Kezdésként egy kollégista lány piros felsőben és pink edzőcipőben futni indul, közben zenét hallgat. Befordul a fák közé, majd jól megtámadja valami. Sikolyok, vadállati morgás. Zsarupáros (egyikük a főszereplőnk, Nick Burkhardt) kedélyes beszélgetés közepette évődik a főhős nősülési szándékán, hiszen mikor máskor kapcsolódnánk be a történetbe, mint amikor éppen jegygyűrűt vásárol. Felfigyelnek egy csinos szőke nőre, de a szépség arca egyszer csak átalakul, vicsorító szörnypofává. Emberünk láthatóan nem tud mit kezdeni a tapasztalattal.

A futkosó lány tetemének helyszínelése közben szép nagy bakancsnyomot találnak. Ebből persze rögtön világossá válik, hogy nem egy vadállat intézte el, hanem egy másmilyen vadállat, majd emberünk megtalálja a lány lejátszóját, és abban természetesen még mindig az a szám szól, amit órákkal korábban hallgatott futkosás közben. Nagyon életszerű. Közben visszatérnek a rendőrségre, ahol újabb villantást kapunk el: megbilincselt, kevéssé szimpatikus gyanúsított arca változik szörnnyé, Nick pedig ugyanolyan tanácstalan arccal csodálkozik rá. Rém lassan kapcsol szegény.

Kopasz, idős, de vagány hölgy érkezik ősrégi Dodge-dzsal és egy hatalmas, kenyérpirítóra hajazó lakókocsival egy házhoz. Idős hölgy titokzatos, első ránézésre kicsit banyás, süt róla, hogy mindent tud, mindent ért, és közben még üldözik is. Eddigre – pedig arra készültem, hogy majd jól rettegni fogok – egyre inkább elhatalmasodik rajtam az érzés: sablon, sablon, sablon, tessék már valami újdonságot is felmutatni, ez egy bevezető epizód, a manóba is!

A nyomozás lassan gördülget tovább, kiderül, hogy állat ilyet nem csinál, és van egy eltűnt lány is, csak nem ő az áldozat, nahát?! Kis poénkodás a ma esti kézkérésről, majd emberünk hazaindul, jé, ez az a ház, ahová a „banya” befordult az álomszép Dodge-dzsal. Vészjósló zene, főhős belépve kiáltozik Juliette (a jövendő menyasszony) után, majd hátulról látjuk – hú, már egészen elviselhetetlen a feszültség, kár, hogy mindjárt elalszom a sok unalomig ismételt klisétől –, hogy a kopasz banya óriási késsel szeletel valami pirosat. Megfordul, mire emberünk felismeri: hiszen ez Marie néni! Vajon miért nem lepődtem meg?! Színre lép a szívszerelem is, de annyira jellegtelen szegény, hogy már most biztosra veszem, hogy vagy az első néhány rész egyikében meg lesz ölve valamelyik gonosz meselény által, vagy rövid úton szakítani fog szegény Nick-kel, esetleg az szakít vele, hogy megóvja a veszélyektől, de hogy ez nem lesz életre szóló szerelem, az biztos.

Marie néniről kiderül, hogy rettentő beteg, pár napja/hónapja van csak hátra, és hogy sokkal hamarabb szeretett volna főhőssel beszélgetni. Szóba kerül némi családi átok, meg hogy a nénivel is megtörtént ez a „hirtelen elkezdek furcsákat látni” dolog, és hogy emberünknek azonnal el kell hagynia még-nem-is-menyasszonyát, merthogy ez így túl veszélyes. Persze, ennél több részletet már nem tudunk meg, mert honnan, honnan nem, előkerül egy jópofa szörny, és rettentően megtámadja szegény Mari nénit. Főhősünk kis tétovázás után gyorsan beleüríti a teljes tárat, mert hát egy rendes rendőr szabadidejében is kibiztosított maroklőfegyverrel járkál, ugye. A néni hiába küzdött hősiesen a kaszával felszerelt támadó ellen bottal és tőrrel, mégis földre került, Nick a lövések után már csak alig pár szót tud belőle kiszedni. Eszerint a szülei nem is balesetben haltak meg, hanem meg lettek ölve. Egy titokzatos, nyakban hordható tárgy is átadásra kerül, melyet akár az élete árán is meg kell védenie szegény fiúnak. A néni ájulása-nyakbicsaklása pedig már több mint giccsesen tesz pontot a mondandó végére.

