Elrabolták a tábornok urat hintóstul-kalapostul, Eberstein majdnem az egész helyőrséget kirendelte az üldözésre. Nem tudta a nyomorultja, hogy pontosan ez volt Mátéék terve: minél kevesebb katona maradjon a várban. Az ezredes bezáratta a nagykaput, majd pattogó hangon Pityik őrmestert kezdte kajtatni, és az udvaron várakozó hóhért küldte keresésére, ő maga addig a szobájába vonult. Hiába hívogatod, te knédligyilkos, az utca leendő hírmondója már megkötözve hever a tömlöcben! Ezt persze egyikőjük sem tudta, így a hóhér gyanútlanul ereszkedett alá a börtönlejáró meredek lépcsőin az őrmestert keresve. Máté a sarok mögül előugorva leütötte, majd kiszabadította a szomszédos cellákban elzárt asszonyokat. Miután az eszméletlenül heverő ítéletvégrehajtót a fehérszemélyek gondjaira bízta, magára öltötte a vörös lebernyeget és csuklyát, és indult vissza a várudvarra.

Ezen közben az elrabolt hintóban és a bakon kedélyes hangulatban zajlott a kocsikázás: Buga Jakab kedélyes beszélgetésbe elegyedett a tábornokkal, Jancsi meg rendszeres időközönkint kedélyesen fejbe kólintotta az időről-időre magához térő császári kocsist. Jakab még ünneplő pipájára is rágyújtott, és a tábornokot is kínálgatta, de az inkább tubákot vett elő és harsány tüsszögéssel járult hozzá a kellemes hangulathoz. A főtiszt 1000 aranyat ígért Jakabnak, ha Eszékre viszi, a labancok főhadiszállására, de a szegénylegény nem hagyta magát megvesztegetni. Egyenes jellem, mint volt valamennyi felmenője, de még kései utódai közt is lesz olyan, aki bizton elmondhatja majd magáról: Buga Jóska nem szép ember, de gavallér.

Béri Balogh Ádám táborában is érezték: elérkezett a döntő pillanat. A labancok az eredeti haditerv szerint kezdték meg a hadi felvonulást, ezért a brigadéros kiadta a parancsot, hogy a kuruc csapatok lendüljenek támadásba. A diákot is utasította, harangkongatással adják meg a régóta várt jelet a falvak népének a felkelésre. Vonultak is erre az eddig erdőn-mezőn, és a titkos barlangban rejtőző bujdosók a kiegyenesített kaszákkal és a labancoktól zsákmányolt puskákkal felfegyverkezve. Nőtt a sereg, mint eső után a megáradott patak.

Szobájában ülve Amália és Helén társaságában az ezredes azon morfondírozott, hogy az ő szempontjából milyen szerencsés is a tábornok elrablása. Hiszen ha a kurucok fogságába került, akkor nem intézheti el az ő leváltását a siklósi helyőrség éléről. Egyék meg egymást a Tenkes kapitányával, röhincsélt félhangosan. Mire Helén, az ostoba labanc dáma megkérdezte: „A Tenkes kapitánya emberevő?” Ó, irgalom atyja, ezt a fehérszemélyt se az észbeli képességei tuszkolták ilyen magas polcra.

Ezen közben a tábornoki kocsikázás kedélyes hangulata kezdett komolyra fordulni. Az üldöző labanc lovasok egyre közelítettek, kilőtt golyóbisaik már Jakab feje körül szaggatták a selyemkárpitot. Ő azonban nem zavartatta magát, inkább azon nézetét fejtegette a tábornoknak, hogy a tubákolás milyen gusztustalan dolog. (Bezzeg hegyeset pökni a pipaszár mellől, az ám a magyarosch, úgy-e öcsém?) Végül aztán meglett a baj: nem az, hogy utolérték a labancok a hintót és körbefogták, hanem hogy egy pisztolylövés eltörte Jakab ünneplős pipájának a szárát. Erre aztán vérbenyihhant a szeme, kiugrott a batárból és már suhintotta is karikásával a katonákat. A közeli sziklák mögül meg Siklós bácsi lődözte a labancokat Veronikával és Rózsával az oldalán. Kit eltaláltak, ki elfutott, utoljára a gyalog menekülni próbáló potrohos tábornokot is elfogták, csuklójánál megkötözték és feltették a hintóra, majd indultak vissza Siklós felé.

