Young orvosi vizsgálatával nyitunk, TJ a pár héttel korábban történt agyrázkódás nyomait keresi a kockafejű ezredesen. Én furcsálkodnék a helyében azon, hogy a pasas a vizsgálat közepén közli a ceruzalámpával, hogy milyen gyönyörű. TJ viszont egyetlen mondatnyi látszatvonakodás után lelkesen nekiáll smárolni az ezredessel, mi a fene? Hát csak annyi, hogy Young a következő pillanatban felébred, Camille várja a kőtelefon mellett.

Átmeneti földi bőrükbe megérkezve meglepődve tapasztalják, hogy O’Neill tábornok egész kis meglepetés-partival várta őket: találtak rá módot, hogy hazahozzák a Végzet népét a Földre. Ha visszaidézzük, azért nem tudnak hazatárcsázni, mert a hajó energiatárolóinak kapacitása az évezredek alatt az eredeti érték 40%-ára csökkent, és ez a mennyiség már nem elég egy galaxisközi féreglyuk létrehozásához. Viszont amikor a Végzet éppen napfürdőzik, elvileg korlátlan energiamennyiség áll rendelkezésére, csak valahogy a kapuba kell vezetni. Ja, és persze ahhoz, hogy a hajó naptankolni menjen, le kell meríteni valahogy a tárolókat, mert nemrég töltötték fel őket.

Young és Camille nem igazán lelkesednek az elképzelésért - érthető módon aggasztja őket, hogy elég veszélyesnek ígérkezik - ezért az ezredes úgy dönt, megtanácskozza a dolgot a hajó népével. O’Neill félrevonja az ezredest, hogy elmagyarázza a demokrácia és a katonaság közötti különbséget, de Young süket az érveire; másnapra ígéri választ. Közben az NFB rendkívül kopasz, borostás és csúnya képviselője is megpróbálja megdolgozni Camille-t a támogatásáért mindenféle kedvesen tetű zsarolásokkal és ígérgetésekkel. A Dedalon-pozitív előadásból azért kihámozható két értékes információ: egyrészről kiderül, hogy az NFB azért erőlteti a kísérletet, mert abban bíznak, hogy az adatok alapján egy Tejút-rendszeri hajóval is meg tudják ismételni a dolgot, és akkor egy újabb Icarus-bázis nélkül is tárcsázhatják a Végzetet, hogy az eredetileg oda szánt csapatot a fedélzetére juttassák; másrészről az, hogy az NFB se bízik Rushban, szerintük nem biztos, hogy haza akar jönni valaha.

Rush szerint persze bőven nem tudnak eleget a hajóról ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzanak. Camille előadja a maga romantikus elképzelését, mely szerint ha nem úgy sikerül a dolog, ahogy várták, akkor legfeljebb abbahagyják a kísérletet; de a rókaképű zseni elmagyarázza, hogy a “nem úgy sikerül a dolog, ahogy várták“ eset leginkább a hajó felrobbanását jelentené. Young felvetésére, hogy a terv kidolgozói máshogy gondolják, annyi a válasza, hogy a tudomány és technika világa nem ilyen egzakt; döntse el, kiben bízik.

Young másnap visszatér a kőtelefonhoz, hogy ismét földi bőrbe bújva közölhesse döntését O’Neillel; ezúttal Eli és Chloe, mint soros kimenősök társaságában. A döntése az lenne, hogy kérnek még egy kis időt, hogy rendesen megvizsgálhassák a javaslatot, de a tábornok megelőzte; egyszerűen leváltotta a kísérlet idejére a vele testet cserélő Telforddal. (Csak nekem van bajom azzal, hogy O’Neillt belekényszerítik az írók a geciember szerepébe?) Eli és Chloe bőrébe a javaslatot kidolgozó két tudós, dr. McCormack és Dr. William érkezett; azonnal munkához is látnak a Végzeten. A kapcsolatot megszakítani csak a kőtelefonok és kezelőtáblájuk birtokában lehet, amit az egyik oldalon Telford, a másik oldalon a fél Pentagon őríz, így Youngék a kísérlet idejére a Földön ragadtak; ha tartják magukat a szabályokhoz, mindenki mehet családlátogatni, abban a boldog tudatban, hogy ha a Végzeten lévő testbitorlók elszúrnak valamit és a hajó tényleg felrobban, akkor minden valószínűség szerint azért ők is meghalnak a vendégtestben.

