Életképek a Végzeten. Láthatóan a múltkori fertőzést a megoldás birtokában különösebb következmények nélkül kiheverték. Chloe a kilátófedélzeten jógázik, Scott a tudósok reggeli tornáját vezényli, dr. Park pedig a testmozgás sokkal ősibb formáját választotta egy igencsak nyúlszájú, bajuszos pasassal (érthetetlen az ízlése, de az ő dolga). Rush a műszereket vizslatja, Young Rusht a KINO-n át, Eli kimerült fejjel mered a saját konzolján a szövegre, Franklin valami zöldes vízzel teli üveg oldalú tartályokat ajnároz, Camille meglepően jó rajzot készít egy tengerpartról (bár engem az is meglep, hogy a korlátosan rendelkezésre álló papirt-ceruzát firkálgatásra használja), Spencer beveszi az utolsó kis kék bogyót az orvosságosüvegéből.

A Földön Telford ezredest látjuk, aki ismét a kommunikációs kövek előtt teljesít ügyeletet. Hogy ezt a manust miért nem ásták még el valami sötét erdő szélén apró darabokban a múltkori produkciója után? Ez megint csak O’Neill kompetenciájában ingatja meg a hitemet, a régi énje az ilyeneket már minimum elküldte volna testcserés kommunikációt tanítani az egyiptomi ganajtúró bogaraknak. Ehhez képest most csak a túlórázásról tiltja le hatalmi szóval. Mire a kedves ezredes elmegy Young feleségéhez vacsorázni, aztakurva. Hiszen szegény csaj ki másnak sírhatná el, milyen nehéz ez az őrült helyzet őneki, mint annak, akinek a testével múltkor jóízűt hempergett?

 A Végzeten TJ megpróbál együtt reggelizni Spencerrel (amennyiben azt a híg betonra emlékeztető izét lehet reggelinek nevezni), de a kis kopasz, aki eléggé megomlottnak néz ki, rosszul tűri a hogylétére vonatkozó udvarias érdeklődést, és otthagyja a fenébe. TJ jelenti az esetet Young ezredesnek, aki utasítja, hogy csináljon pszichológiai értékelést az egész „legénységről”. Szegény TJ hiába mondja, hogy a teljes pszichológiai képzése kimerült egy főiskolai félévben, az ezredes szerint az pont elég.  

Rush, miután sikerült a hajó újabb 3 szekcióját „biztosítania” – gondolom ez azt jelentheti, hogy van levegő rajta – felderítőcsapatot küld az új részekre. Megpróbálja bevonni Elit is, de ő nem ér rá, mert - ha még emlékszünk - Young korábbi megbízásának megfelelően az után nyomoz, hogy a rókaképű tényleg igazat mondott-e arról, hogy Telfordék napból-tankolás alatti Földre tárcsázásos elképzelését nem lehet megvalósítani. Lefuttatott egy tucatnyi szimulációt, de eddig mindegyik azt hozta ki, hogy kezet csókolhatnak Rushnak. Young ebbe nem igazán akar belenyugodni, kéri Elit, hogy folytassa a vizsgálódást: mindenképpen teljesen biztos akar lenni az eredményben.

Rush felderítőcsapata némi nézelődés után talál egy termet, ahol egyetlen karfás-támlás-lábtartós párnázott szék áll a szoba közepén. Greer rögtön meg is állapítja, hogy megtalálták a fogorvosi rendelőt, a rókaképű azonban nagyon izgatott lesz a szék láttán. Szerinte ugyanis az egy neuro-interfész, annak a berendezésnek az előde, ami majdnem kétszer is megölte O’Neillt az agyába pumpált hatalmas mennyiségű információval – igaz, ennek köszönhetik az antarktiszi Ős helyőrség és fegyver, sőt áttételesen Atlantisz felfedezését is. Ebben a tudástárban benne lehet a Végzet mesterkódja is, amivel végre hozzáférhetnének a fő rendszerekhez – navigációhoz, meghajtáshoz, stb. -, így akár végre lehetne valami halvány beleszólásuk abba is, hogy merre megy a hajó, nem csak lógnának rajta, mint bolha a kutyán. Ehhez mindössze bele kellene ülnie valakinek a Székbe, csakhogy - mivel a hajó Asgard-ellátása erősen akadozik – ez gyakorlatilag az illető halálos ítéletét jelentené. Ezzel Rushnak nincs semmi problémája, amennyiben nem neki kell megtennie, de Young megtiltja a berendezés használatát, amíg a tudós nem bizonyítja be neki, hogy az túlélhető. A biztonság kedvéért őrséget is állíttat mellé. 