Mivel Pityik őrmester még mindig nem került elő, a várban az ezredes egyre dühösebben ordított utána. A hóhérruhába öltözött Máté jelentette neki, hogy a tömlöcben lázonganak az asszonyok. Eberstein azonnal öt katonát küldött le a rendet helyreállítani, de azoknak erre már nem volt lehetőségük. Máté rájukzárta a börtönajtót, majd a kiszabadított rabok élén felrohant az udvarra. „Ütött az órád, ezredes!”- kiáltotta, lerántván magáról a csuklyát és előrántván kardját. Eberstein a közelben álló három katonát küldte rá Mátéra, közben ő maga a háttérből különféle francúz vezényszavakkal és előételnevekkel biztatta embereit a küzdelemre. A kapitány sorra ártalmatlanná tette a labancokat, utoljára hagyva a bárót. Kardpárbajukat izgatott remegéssel szemlélte Helén és Amália, az utóbbi elhaló hangon mondta: „Ez ő, a fürdőmester!” (Ugye, csak mély nyomott hagyott kegyedben az a bizonyos zárt ajtók mögötti kezelés!) Máté a küzdelem végén egy erős mozdulattal kiütötte az ezredes kezéből a gyíklesőjét, aki erre egy kis toronyszobába menekült, és magára zárta az ajtót.

A kiszabadult asszonyok és gyerekek mindeközben a helyőrség többi tagját fegyverezték le, élükön az amazon termetű Juliskával. A gyerekek tojással, krumplival dobálták a védőket, akiket aztán a hős asszonyok sorra megkötöztek. Maga a jó szakácsné úgy egyelte a labancokat, mint a répát, tréfálkozón kérdezve a hajigáló gyermekeket: „Na, ki kér egy katonát?” Nem volt itt szükség fegyveres segítségre, mert igaz a mondás: sok lúd disznót győz. Máté is mosolygó arccal nézte a szokatlan harcmodorban, de eredményesen küzdő önkéntes sereget, akik, miután az utolsó katonát is ártalmatlanná tették, szélesre tárták a vár kapuját.

Nem sokkal ezután az úton feltűnt a Buga Jakab hajtotta tábornoki hintó, rajta Siklós bácsi, Jancsi, Veronika, Rózsa és a császári főtiszt. Lett nagy öröm, tánc, heje-huja, a kapu fölött lengő császári zászlót maga Máté tépte le és tűzte ki helyére Rákócziét. A nagy örömködés közben Jakab még Helén formás hátsóját is meglegyintette, ami láthatólag nem igazán volt a szépasszony ellenére. (Na csak lássa ezt meg Rózsa, lesz nemulass!) A tábornok zordul nézte az ünneplést, Amália viszont úgy döntött, végleg odahagyja ezt a helyet, és a cselédlány kíséretében kényes-durcásan gyalogszerrel elvonult. Kedves naccsád, sokáig fog így tartani az út Bécsig, de hát kegyed tudja...

Az eszéki út mentén Béri Balogh Ádám serege összecsapott a labancok fő erőivel. Úgy zúdultak rájuk, mint az áradat, és heves csatározás után megfutamították az ellenséget. A brigadéros Siklós felé vezényelte csapatát, hogy segítse a felkelők ostromát, de arra már nem volt szükség. A katonák megérkeztével csapott aztán egekig az ünnepi zsivajgás! Szóltak a tárogatók, zengett a Rákóczi-nóta, a helybeliek és a katonák egymást ölelgették. A brigadéros kemény kézszorítással köszönte meg Máté helytállását, zúgott az éljenzés körös-körül: vivát Balogh Ádám, vivát Rákóczi, vivát Benyovszky!

A nagy ünneplésben egyszer csak Helén rémült sikoltása hangzott fel: „Eckbert!” Mindenki a toronyablak felé nézett, ahonnan az ezredes éppen egy kisebb puskaporos hordót készült a sokaság közé dobni, amiből sistergő kanóc lógott ki. Máté villámgyorsan felkapott egy puskát és lőtt. A hatalmas robbanás szétvetette a toronyszobát, Ebersteinből még csak egy foszlány se maradt...

...Győzedelmesen lengett a kapu fölött a pro libertatés zászló, hirdetve a kuruc idők dicsőségét. Vajha behegednének végre a nemes magyar nemzet sebei, és teljesülnének e sokat szenvedett nép reményei. Kívánunk szabadságot, egyenlőséget és magyar nemzeti hiphopot!

Én pedig a magam dolgát elvégezvén eme kis krónikával, kedves költőm soraival búcsúzom:

Eljő az irígység
Letépni babéraimat... de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint Zöld Marci.
S ha sötét zsákjába dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.