Mivel hőseink földi kalandjai nagyjából a teljes érdektelenség felé konvergálnak, ezért gyorsan összefoglalnám a lényeget: Eli meglátogatja az anyját, de mivel fél, hogy nem fogja tudni megmagyarázni neki, hogy ő van egy másik bőrben, a saját kollegájaként mutatkozik be, és ha már ott van, kicsit hizlalja a mama sütiivel a kölcsöntestet. (Én is akarok ilyet! Teleenném magam az ájulásig, az biztos…). Elbeszélgetnek a “távol lévő” Eli-ról, aki majdnem lebukik, mert vakon tudja, mi hol van a szekrényben, de szerencsére a mama nem scifinéző nő. A kis kocka ezután inkább lelécel, és épp a puszta kézzel készül megborotválkozni unalmában, amikor Chloe koncertre hívja valami klubba, ahol ő a saját unokatestvéreként szerepel a barátai közt. A zeneszó kísérete mellett aztán kiderül egy csomó banális dráma: a barátai leginkább azért sajnálják Chloé apjának halálát, mert így már nem tudják kiaknázni annak kapcsolatait; a volt pasija meg azért szakított vele, mert a legjobb barátnőjével feküdt össze inkább. Ezek után a palacsintaképű leányzó nekiáll módszeresen seggrészegre inni magát, míg Eli legalább jól szórakozik nála sokkal trendibb fejű dr. William testében: szexi csajjal táncikál, telefonszámokat gyűjt. Mindeközben Young ezredes sem fér a bőrébe; visszamegy a harmadik kosárért is a feleségéhez, de végül csak agyalágyra dumálja a nőt, aki beengedi egy hangulatos dugásra.

Eközben a Végzeten Telford első dolga, hogy újra bezárassa Greert, hisz’ mire is lehetne hasznosabban felhasználni egy utat egy idegen galaxisba egy másik ember testében, mint kicsinyes bosszúra egy hetekkel korábban történt pofánvágásért? Miután e fontos teendőjét elintézte, már ráér gyors eligazítást tartani a hajó ideges népének, majd tájékoztatja Rusht, hogy annak ellenére, hogy a hajó fő rendszerei, pl. a navigáció és a meghajtás teljesen le van zárva előlük, megtalálták a módját, hogyan merítsék le a tartalékokat, mégpedig a fegyverrendszer lelkes használatával. A rókaképű hiába pedzegeti neki, hogy a hajó vezetékrendszere öregecske, kijavítása vagy a sérült részek leválasztása nélkül szörnyen veszélyes lenne beüzemelni a fegyvereket, csak ideiglenesen sikerül meggyőznie a fontolva haladás módszerének szépségeiről. Telford türelme nagyon hamar elfogy, és annak ellenére, hogy az egyik vezeték szivárgó hűtését javítgató Riley-t életveszélyesen falhoz keni egy robbanás, nem hajlandó tovább várni; ráadásul kifejezésre juttatja azt a véleményét, hogy Rush csak azért lassítja a hazatérési kísérletet, mert fél, hogy nem fogják visszaengedni a hajóra.

Scott rászánja magát, hogy szóljon pár szót Greer érdekében, de amikor épp félrevonná Telfordot, a hajó kilép a fény feletti sebességből, és ez egy pillanatra megzavarja a kövek közti kommunikációs csatornát. Ez Eli, Chloe és testpárjaik számára csak némi megdöbbenést okoz; Telford viszont arra érkezik vissza a bőrébe, hogy egy igen jó nő lovagol rajta; és ha ez nem lenne elég, még a végkifejlet előtt megszűnik a zavar, és a következő pillanatban már rendkívül buta fejjel bámulja az előtte álló Scott hadnagyot. Akit aztán gyorsan le is ráz, talán sürgős dolga akadt? Vajon ilyen esetben a másik bőrben átéltek milyen mélységben manifesztálódnak az aktuális testen?

Bár O’Neill szerint csak egy kis “gikszer” történt, Young elég zaklatott a Földön. Eli is megpróbálja megbeszélni a váratlan visszavillanást Chloeval, de a kis pogácsafejű már eljutott abba az állapotba, hogy nem alkohol van a vérében, hanem talán még maradt egy kis vér az alkoholjában és éppen azt latolgatja, hogy mind a 45 kilójával lepofozhatná a volt pasiját; ezért kocka barátunk inkább kimenekíti a klubból, és bepaterolja a kocsijába (Vajon ez is dr. Williamé?). Chloe sír, sztorizgat az apjáról, szidja a csélcsap exbarátját, a részegek jellegzetesen túlzó módján áradozik arról, hogy Eli milyen kedves, helyes fiú, és amikor szegény srác már épp hamarost elcsattanó forró smárt kezdene haluzni, a tésztaképű leányzó kimondja azt a mondatot is, mely minden reménykedő férfi rémálma: “Jó barát vagy.” Ezzel vége is a hangulatnak, Eli hazafuvarozza az immár ismét pityergő libát. 

