Mind mindenki aki már lábán járt a nyolcvanas években, nekem nagy élmény volt a Sógun című sorozat. Azok az izgalmas helyszínek, fura szokások, kardozások, meg minden, téma volt a suliban másnap. Miután véget ért, marad a könyv, az eredeti, amit egy tucatszor kiolvastam (meg Clavell összes többijét, nagy kedvenc). Majd miután újra hozzájutottam a sorozathoz, hát mi tagadás elsírtam magam… Mai sorozatnéző szemmel nézve, az emlékeimben legjobbként élő elég gyatra egy munka. Azon túl hogy gagyik a műtermi felvételek, és a vezető színészek is többször belenéznek a kamerába (!), magával a történetmeséléssel is gond van.

A különleges idegen világ-érzést azzal próbálták fokozni (mintha maga a környezet nem lenne elegendő) hogy a japánok társalgását nem szinkronizálták. De még a narrátor is csak néhány igen béna, rövid mondatban magyaráz. Ezzel viszont, a történet egyik igen izgalmas részétől szinte teljesen megfosztották a nézőket, mégpedig a japánok egymás elleni politikai cselszövéseitől. Nem marad más mint hallgatni a torokhangú, érthetetlen párbeszédeket.

Szóval, mikor elkezdtem a hogyvoltok írását, elhatároztam, ez így nem lesz jó. És önhatalmúlag kipótoltam, az említett szituációkban, alapja ezeknek a jeleneteknek az eredeti, a könyv volt. És amit még hozzáírtam, némi valós történelmi magyarázat a korról. Nem lesz sok, nem lesz száraz tankönyvi szöveg. De kell egy kis hely és korismeret, különben itt is maradna az „az egzotikumra való tátott szájú rácsodálkozás „..

Szóval a sok locsogásomat egy mondatban összefoglalom: Ezek a hogyvoltok többek lesznek mint maga az epizód leírása. Remélem tetszik majd, pénteken indul…