Bear Grylls visszatért Új-Zélandra, de nem azért, hogy az előző dzsungelben, hegyen és jéghideg vízben szopás után bosszút álljon a természeten, és napalmmal alakítsa Tesco-parkolóvá az egész, rohadt, soha véget nem érő, érintetlen erdőt. Dehogy, az exkommandós imádja a természetet, védi ahol csak tudja, és szemmel láthatóan soha nem érzi azt, amit Cartman a brazil dzsungelben: hogy szép dolog a környezetvédelem, de azért a fűtött McDonald’sban Big Macet enni még jobb, és egyébként is ha még egy bogár abúzálni próbál, akkor lángszóróval irtom ki a flórát és a faunát.
Most az északi szigetre érkezik Bear, a maorik földjére, ahol évente több tucat turista téved el. Ezúttal nem ejtőernyővel ereszkedik alá, hanem egy robogó motorcsónakból ugrik fejet egy folyóba. Ezt látva rögtön két kérdés hasít belém:
Hogy mégis hogyan van az, hogy ruhástul, cipőbe úszik mindig ez a fickó, és még csak át sem öltözik, amikor partra evickél? Utoljára a GI Joe eksönfiguráim csináltak ilyet, de ugye ők nem tudnak kihűlni, ráadásul az egész felszerelés rájuk van fröccsöntve.
Hogy van az, hogy amikor kiugrik, akkor nincs vele az operatőr, amikor a vízbe ér, viszont már ott liheg a nyakában a kamera. Kétszer ugrott, először a szembekamerának, aztán a fickónak aki vele ugrik? Közben ruhát cserélt, vagy van egy gyártásvezető-asszisztens, aki hajszárítóval szárazra fújja?
Bear most nem várja meg, amíg megéhezik, miután kikecmergett a folyóból, az első adandó alkalommal magába töm egy zsíros bogarat, ami védekezik, és véresre is harapdálja az ujját. Na ezért jobb a Big Mac, az legalább nem harap vissza. Ja és nem lesz hónaljszagú a leheletünk se. Ezután rögtön újabb folyó állja az útját, és vagy mert tele a hasa, vagy mert végre megjött az esze, Bear nem rohan neki leszegett fejjel, hanem átjárót keres. Egy kidőlt fán egyensúlyoz át, miközben megjegyzi, hogy a víz alatta fehér és habzik, ami azt jelenti, hogy tele van oxigénnel és állandóan örvénylik, és ezekben a habokban még ő sem tudna felszínen maradni. Így beszél egy sokat tapasztalt, megfontolt túlélő.
Mielőtt továbbállna azért fog puszta kézzel pár szép nagy folyami rákot, és mohába tekeri őket, hogy életben maradjanak, vagy legalábbis lassabban döglődjenek, így megtartva a frissességük. Ja, elhangzik, hogy a rákot meg kell főzni, mert tele van élősködőkkel, Amikor én ehhez a részhez értem, éppen egy rákszusit tartottam a pálcikák végén, mindenki elképzelheti, hogy milyen arcot vágtam. Mondjuk, mint Semjén Zsolt, ha Steiner Kristóf megmarkolja a seggét.
Irány a hegyek, sőt a kőrengeteg, Bear arról beszél, hogy ha tartani akarja az irányt, akkor muszáj megmászni az elé tornyosuló kurva nagy magaslatot, én meg azt gondolom, hogy frászt, én inkább megkerülném, vagy elindulnék visszafelé. Vagy lefeküdnék aludni a bozótosba. De megmászni biztos nem másznám meg. A kommandós olyan magasra mászik, hogy már a levegő is ritkul, nehezebben veszi a levegőt, és többet izzad, vagyis egyre jobban kell innia. Mondjuk kérhetne egy light kólát a stábból, de nem, neki mindene a show, meg a túlélés, inkább keres egy folyót a kőrengeteg egyik meredek szurdoka mélyén, és megpróbál oda leereszkedni. Megint előadja a megfontolt erdőkerülőt, elmagyarázza, hogy olyan laza a talaj, hogy ha nekivágna a lejtőnek, akkor az egész a fejére szakadna, meg is mutatja, hogy egyetlen apró kő hogyan okoz lavinát. Pedig én biztos nem szaroztam volna, nekiindulok. A Smaragd románcában egy ilyet két poén közt letudott Michael Douglas, pedig neki ott volt Kathleen Turner is nehezítésképpen. De hiába keres biztos, nyugdíjasoknak való rámpát Bear, kiderül, hogy a folyó vize ihatatlan, a hegy ugyanis vulkán, a folyó meg kénnel van teli. Irány tovább, át egy fortyogó lápon, tényleg mintha a Mocsár szörnyetege című Kaland-játék-kockázat könyvben lennénk.
Ha inkább nem bocsátkozol harcba, és elmenekülsz, lapozz a 268. oldalra. A forró hegyi patak azonban egy dologra jó: meg lehet főzni a rákokat. Bear hamar túl is esik rajta, igazi átéléssel fal, mintha a rákvacsora nem is zokniban főtt volna. Az biztos, hogy ha szakácskönyvet adna ki, tuti nem venném meg. Innen felgyorsulnak az események, Bear átmegy Winnetouba, sátrat épít, és egy döglött nyúl belével halat fog, de komolyan ezt nem érdemes leírni. Ezt látni kell.
Tíz perc alatt olyan hajlékot épít ugyanis, hogy minden punk a csodájára járt volna a 98-as Szigeten, a halat meg tényleg egy zsineggel, és némi rohadó döggel fogja, de olyan hihetetlen hatékonyan, hogy amikor feltűnik az első óvatos angolna, én speciel filmtrükkre gyanakszom. Ha olyan ügyesen tudnék túlélni, mint Bear Grylls, én biztos nem is nagyon sietnék a civilizáció felé, ha rászánnék egy hétvégét, fix, hogy pofás kis téli lakot építenék vízöblítéses vécével.
Bear azonban már menne, biztos hivatalos valami díjátadóra, de mielőtt még távozna, jól felgyújtja az egész erdőt. Azt mondja, hogy ha életveszélyben vagy, akkor pakold meg a tűzet, mielőtt távozol, így könnyebben a nyomodra akadnak. A cserkészek biztos rémülten sikoltoznának, ha ezt hallják, de Bear szerint csak a túlélés számít. Mondjuk nem tudom, hogyan befolyásolja az esélyeket, ha egy égő erdő üldöz egyre gyorsuló ütemben.
A végső akadály, a pálya főszörnye egy óriási vízesés, és egy tó, a túloldalon a célállomást jelentő erdei úttal, amin munkagépek jönnek-mennek. Bear itt már nem óvatoskodik, egyszerűen egy indán aláveti magát a mélybe, mintha csak a Pókember vs Tarzan mindkét főszerepét rábízták volna. Útközben még a kamerába üvöltve, fél kézzel kapaszkodva, az alázúduló víztömegtől meggörnyedve megemlíti, hogy azért ez egy kicsit fárasztó, de ezt inkább csak úgy mondja, mint aki a harmadik feles után kicsit szabadkozik, hogy jaj nem fogom én ezt bírni. De hát nem iszol az egészségemre? Na ugye, proszit! Bear persze most is sikeresen teljesíti a pályát, és csak reménykedhetünk, hogy a jól megpakolt tábortűz végül nem perzselte fel egész Új-Zélandot. Vagy, hogy igen.
Interjú Bear Grylls-szel a Comment:comon
6x01: Megenni egy félig megemésztett Malacot
6x04: Megmarta egy kígyó, megette bosszúból
Facebook kommentek