Mariskát kórházba viszik, Nick természetesen jófiú, és elkíséri oda, pedig jaj, hogy fel van dúlva, amiért nem tehetett mást a tár kiürítésénél. Közben megtudjuk, hogy a frissen lemészárolt kaszás szörny neve Holda. A kórházi folyosón aggódás után Maris néni tovább lebegteti a fátylat: a családban megvan a képesség, hogy lássák, amit senki sem lát, mert van az a pillanat, amikor a szörnyek nem tudják tovább leplezni igazi valójukat. Nick persze igyekszik leinteni szegény nénit, hogy pihenjen csak, de Mari nem hagyja magát, azért is tovább lebbent: Nick az utolsó Grimm, és minden igaz, ami le van írva a mesékben, amik persze nem is mesék. Nick még visszakérdezne, hogy mi is van a szüleivel, de néni taktikusan nem válaszol, csak ködösít még egy csöppet, azzal az ígérettel, hogy a lakókocsijában mindenre megvan a magyarázat. Nick távozik, és megvizsgálja a kezébe nyomott „életed árán megvédendő” dolgot, amiről kiderül, hogy valójában egy medálba rejtett kulcs.

Kiderül, hogy Holda bizony a Grimmek kivégzésére szakosodott főgonosz-féle lehetett, hiszen a penge felirata: a Grimmek kaszása. Persze, a társ már újságolja is, hogy a látszólag könyvelő Holda valójában minden hájjal megkent gonosztevő, számos államban körözték gyilkosság, nemi erőszak és más nyalánkságok miatt. Az aggódó parancsnoktól megtudjuk, hogy jaj, milyen nehéz is lelőni egy embert, pont ezért muszáj főhősünknek feltétlenül felkeresnie a rendőrségi pszichológust, és persze, pihenjen is kicsit. Nick legalább nem a Mel Gibson-féle lázadó zsaru, két „Igen, uram”-on kívül nem járul hozzá a társalgáshoz.

Hősünk engedelmesen pihenne, ám álmában piros szatén hálóingben fák között menekülő szép lányt és rátámadó, vicsorgó pofájú szörnyet lát, minek hatására rögtön a néni lakókocsijához indul infóért. Marie néni impozáns fegyvergyűjteménnyel, és a Bűbájos boszorkákból ismert, kézzel írt nagykönyvekkel rendelkezik. Az egyikben két lapozás után már rá is lelünk a második jelenetben látott szőke nő portréjára. Mielőtt bármi is kiderülne, Juliette megérkezik, és Nick abbahagyja a titkok felfejtését. Megtudjuk még, hogy hősünket 12 éves kora óta a néni nevelte, és egy macskanyávogástól kellene frászt kapnunk, de nem sikeredik ijesztőre.

Másnap kiderül, hogy a támadó DNS-e ismeretlen, így az egyetlen nyom a bakancs. Rögtön utána látjuk a bakancsot premier plánban, ahogy a tulajdonosa lépeget benne, aki a mellette piros ruhácskában elhaladó kislányra azonnal ráfordul. Közben Marie néni mély kómába esett, aminek oka ismeretlen, de legalább kiderül, hogy könyvtáros létére kissé túl sok rajta a sebhely. Nick elrohan az eltűnt kislányt keresni, és azonnal feltűnik neki, hogy a kislány is piros felsőt viselt, ergo biztosan ugyanaz a tettes, logikus, nem? Kutatás közben ügyesen rájönnek, hogy a leányka a tiltás ellenére tuti átment a parkon. Bingo, megtalálják a táskát és a bakancsnyomot is, Nick pedig ösztöneinek engedelmeskedve azonnal kirohan a fák közül, ahol meglát egy éppen a postaládáját ürítgető alakot, aki a játszódó kislányok után bámulva hipp-hopp farkasember-fejűvé válik. Főhősünk persze rögtön a menekülésbe fogó gyanúsított után veti magát. Homoerotikusan leteperi szegényt a saját házának lépcsőjére, és a kislány hollétéről faggatja. Ám hiába forgatják fel a házát, semmit sem találnak, szegény Nick meg nem tud magyarázatot adni, miért éppen ezt a teljesen ártatlan és priusztalan embert vádolja a gyermek elrablásával.

