Dave "Neked is fáj, ami nekem" munkacímű bosszúálló projektje egyszerű, de nagyszerű típusú utolsó fázisához közeledik. A többévnyi munka gyümölcsének learatásához már csak pár lépés kell: 1. a hegyi szállás felé tartva az utolsó benzikútról telefonon bejelentést tesz néhány állítólagos környéken garázdálkodó orvvadászról. 2. másnap térdfájásra hivatkozva eléri, hogy Mike és Katherine nélküle induljon túrázni, 3. titokban a nyomukba ered egy bazi nagy puskával felszerelkezve, 4. lelövi Katherine-t és 5. a csúnya, rossz orvvadászokra fogja, aztán tá-dám! 6. egyben utolsó pontként már csak haza kell fuvaroznia a megroggyant Mike-ot, többórányi elképesztően kéjes örömöt okozva ezzel magának. De ugye ember tervez, isten végez.

Edie-nek végre elfaxolják ugyanis az ominózus újságcikket, amiből mondjuk sokáig nem következik semmi, ugyanis a forgatókönyvírók visszatérő feszültségforrásnak szánják a faxpapír körüli mizériát. Este kifogy, kölcsönpapír nincs. Edie csak másnap vesz, de nem ám egyből betölti a faxba. Nem, helyette McClauskeyval pletykál Dave gyerekéről, majd iszogatásba merülnek. Végül harmadnap reggel csak befűzi azt a papírt, és a szerkezet végre kiadagolhatja a Mike közepesen jó portréjával illusztrált cikket. De hát ez a rengeteg kavarás kellett ahhoz, hogy Edie Mindent tudok, gyere haza, most tartalmú sms-e épp akkor csörrenjen meg Dave zsebében, amikor meghúzza a ravaszt. A Katherine-nek szánt golyó egy fában landol, az alkalomnak mondhatjuk bátran úgy: lőttek. Dave ráadásul mehet haza egy elég kényelmetlennek ígérkező beszélgetésre az asszonnyal.

Edie nem hülye. Jól rakta össze a puzzle-t, Dave reakcióiból ráadásul azt is tudja, hogy igaza van, ezért figyelmeztetni akarja Mike-ot. Dave fojtogatni kezdi, Edie szemei fennakadnak. Dave végül abahagyja, Edie meg kimenekül az utcára, és kocsiba pattanva elhajt, miközben próbálja hívni Mike-ot. A telefonbrütykölés miatt csak későn veszi észre a rosszul elsült éjszakai komfortlopásából vérző fejjel elétántorgó Orsont. Edie sikítva elkapja a kormányt, Orson megússza, a villanyoszlop nem. Ajtó nyit, Edie megpróbálja kiküzdeni magát az ajtón, de belelép valami béna pocsolyába, amiben már tartózkodik egy lelógó vezeték. Durva áramütés. To be continued.

Új gyerek érkezik Susan osztályába. Ez tök lényegtelen momentum lenne, ha a gyerkőc nem Karl új házasságából származó fia, Evan volna. Így viszont az apuka és a tanárnő első folyosói találkozása meglehetősen szokatlan hangnemben zajlik. Egyik oldalról mindenféle Susie Q-s refrénnel súlyosbított kaján megjegyzések záporoznak, másikról meg egy favonalzós befenyítés ígérete arra az esetre, ha Evan apuka elkottyantja a suliban, hogy Miss Susan egykor az alsógatyáját mosta. Ebben maradnak.

Következő találkozásukig. Susan ugyanis lerajzoltatja a gyerekeivel, hogy mi teszi őket boldoggá. Az átlagos gyerekek a teljesen közhelyes szivárvánnyal meg a szárnyas elefánttal jönnek, Evan viszont talán fej nélküli, de egészen biztosan gigantikus vértócsában fekvő embert rajzol, akit épp hasbaszúr egy jóakarója. Szép kép. Nem csoda, hogy egy órán belül látni akarja az iskola pszichológusa és az igazgató is. Aztán műérteni hívják Evan apukát is. Karl szerint a levágott fej valójában egy labda, Evan pedig nem labilis, csak kreatív, és az egész ügy nem más, mint Susan őellene irányuló bosszúja. Ez utóbbi részt az igazgató egy telefon miatt kihagyja, így már csak azt látja, hogy a tanára egy durva kuss legyen!-t vág a vele szemben ülő szülő arcába, majd utánaküldi az asztalon álló festékes doboz tartalmát is. Aztán amíg Karl a cinóberpirosat törölgeti a fejéről, Miss Susan bevallja, hogy 12 év házasság van a hátuk mögött.