Young eközben szintén alkoholizál, bár csak mértékkel és a felesége társaságában; közben kiderül, hogy az asszonyka bizony tudott TJ-ről, és nem kifejezetten örült neki. A beszélgetést az immár szokásossá váló pillanatnyi testváltás szakítja félbe, és ezért nem csak Young, hanem mi is hálásak lehetünk.

Rush a kilátófedélzeten szemléli, ahogy a Végzet lövi a tartalékok lemerítése érdekében a semmit. Camille érkezik, hogy elmondja, neki sem igazán tetszik ez a dolog, de sokkal inkább biztonságban érezné magát, ha a rókaképű is belefolyna a munkába. Úgy tűnik, jól beszélt, mert a következő percben már azt látjuk, hogy Rush a kaputerem konzolját állítgatja, hogy biztosan maradjon energiájuk a tárcsázáshoz akkor is, amikor megközelítik a csillagot. Ráadásul kitalált valamit, hogy növelje a siker esélyét, mivel, mint Telfordnak mondja, nem kifejezetten szeretne meghalni. 

Az események innentől a már korábbról ismert minta szerint folytatódnak: a világítás lekapcsol, a Végzet belepancsol a napkoronába, az energiatárolók töltődni kezdenek; a hajó népe összegyulik a kaputeremben, hogy sikeres kapcsolat esetén azonnal indulni tudjanak. Telford parancsára a két tudós tárcsázni kezd; de úgy a 4. ékzár környékén a kondenzátorok elkezdenek túltöltődni, mert a kaput nem arra tervezték, hogy ekkora energiaáramot kezeljen. Dr. William ugyan megpróbálja leszabályozni, de nem jár sikerrel; a pajzs kezd összeomlani; végül Telford láthatóan magában dühöngve utasítást ad a kísérlet megszakítására. Csakhogy hiába; a tárcsázást nem tudják leállítani, a kapu szikrázva, jajgatva forog tovább. Ekkor Telford, kihez képest a háznélküli csiga egy gerincoszlop, fogja a tudósait, és visszaköltöznek a saját bőrükbe, ráhagyva az eddig elfoglalt testek jogos tulajdonosaira, hogy másszanak ki a slamasztikából, ha tudnak. Scott döbbenten figyeli a gyáván lelécelő ezredest, majd Rush-hoz rohan, hogy csináljon valamit. A meglepően nyugodt tudós megvárja dr. Brody jelzését, hogy a jellemóriások eltűntek a fenébe a fedélzetről és Youngék ismét önmagukként vannak jelen, majd egyetlen gombnyomással elintézi azt, amit Williaméknak nem sikerült: lekapcsolja a tárcsázást.

Igen, Rush megrendezte az egészet, mert meg akart szabadulni Telfordtól, aki kockáztatta az életüket, ráadásul már az eredeti expedíciós csapatból is ki akarta rakatni a rókaképűt; tehát lekorlátozta az energiaáramot, hogy a nagyokosok ne tudjanak túltöltődést okozni és felrobbantani a hajót, ezen kívül megberhelte a szirénákat, vészjelzéseket, hogy azok a korlátozás ellenére is csináljanak úgy, mintha. Csak éppen nem tudta, kiben bízhat, így nem mondta el senkinek, mire készül. Tehát ma nem mennek haza, de nem is halnak meg; véleményem szerint az események egyenlege összességében pozitívra sikeredett.

Young később ismét visszatér az egyik Földi kölcsönbőrbe, hogy jelentést tegyen a történtekről és eláztassa Telfordot, aki - mint kiderül - parancsra lépett le a legnagyobb szarban. A kísérlet során összegyűjtött adatokra vonatkozó kérést Young meg sem hallja, helyette közli, hogy hosszas megfontolás után úgy döntöttek, továbbra is fenntartják a kapcsolatot a Földdel, reméli, a magánjellegű látogatások továbbra is engedélyezve lesznek. Miután ekként körbepisilte a területet, vissza is megy a Végzetre, ahol remélhetőleg gépfegyveres őrség őrzi addig a testét, nehogy az ideiglenes lakónak ismét ötletei támadjanak.

Young ezután megbízza Elit, hogy nézze át a kísérlet alatt gyűjtött adatokat, tanulja meg, amihez nem ért, és mondja meg neki, hogy igazat beszélt-e Rush, amikor azt állította, a módszer ilyen formában nem működik. Végül beszédet tart a kaputeremben a kis közösségnek: “Erősek kell legyünk és fegyelmezettek. Talán hosszabb út áll előttünk, mint reméltük. Áldozatokat kell hoznunk, megalkudnunk, együtt kell dolgoznunk mindannyiunknak. De életben fogunk maradni, haza fogunk jutni. Számomra a legfontosabb, hogy biztosítsam, hogy mind visszatérjünk a szeretteinkhez.” Vajon mit szólna, ha tudná, hogy eközben Telford ezredes látogatóba érkezik szeretett Emilyjéhez?