Juliette aggódón áll az ablaknál, mert Nick megint a lakókocsiban zseblámpázgat, és persze meg is találja az enciklopédiában a farkasembert. Vágás után rögtön meg is pillantjuk otthonában a korábban elkapott, farkasarcú fiatalembert, mert Nick nem nyughat a gyanújától. Júliája hiába hívja telefonon, ő inkább azt figyeli, ahogy a farkas levizeli a kerítését. Kis borzongató zene után az ablakon át érkező farkasember leteperi a főhőst, de mielőtt bárki megijedhetne, kiderül: csak viccelt, és inkább egy sört szeretne meginni Nick-kel. Kedélyes csevegés közben kiderül, hogy a vérszomjas farkast gyermekkorában a Grimmekkel ijesztgették, és hogy többet tud Nick családjáról, mint ő maga. Ja, és ő már nem eszik embert, mert tornázik, diétázik és gyógyszereket szed, valamint jár templomba. Nick persze némi indulatos beszélgetés után ráveszi, hogy segítsen neki megkeresni a kislányt, pedig a diétás elég hosszasan igyekszik magyarázni, hogy a dúvadak aztán nem akarnak egymással találkozni, mert falkában eléggé veszélyesek.
Végre meglátjuk, hogy hol a kislány: vadregény, erdő, folyó felett korlát nélküli híd, fák között mézeskalácsgerendaház kéménnyel és mohos tetővel. Bakancsos lábak, nippek a kandallópárkányon, padló alatti, komfortos fogvatartó-hely ággyal és előző áldozatokra emlékeztető, piros felsőkkel teli szekrénnyel. A postás persze szimpatikus arcú, épp csak egy csipetnyi őrültség süt a tekintetéből, a kislány pedig kellően műrémült és haza akar menni. Nick és a jó farkas szag alapján megtalálják a házat, és bár jól láttuk, hogy az emberrabló kocsival hajtott a háza elé, ők valami homályos okból csak a híd közepéig mennek, és onnantól gyalogolnak a folyón keresztül, biztos ami biztos. A ház felé közeledve ismét okosabbak leszünk: a jól szocializált farkas sem bírja a fajtársak társaságát, és elveszti maga felett az uralmat, így inkább elmenekül, a főhőst egyedül hagyva, nehogy az évekig tartó lemondása értelmét veszítse.

Nick odahívja a társát, aki közben persze kételkedik, hogy mi a fenét keresnek itt, és mivel hősünk nem tud elfogadható magyarázatot adni (azt csak nem mondhatja, hogy a korábban gyanúsított farkasember szagolta ki neki a nyomot), némi „nem bízol bennem?!” próba után csak bekopogtatnak. Természetesen most is úgy tűnik, mintha megint lyukra vetődnének, minden a legnagyobb rendben lévőnek látszik, a fickó szívélyes, ráadásul sehol egy bakancs, hát nyomozóink reményvesztetten távoznak, mígnem… na, ki találja el, mi buktatja le a csúnya farkast? Nem, nem, dehogy: a megfejtés az édes álmokban rejlik, hiszen a vájtfülű feka kihallja, hogy farkasunk éppen ezt dúdolgatta magában, míg ott voltak.
Visszarohanás, sötétben zseblámpával keresgélés után végül a társ lövi hátba a szegény menekülő farkast, aki haldoklás közben azért még felismeri, hogy őt egy Grimm intézte el. Nick simán megtalálja a rongyszőnyeg alá rejtett csapóajtót, így a kislányt is. Émelygős szabadítási jelenet, társ elismerő szavai. A végére még egy kis borzongás: Nick a kómás nagynéninek magyarázza a szokásos „annyi mindent el kell még mondanod”-féle szöveget, majd a második jelenet szép szőke szörnye undorító zöld trutyit akar a nénibe fecskendezni, amit persze hősünk ügyesen megakadályoz, jutalmul ő kapja a karjába a mérget, el is ájul tőle rögvest. Még látjuk, ahogy a szőkeség egy kocsiba szállva panaszkodik, hogy nem sikeredett a banyát eltenni láb alól, nekünk pedig meg kellene lepődnünk, hogy a vele beszélgető, valójában nyilván főgonosz foglalkozású illető nem más, mint a roppant aggódó és emberséges „Igenuram” parancsnok. Utolsó képként még az addig kómázó néni szeme tágra nyílik, kész, vége főcím.

Bennem a kezdeti kíváncsiság és borzongásvágy teljesen átalakult előbb drukkolássá, hogy mutassatok már valami újat, majd ásítozó unalommá, hisz jól ismert panelek váltakoznak a bevezető epizódban, anélkül, hogy az egyébként a történetben vastagon benne lévő potenciált ki tudnák bontakoztatni. Viszont – éppen a lehetőségek miatt – simán megszavazok neki még néhány esélyt, de ha a tizedik rész táján sem lesz a szereplőkben ennél több egyediség és élet, akkor nagyon fogom sajnálni a rápocsékolt időmet.