Eközben Scott és Camille soros a kőtelefonos kimenőn. Scott Telford testébe érkezik, és egy barátját szeretné meglátogatni, de amikor megkapja a postáját, úticélt változtat, és egy Annie Balic nevű nőhöz meg inkább, annak ellenére, hogy mivel a nőnek nincs meg a megfelelő biztonsági minősítése, nem árulhatja el neki, kicsoda. Azonban a nőnél csak a fia van otthon, egy 7-8 éves forma gyerek, az anyjára a hadnagynak még órákig várnia kell, olyannyira, hogy az Anyabolygó Parancsnokságtól mellé rendelt kísérő már a gyámhatóságot akarja hívni. Mikor Annie végre megérkezik, Scott Telford ezredesként, a saját jó barátjaként mutatkozik be, mondván, hogy Matthew Scott titkos küldetésen van. Kiderül, hogy Annie fiát is Matthewnak hívják, és igen, Scott fia, a nő mégse vetette el, pedig 16 éves volt, de nem vitte rá a lélek. De nem árulta el Scottnak, mert neki épp elég dologgal kellett akkor megbirkóznia. A hadnagy köpni-nyelni sem tud hirtelen, pláne más szerepében és bőrében; de mi nézők se, hogy mi ez az izé, Csillagkapu néven.

Mivel Scott Telford ezredes bőrében lófrál, Telford ezalatt a Végzeten van – örömmel látom, hogy a múltkori esetből tanulva őrzik a Földön kószálók testében lévőket – és Young ezredesből próbálja kidumálni a múltkori kísérlet eredményeit, valamint azt, hogy Rush hogyan akadályozta meg a robbanást. Mindenáron meg akarja győzni, hogy ők csak segíteni akarnak; nem érti, ő azt hitte, hogy Young mindent megtenne, hogy hazajusson a feleségéhez, mondja. Youngról azonban leperegnek a próbálkozásai.

A Földön Camille a továbbra is ismeretlen nevű roppant csúnya kopasz NFB-s fejessel folytat rövid megbeszélést a parkolóban, ha már a bunkója nem érti a magánjellegű látogatás fogalmát. A férfi továbbra is erőlteti Telfordék elképzeléseit, és ennek érdekében buzdítja a nőt, hogy ne Young és Rush tábora között navigáljon, hanem alapítson sajátot. Camille e kis kitérő után hazalátogat Sharonhoz, a kedveséhez – igen, ez egy női név – és mi megszemlélhetjük a leszbikus idillt. Smárolnak is, bizony. Mellesleg baromi meggyőzőek, lehetetlen nekik elhinni, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, és ettől kifejezetten pfuj az egész (Ellentétben pl. a Buffy leszbikus párjával). Amúgy főznek, beszélgetnek, jaj de nagyon jól érzik magukat. Később kiderül, hogy az a tengerpart, amit Camille korábban firkálgatott a Végzeten, egy kép a falon, amit elég jól lemásolt, csak a csónakot felejtette le róla. Ezen aztán sírógörcsöt kap. Logikus.

Szegény TJ közben próbál elbeszélgetni a hajón lévőkkel, hogy megcsinálhassa a Young által kért értékelést. Csodás válaszokat kap. Franklin első kérdése: „Most kezdjek el sírni, vagy majd oda is eljutunk?”, majd elmondja, hogy szar itt, ráadásul a hidroponikus laborban nem akarnak kirügyezni a magok, pedig jól jönne valami más ennivaló is, mint a híg cement, és még bele is lőttek. Chloe nagyon kis pozitív, hogy ő milyen jó barátokat talált, meg ott van Matt is, ha meg vele van, annyira nem magányos (gratulálok, kisanyám, ezt a logikát). Dr. Park elmeséli, hogy stresszoldásként olvasgat (khmm). Rush közli: jól van, nincs baja, nincs panasza, és otthagyja; ez már-már O’Neilli magasságokba emelkedett. Greer szövege pedig natúr hátborzongató, de az apjáról nem és nem beszél.

