit ügynöknél, hogy mentsék ki, mert szegény lány lebukott. Az angol egy szalmaszálat nem hajlandó keresztbetenni egy huszadrangú keletnémet futárért, de Vöröske a kagylót letéve azzal kábítja Ankét, hogy dolgoznak az ügyén. A hallban Franciska megtudja Szőke Kapitánytól, hogy a pilótáknak van meghívójuk a fogadásra, SZK pedig azt húzza ki Franciból, hogy a lány 3 éves volt, amikor a nácik elfoglalták Franciaországot, és ekkor elveszítette a szüleit.

Vöröskét a szobája ajtajánál Címlaplány, telefonon pedig Franciska zaklatja párhuzamosan, hogy ideje indulniuk a beszédre, emellett Anke is levágja, hogy briték semmit nem tesznek a megmentésére. Vöröske úgy dönt, hogy a keletnémet kocakémet (kémkocát?) a szobájában spájzolja, amíg a munkahelyi kollektíva JFK-t hallgatni megy. Az utcán hatalmas tömeg, nem túl rózsásak az esélyeik, hogy lássanak-halljanak bármit is a beszédből. Egy kisöreg leszólítja a szabadnapos légiszemélyzetet, hogy amerikaiak-e, merthogy ő nagyon csípi az amcsikat, és ezért majd szerez nekik jó helyet. Egy bérházba vezeti a csapatot, ahol többekkel együtt hatolnak fel az emeletre. Franciska lemarad a lépcsőházban, szenved, légitámadás-zajokat, fegyverropogást, és fekete fehérben rohangászó katonákat haluzik, majd keservesen zokog a fal tövében. A többiek a ház emeleti ablakaiból áhítattal hallgatják a téren beszélő JFK-t. A pillanat hevében Első Tiszt és Címlaplány keze egymásra talál, ET pedig ráfordulna csőrrel a leányzóra, de az elhúzza magát, és a kézfogónak is annyi.

A szállodába visszatérve Tepsihomlok egyre neurotikusabban rohangászik fel s alá, hogy neki el kell jutnia a konzulátusi fogadásra elnöki kezet rázni, és megosztja Vöröskével, hogy őket is viszi, mert JFK rá van izgulva a sztyuvikra, így csoportosan bejuthatnak. Vöröskében felgyúl az isteni szikra, hogyan tudja bevinni Ankét az amerikai konzulátus védett területére: az esti hazaútjukra, és bejutásuk esélyeire hivatkozva rábeszéli Tepsit, hogy az egyenruhájukban menjenek a partira. Címlaplány is benne van, és nagy nehezen meggyőzik Franciskát is, aki eredetileg kihagyta volna a bulit, mondván JFK nem az ő elnöke. Vöröske Címlaplánytól kér pót-egyenruhát azzal, hogy az övé tönkrement a mosásban. Az amerikai konzulátusnál a beengedésre várva a stewardessek a Vöröske által kolléganőként bemutatott, talpig Pan Am-be öltözött Ankéval ismerkednek. Vesztére a német lány elmondja, hogy az amerikai misszió épülete Berlin felosztása előtt a Luftwaffe központja volt, és az apjával szállítottak ide kenyeret. Franciskának se kell több: gyilkos pillantásokat vet a családját lemészároló nácikat tápláló leányra. Feltűnik Szőke Kapitány, akire hivatkozva az ötösfogat bejut a konzulátusra. Ankét az ankéton az Examiner idős újságírójához küldi Vöröske, merthogy az ideúton kiderült, hogy az öreg nagy antikommunista, és ismer mindenkit, aki számít, Vöröske abban bízik, hogy majd a riporter kerít egy külügyest Ankénak, és kiviszik valahogy az NSZK-ból. Ez a külügyesig teljesül is, úgy tűnik, Anke megmenekült.

Tepsihomloknak habzani kezd a szája, amint megtudja, hogy az elnök már elhagyta az épületet, a távozó autók után veti magát, de nem éri el őket, ezért a szökőkút mellett tombol egy keveset. Franciska a többedik pezsgője után beszélgetést kezdeményez egy német fejessel és az amerikai követség egyik alkalmazottjával. Amikor a német megdicséri, hogy milyen szépen beszél németül, Franci bájosan közli, hogy gyerekkorában rákényszerítették a nyelv elsajátítására, majd célzásokat tesz a potentátnak a németek kollektív bűnösségére. Szőke Kapitány még a harmadik világháború azonnali kirobbanása előtt kimenti a társaságból Franciskát, aki azonban rátesz még egy lapáttal, és a zongoristával összebeszélve elénekli a Deutschland Deutschland Über Alles-t, ami alatt az arca az udvarias mosoly, az elkeseredett düh és a síráshoz közeli szomorúság színeit játssza végig oda-vissza. Előadása végén egy mosollyal megemeli a pezsgőjét az elképedt vendégsereg felé, majd gyors léptekkel távozik. Vöröskét a teraszra szólítja a sokaságban feltűnő brit ügynök, ahol lebassza, hogy Vöröske nem követte a parancsot, és behozott egy keletnémet kémet az amerikai követségre.

A berlini reptéren Címlaplány nyugtatgatja a duzzogó Tepsihomlokot, hogy milyen ügyes volt úgy is, hogy nem sikerült találkoznia JFK-vel. Pechjükre ekkor meglátják az üvegen túl az Air Force One-t, Tepsin meg megint kitör a téboly, hogy márpedig neki most meglesz az elnök. Izgágán elrohan, annyit vetve vissza Címlaplánynak, hogy mentse ki a többieknél. Megszerzi Első Tiszt szivarjait és már szalad is a kifutón Kennedy különgépe felé. Egy öltönyös biztonsági ember megállítja, annak elhadarja, hogy a kampányban végzett munkájáért személyesen találkozhatott volna JFK-vel, de pont akkor volt a mosdóban, amikor aktuális lett volna a kézfogás, és most hozott Kennedynek a kedvenc kubai szivarjaiból is. A biztonságis ritka türelmesnek bizonyul, nem küldi el a vérbe, hanem felviszi a szivarokat a repülőre, amelynek ajtajában felbukkan JFK sziluettje, és kezében a szivarosdobozzal szélesen integet Tepsihomlok felé. Tepsi visszainteget és boldog.

New York. Érkezés után Első Tiszt randira hívja Címlaplányt, aki udvariasan lekoccolja. Vöröske látja, amint a kiürült gépen Franciska leroskad a turistaosztályon. Hátramegy, melléül, Franci pedig maga elé bámulva elmondja, hogy amikor a nácik bejöttek Franciaországba, a szülei menekülni akartak, őt leadták a szomszédnak, aztán sosem jöttek érte. Könnybe lábadva folytatja, hogy amint JFK is új fejezetet nyitni ment Németországba, úgy ő is megbocsátani indult Berlinbe, de ez nem sikerült, továbbra is gyűlöli a németeket. Valószínűleg az amcsik sem kevésbé.