A "mi lett volna, ha" igazából "mi van, ha" illetve "mi lesz, ha", de ilyen apróságokkal ugye nem foglalkozunk. A lényeg, hogy a fél  utcát meg egy csomó embert legyaluló repülőszerencsétlenség után ebben a gyakorlartilag humormentes részben szereplőink különböző szívbemarkoló sztorikban merengenek az életük ilyen-olyan alakulásán, miközben a háttérben Karl, Orson és Mona az életükért küzdenek - legalább is egy ideig. A sorozat talán legdrámaibb része, nézettségi rekorder meg minden, de én bevallom, szívesen kihagytam volna a patetikus "az eltávozottakat azzal tiszteljük meg leginkább, ha a megmaradt értékekre koncentrálunk, és amennyire tudjuk, éljük tovább az életünket" zárószentenciával egyetemben.

Susan Karlon agyal, illetve azon a három éven, ami akkor következett volna, ha nem válik el időben. Az alternatív valóságban Susan kierőszakol egy teljeskörű vallomást a hány nővel csaltál meg kérdésre, aztán amikor kiderül, hogy Karl a titkárnő mellett a fogorvosától kezdve a masszőréig gyakorlatilag a szolgáltató szektor összes részvevőjével kavart, Susan elkezdi az evésbe fojtani a bánatát, így mire egy bizonyos Mike Delfino felbukkan a környéken, ő már rég egy tenyeres-talpas medvelány alakjában kavarja a brownie-t, férje meg a sokadik titkárnőjét fogyasztja. Mike azonban így is kulcsszerephez jut, Susan ugyanis fogyózni kezd, amikor az isteni vízszerelő udvariasan, de rosszul leplezett irtózással kitér a kertvárosi Fiona önkéntes felajánlkozása elől. Sajnos mire Susan lefogy, Karl egy te jobbat érdemelsz nálam felkiáltással el is költözik. A valóságban ekkor jön az orvos, és sajnálkozva közli, hogy Karl belehalt a sérüléseibe, Susan könnyek közt bevallja McCluskeynak, hogy iszonyú hálás, amiért egykori férje még akkor lépett le, amikor ő 43 kiló volt.

Bree teljesen kiborul Karl halálhírére. Benyugtatózott lázálmában a pasival álmodik. Az esküvőjük után egy ideig megy az önfeledt dugásokkal tarkított boldogság, aztán Karl megcsalja Bree-t (!) a jógaoktatójával (!!) a családi ágyban (!!!), amihez képest igen szerény kompenzációnak tűnik, ha a következő hónapban nem kell fizetni az órákért, így Bree kidobja a csajt a csalfa férjjel együtt. Évekkel később Orson haláláról értesítik. Bree elzarándokol a lepattant lakásba, ahol a tíz éve nem látott ex egy Bree-oltár társaságában vegetált, mielőtt - a házinéni szerint szívösszetörésben - meghalt volna. Bree felébred. Orvos jön, és semmi van egy jó meg egy rossz hírem játék, egyszerűen csak közli, hogy Orson túlélte a balesetet (hálistennek), csak éppen lebénult (uh). 

Bolenék jönnek. A népekkel együtt ugye ők is bőszen imádkoznak, arról meg taktikusan hallgatnak, hogy az ő fohászuk úgy hangzik: Ó, Uram, vedd magadhoz ezt a zsaroló ribancot. Mert, ha nem, hát abba még a sokatlátott, kemény Angie is rettegve gondol bele. Például ő megy a börtönbe, Nick meg oda, ahova az áruló FBI-ügynökök szokták rakni, Danny meg kénytelen lesz megint Tylernek hívatni magát, ráadásul Angie-t - hiába bűnbűnó - egy ember halálát okozó terroristáskodásért életfogytiglanra ítélik, részben, mert nem hajlandó feladni egy bizonyos Patrick Logant, pedig biztos utálja, mert előle menekül rettegve 18 éve. Az újabb könnyes sztori végére kiderül, hogy Isten valamiért bírja Bolenéket, és magához vette a zsaroló ribancot.

Ha már Isten: Gabrielle-nek szent meggyőződése, hogy a Főnök azért mentette meg Celiat, mert valamiben nagyon különleges. Carlos megjegyzi, hogy Celiat igazából Lynette mentette meg, de ennyi ugye nem szokta eltántorítani Gabyt semmitől. Mindenki nagy szerencséjére miután Gaby bealszik, rémálmot lát. Ebben úgy dönt, hogy a kissé kuka, sótlan Celia bizony a színészkedésben őstehetség, és hiába Carlos minden ellenkezése, Gabrielle igazi idióta sztárfaragó szülő lesz. Egyik meghallgatásról a másikra rángatja szerencsétlen gyereket, közben agyonterrorizálja az ügynököket, és mellékesen szétveri a családot, mire végre az immár 26 éves Celia a sarkára áll, és közli, hogy nem akar színésznő lenni. Dehogyis nem, te kis butus, különben is erre tettem fel az életemet! - lép tovább az ügyön gyorsan az öreg és szegény Gaby. Celia meg beletörődve készülődni kezd egy 15 éves kislány castingra. Gaby felébred, levonja a tanulságot - a nem különleges gyerek is különleges - amiértugyan nem adnak Nobel-díjat, dehát ez sem egy nagydoktori értekezés.

Lynette közben rosszul lesz. Kiderül, hogy az egyik babát meg kell műteni, különben betegen születik. (Jajjnemár. De igen.) Lynette rettegve végiggondolja, mit kezd majd egy sérült gyerekkel. Szülő- és gyerekpróbáló fejlesztés, gyógyszerek, iszonyú energiák, fáradtság, kilátástalanság, apró eredmények. Lynette nem bírja, Tom helyreteszi azzal, hogy bármi van, azt kell érezniük, hogy ők mindent megtettek a gyerekükért. Lynette összekapja magát, és sok kínnal meg könnyel teli év munkájával igazán klassz fiút nevel, aki egyetemig jut, és őszintén nagyon megható beszédet mond a diplomaosztón az akaratról, megköszönve, anyunak mindent. Lynette felébred a műtét után, Tom mellette a hírrel: az egyik babaát elvesztették, de a másik egészséges. A végén még befut Gaby, és a két csaj kibékül, mi viszont meggyötört lélekkel, könnyek közt arra gondolunk, bárcsak egy Nevem Earllel töltöttük volna inkább az estét.