Brody, Park és Rush eközben a Szék termében lévő konzolokat nyaggatja. Tisztán látszik, hogy Young nem kifejezetten népszerű körükben a berendezés használatának letiltásával. Brody szerint az ezredes majd kéreti magát egy ideig, aztán engedélyt ad a kipróbálásra; ha sikerrel járnak, ő lesz a jó fej, ha nem, akkor Rush lesz a hibás, az egész színtiszta politika. Rush egyetért az elemzéssel.

Scott kétségbeesetten próbál beszélgetni gyermeke anyjával, aki ezalatt szépen átissza magát egy üveg boron, bár láthatóan meg se kottyan neki (én már kanyarban járnék, de hát a gyakorlat, ugye). Kiderül, hogy régebben Annie anyja vigyázott kicsi Mattre, de tavaly meghalt; azonban a nő jó munkát szerzett, és bár eszelős az időbeosztása, de hamarosan meg fog tudni engedni magának egy bébiszittert. A remek munkán amúgy azt kell érteni, hogy táncol, a hol és mennyi ruhában kérdést jótékony homály fedi. Scott felidézi, hogy Annie annak idején ügyvédnek készült, de a csaj csak annyit mond, hogy az akkor volt. A hadnagyból kitör a hős lovag; elvonul telefonálni, majd közli, hogy most beszélt Mattel, és elmondta neki, hogy van egy fia; erre ő, vagyis Scott azt mondta, hogy a fizetését havonta át fogja utaltatni Annie számlájára, mert a mostani küldetése ellátja őt mindennel (hehe). Így aztán a nő otthagyhatja a táncot, és visszamehet a főiskolára. Azonban Annie nem kívánja, hogy beleszóljon az életébe, bár ha akarja, a pénzt szívesen elfogadja. Micsoda izgalmak, Istenem.

Rush elgondolkozva piszkálgatja a konzolját, majd egyszer csak baromi boldog fejet vág. Mint kiderült, sikerült hozzáférnie ahhoz a szubtéri kapcsolathoz, amely a Végzet előtt haladó kaputelepítő hajókkal köti össze őket, és így már több ezer kapu adatait látja; ennek segítségével talált egy bolygót, aminek a tulajdonságai nagyon hasonlítanak ahhoz, amelyre a az Icarus-bázist telepítették. Ha emlékszünk még rá, az a bolygó volt az egyetlen, amiből olyan mennyiségű energiát lehetett nyerni, amely elegendő a Végzet-Tejútrendszer féreglyuk létrehozásához. A bolygó egy évnyi távolságra van; egy év múlva hazajuthatnak. Persze ehhez át kell venni az irányítást a Végzet felett, hogy bolygó körüli pályára tudjanak állni; vagyis szükségük lesz a mesterkódra. Nagyszerű, mondja Young a rókaképűnek, majd egy éve van arra, hogy feltörje a kódot. Rush szerint a Székkel könnyebb lenne hozzáférni, de megint lepattan az ezredesről.

Scott és Camille erre az örömteli hírre térnek vissza földi kimenőjükről. Rájuk is fért valami vidító, mert egyik jobban lógatja az orrát, mint a másik, láthatóan marha jót tett nekik a családlátogatás. Chloe elég jól fogadja, hogy szívszerelmének született egy 8 éves fia, vagy csak későbbre tartogatja a hisztit, remélem az előbbi. Közben Rush leereszkedik a plebszhez, és szemüvegét szerelgetve fűzőcskézi-manipulálja Greer őrmestert, aki már korábban kijelentette: ha ezen múlik a hazajutásuk, ő bizony beleül a Székbe. Spencer viszont közli, hogy ő nem bírja ki még egy évig itt, és elrohan. Később a folyosón Volker véletlenül nekimegy, őt majdnem megveri, csak Young közbelépése menti meg a tudós bőrét; a kopasz egyértelműen kezd összeomlani, vajon mi ellen szedte a kis kék bogyókat?

