Tömlöcbe vetették a Tenkes kapitányát, Buga Jakab is megsebesült az asszonyruhába öltözött ellenséggel folytatott küzdelemben. A rejtekbarlang előtti sziklán Rózsa, a cigánylány nagy szakértelemmel kötözte be kedvese karját, közben szidta a labancokat: „Hat szabad-e ilyet csinyálni-e, rusnya labancok-e?!” A várbörtön mélyen a föld alatt van, onnan hogy tudnák kiszabadítani Mátét, erről beszélgettek Siklósi bácsival. Rózsának eszébe jutott, hogy az ő nagyapja sokszor mesélt nekik valami vár alatti folyosóról. Kútásó és kőműves volt fiatalabb korában, úgy is hívják: Kőműves Sándor. Induljunk hozzá üstöllést!, indítványozta Jakab izgatottan.

A siklósi várban is majd meghágta a tetőfokot az izgalom. Végre elfogták a régóta keresett főkurucot, másnap ki is végzik, de addig ki kell faggatni az ellopott haditerv hollétéről, még mielőtt a tábornok visszatér Eszékről. Az ezredes Bisteritz hadnagyot bízta meg a feladattal, a hóhér már addig karikába hajlította Mátét. Két csuklóját a háta mögött összekötötték, és egy csigán átvetett kötélen felhúzták a magasba. „Hol vannak a haditervek? – Rákóczi vezérkaránál. – Hol bujkálnak a cimboráid? – Mindenütt, a hegyekben, a völgyekben.”
Dühöngött Bisteritz, ropogtak a hős kapitány csontjai, de nem vallott a felkelőkre, hiába húzta a hóhér a kötelet egyre erősebben. Szégyenszemre a hóhér kevésbé bírta a kínzatást, mint az áldozat.

Ezenközben a jó Kőműves Sanyi bácsi ahhoz a pusztai itatókúthoz vezette Jakabékat, ahol Máté rejtőzött el pár hónapja a víz alá merülve. Az öreg útközben elmesélte, hogy milyen rengeteg gondjuk volt annak idején a kút kiásásával, többször is beomlott, viszont találtak egy hosszú földalatti folyosót, ami egészen a vár kazamatáihoz vezet. Több se kellett Jakabnak, máris ereszkedett lefelé a mélységbe. Viktor mester és a már korábban látott Jancsi nevű ifjú, a Benyovszky Móric Omachel Tamás hasonmásverseny nyertese, együttesen eresztette utána a kötelet. Jakab fokosával kopogtatta végig a kút falát, míg végül egyik helyen üresen kongott. Nekiállt kibontani a téglákat, majd miután elég széles lyukat vágott, Viktor és Jancsi is követte az alagútba. Előtte még megállapodtak Siklósi bácsival, hogy az öregék a labancok figyelmét színlelt kuruc támadással lekötik, és addig ők nyugodtan tudnak dolgozni Máté kiszabadításán.

Bisteritz jelentette az ezredesnek, hogy már a hóhér is kidőlt, de a megátalkodott kuruc nem vall. Eberstein maga indult a tömlöcbe, de természetesen ő sem járt sikerrel. A vallatás közben egyszer csak puskaropogás hangzott fel, az esti sötétség leple alatt száguldó lovasok árnyai tűntek fel a vár körül, akik sorra gyújtogatták a kazlakat. Támadnak a kurucok, rettentek meg a várbeliek, mert azt nem látták, hogy csak Veronika és Rózsa voltak a gyújtogatók. Hej, ezek ám a hős amazonok, ha a csókjuk is olyan tüzes, mint a fáklyájuk, akkor igazán jól járt velük Máté és Jakab! A fák közül Siklósi bácsi durrogatott a zsákmányolt puskákkal, majd erős hangját kieresztve figyelmeztette a labancokat: „Ha a raboknak bántódása esik, nincs kegyelem!”

Jakab, Viktor és Jancsi eközben már közeledett a vár külső falához. (Úgy vonultak a föld alatti folyosón, mint a Tinódi Sebestyén által megénekelt Eger várának summájában az a maroknyi csapat. Na, az volt még izgalmas történet, jó tollú író pennájára való.) Azonban alig értek a járat végére, amikor mögöttük beomlott a folyosó. Viktor mester megrémült: nincs vizünk, elfogy a levegőnk, csak múmiaként fogjuk meglátni a napvilágot századok múltán a független Magyar Respublikában. Jakab nyugtatta, megőrizvén hidegvérét: „Ugyan Viktor, nem ezt várjuk tőled, gyerünk tovább előre, úgyis a várba indultunk. Igazam van? Nem? De!”