Scott megpróbálja kialudni az őt ért traumát, de érdekeseket álmodik: Young feleségével vacsorázgat-borozgat, holott sose találkozott a nővel, csak a fényképét látta az Icarus-bázison az ezredes irodájában. Elmeséli az álmot Youngnak, aki arra a következtetésre jut, hogy ez Telford maradványemléke lehetett. Telford korábbi megjegyzésével együtt ez nem igazán tetszik neki, tehát kőtelefonál a Földre, és meglátogatja Emilyt. Na kit talál nála sörözgetve? A nő csak azt látja, hogy egy vadidegen pasas ront be a nappalijába, de a szövegéből hamar rájön, hogy férjeura érkezett. Young megvádolja Telfordot, hogy az az ő szerepében a felesége ágyába kúszott; de Emily felvilágosítja, hogy ő pontosan tudja, kicsoda – és ki nem – a férfi, amúgy meg nem is feküdt le vele; viszont tudja tőle, hogy Young TJ-vel még mindig kavar. Telford eközben telefonál, és jól is tette, mert így pont akkor szakítják meg a központban az összeköttetést, amikor Young nekifut,hogy szétverje a képét.

Ezek után Young nincs igazán beszélgetős kedvében, de Scott és Eli ennek ellenére letámadják; ugyanis Eli addig turkálta az újonnan hozzáférhető szubtéri kapcsolatot, amíg rájött, hogy az az Icarus típusú bolygó, amit Rush felfedezett egy évnyi távolságban, nem is létezik; az adatokat a rókaképű helyezte el a rendszerben. Young rohan Rushhoz, hogy szembesítse újabb tettével, de persze a tudós nem növesztetett emberibb lelket az utolsó konfliktus óta. Előadja, hogy csak a hatékonyságot akarta növelni, és már próbálná rávenni az ezredest, hogy csak hagyják a hajó népét tovább reménykedni; de annak nem kell ezt a morális döntést meghoznia, mert Camille mindent hallott, és valószínűleg már az egész hajónak elpofázta. Rush megint fordul egyet az Ős tudástár témán, mondván, hogy akár lehet egy Icarus típusú bolygó is az adatbázisban, de ahhoz bele kéne ülni valakinek a Székbe; mire Young közli vele, hogy parancsolj kérlek, csüccs. Persze Rush nem akarja a saját bőrét kockáztatni (hülyeség is lenne, hiszen ő az, akinek legtöbb esélye van értelmezni a megszerzett adatokat), úgyhogy ennyiben maradnak.

Persze a lehetséges hazajutás eufóriájának vége, a hajón lévők próbálnak megbirkózni az elvesztett és sosem létezett lehetőség gondolatával. Scott a komp vezérlőjében búsong, hogy sose fogja a fia megismerni őt (fordítva még csak-csak a testcserékkel); Camille a zuhany alatt zokog. TJ eddig se volt az a nyávogós alkat, ezt is csak elraktározza, és csinálja tovább a dolgát, egyre szimpatikusabb, tőle és Elitól tanulhatna az összes többi nyávogós-picsogós útitárs. A pszichológiai értékelések közül tizennéggyel elkészült, van még hat vázlata, a többiek lelkesen bujkálnak előle ez ügyben, jelenti Youngnak, aki whisky híján egy bádogpohárnyi vízzel ücsörög valami bárpultszerűségnél magába roskadva. Mintha a falnak beszélne, de mikor érdeklődik, az ezredes egy sima „rossz napom volt”-al lerázza. Majd a testcsere-szolgáltatást Volker nevében igénybe véve elkapja a Földön Telfordot és véresre veri a képét. Megtapsoltam.

És megint a hétköznapi életképek: Chloe jógázik a kilátófedélzeten, ezúttal Eli társaságában; Camille felrajzolja a hiányzó csónakot a tengerparti képre; Park egy újabb pasasba olvas bele, ezúttal Greer őrmesterbe; Young figyeli Rusht a KINO-n át; Franklin első növénye kihajt a hidroponikus laborban; Scott magában pityereg a kompban. Ez volt a legrosszabb nap tegnap óta.