A várbelieknek is tartogatott még izgalmakat az éjszaka. A színlelt támadás közben még a faluból érkező hangos harangzúgás is fokozta a labancok rémületét. Az ezredes megparancsolta Pityik őrmesternek, hogy Vogeller és Ritpek lövészekkel együtt észrevétlenül osonjanak ki a várból és fogják el a rebellis harangozókat. A katonák átkúsztak a várárkon, és óvatosan lopakodtak a templom felé. Amikor odaértek, Pityik őrmester elordította magát: „Adjátok meg magatokat!” Ám a harangozók nem ijedtek meg, csak lengtek nyugodtan a rájuk erősített kötél végén a hősies – birkák. Az őrmester alig hitt a szemének, de mivel azt a parancsot kapta, hogy tartóztassa le és vitesse a várba a harangozókat, úgy is tett. Eberstein diadalmas arccal fogadta a vár udvarán a visszaérkező járőrt, ám dühös ordításban tört ki, amikor meglátta a négylábú foglyokat. Az itt következő épületes párbeszédet érdemes az utókor számára is megörökíteni:
- Marha! – dühöngött Eberstein.
- Alázatosan jelentem, ez birka! – így Pityik.
- Maga a marha!
- Igenis!

Ez az a kivételes eset, amikor magam is egyetértek a labancok minden szavával...

Ezen idő alatt a pincebörtönben is vidám találkozásra került sor. A fáradságos falbontás sikerrel járt: hála a magasságosnak, a föld alatti folyosó éppen ahhoz a börtöncellához vezetett, amelybe Mátét zárták. A falat még nem törték át teljesen, csak egy kis nyíláson át örvendeztek egymásnak hőseink, hasonlatosan a kitűnő Shakespeare Vilmos ismert művében szereplő leíráshoz: „Ó, hát adj egy csókot ezen a rossz falon! – De nem éri ajkad, csak a meszet nyalom.” Messze még a hajnal, három óra húsz, Mátééknak így hát bőven maradt idejük átbeszélni a szökés körüli tennivalókat.

A hajnali kürtszóval együtt az ezredborbély érkezett egy közkatona kíséretében a zárkához, hogy a kivégzés előtt a katonai szabályzat értelmében megborotválja a rabot. (Ez az egyik leghülyébb reglama, hiszen köztudomású, hogy a szakáll és a köröm a halál után is nő egy ideig.) Amíg a borbély a szappanhabot kavarta, a katona észrevette Máté mögött a rést a falon. Odalépett, de belesni már nem tudott, mert a kapitány összebilincselt kezével fejbevágta. Jakabék előrontottak és a labancot a borbéllyal együtt megkötözték. A közben megérkező Pityik őrmestert is leütötték, a nála lévő kulccsal kinyitották Máté bilincsét, majd mindenki indult a korábban megbeszéltek szerint. Jancsi felöltötte a katona egyenruháját és kiállt a tömlöc elé őrködni, Viktor mester pedig magához véve a borbély köpenyét, pamacsát indult az ezredeshez, hogy megberetválja és közben kitudakolja, hogyan tudnának kijutni a várból. Máté és Jakab a pincelépcsőn meglapulva várakozott.

Az Eszékről visszaérkező császári tábornokot szállító hintó már majdnem a várhoz ért, amikor a közelben rejtőzködő Siklósi bácsi a két lyánnyal puskákból tüzet nyitott a kísérő labancokra. A dörrenésekre Eberstein riadót rendelt el és felsorakoztatta a helyőrséget a várudvaron a tábornok fogadására. Amint a hintó átgördült a széles kapuboltozat alatt, Jancsi felugrott a bakra és leütötte a hajtót, ugyanakkor Buga Jakab felrántotta a batár ajtaját és bevetette magát a tábornok mellé. A feszes vigyázzban álló ezredes csak azt látta, hogy a hintó megfordul az udvaron és kirobog a kapun. Csak pár pillanat múlva jött rá, hogy mi is történt. „Elrabolták a tábornok urat! Utána! Mindenki utána!”, ordította, ahogy a torkán kifért és úgy rohangált, mint a fejetlen csirke. A felfordulást Máté mosolyogva nézte a tömlöcajtóba vágott kis ablakon keresztül. Ő már tudja azt, amire nekünk egy hetet még várnunk kell...

És a megfejtendő kérdések:

1. Melyik Shakespeare műből való a szövegben szereplő idézet?

2. "Igazam van, hát nem? De!" Ki az, akinek mindig igaza van?

3. Messze még a hajnal, három óra húsz - kinek köszönhetjük ezt az időmegállapítást?