Az eset tanulságait levonva Evan következő kreatív termékét Susan már csak Karlnak mutatja meg. A kép főszereplője ezúttal még az elfogult apa szerint is egy rózsaszínruhás nőnemű lény nyaki ütőerét vizsgálja épp egy karddal. Rá kéne jönnöd, miért ilyen dühös ez a gyerek. - így Susan. Hat hete lelépett az anyja. - így Karl. Na, akkor ezt megbeszéltük. Egy rövid kört azért még futnak az ügyben, hogy Susan kárörvend-e (nem), és Karl sajnálja-e most már, hogy anno pont így otthagyta Susant egy gyerekkel (igen).

Szobatárs Lucy kézbe veszi az ügyeket Carlos cégénél. Mivel neki méretes seggén és értékes üvegállat-gyűjteményén kívül se kutyája, se macskája, fel sem merül benne, hogy mások esetleg nem munkát terveznek a pisiszünetekre, az ebédidőkre és az elkövetkező péntek estékre is. A nagycsaládos Lynette persze megpróbálja megfúrni Carlosnál a sztahanovista mozgalmat vezérével együtt, de hiába. De nemcsak ő elégedetlen. Gabrielle ugyan kifejezetten szereti azt a két extra nullát Carlos cégvezetői fizetése végén, de egy hullafáradt, csak aludni hazajáró pasi és két szexmentes hét után valahogy leértékelődnek azok a nullák.

Mivel a szomszédcsajok dolgozó nők lettek Gaby a kezdő HTB-s Tommal tárgyalja ki a kétségbeejtő helyzetet. Azta, Soliséknál két hét kihagyás extrának számít! Tom, hogy leplezze zavarát nagy hangon közli, hogy a pasik igenis mindig akarják, csak ki kell szabadítani a fáradt felnőttből a kanos kamaszt. Gaby autentikus forrásnak ítéli Tomot, ennek következtében este  vadító selyemszettben pucsítva várja haza Carlost, hogy a benne rekedt kanos tini keresésére induljon. Carlos ekkor már csak két dologra tud gondolni: a Vörkoholik Lucy által reggel hétre bepréselt mítingre, és arra a pár óra alvásra, ami esetleg összejöhet, ha egy szado-mazo kikötözős csellel távol tudja tartani magáról beindult nejét. Másnap egy dizájnszandállal vezekel. Gaby erre felpakolja a két dagi muchachat és bevonul lelkizni az irodába, hamár odahaza nem lehet találkozni a pasival.

Carlos nagyon rendes, és csak egyszer dörgöli az orra alá, hogy ő kényszerítette ebbe a napi 16 órás melóba, a vakoknál meglévő kényelmes állás helyett, aztán arra jutnak, hogy ez most elég nagy szopó, pláne, hogy nem is nagyon lehet változtatni rajta.  Szerencsére egy irodával arrébb Lucy épp ennél a kilátástalan résznél veszi észre, hogy két kövér kis latinoamericana birizgálja imádott üvegbiszbaszait, nyilván az épp a folyosón sertepertélő takarítócsaj gyerekei. Lucy leordítja az egész bagázs fejét, erre a hangzavarra előbukkan Carlos. Az eset kapcsán seperc alatt levonják a tanulságot: Lucy egy szupercápa, Carlos viszont már csak bohóchal, aki piacvezető pozíció helyett családbarát munkahelyre vágyik - jövő héttől Lucy nélkül.

Bree elvárja, hogy a félhavi minimálbért közelítő óradíjért a pszichológus végre találjon valami jó kis gyermekkori traumát Orsonnál, ami nemcsak megmagyarázza a kleptomániát, de vállalható a szomszédság előtt, és egyben bocsánatos bűnné is teszi Mr. Hodge lopáskényszerét. Ehhez képest kiderül, hogy Orson azért lop, mert szánalmasnak és feleslegesnek érzi magát domináns és sikeres üzletasszony felesége beosztottjaként, ez meg ugye se nem gyermekkori, se nem vállalható. Viszont felveti a házasság vagy cég dilemmát. Bree enged a zsarolásnak, és elkezdi megszervezni a cég eladását. Bébi Orsonnak egyből kinyílik a csipája. Ahelyett, hogy hálát rebegve értékelné a gesztust, ágyban szervírozott reggelivel kezdené meg gyöngéd masszázzsal végezné a napot, épphogy nem rendeli meg a platónyi sót, amivel felszórja a Mrs. Van Der Kemp Műveket.

Andrew egy ideig csak néz döbbenten, egy idő múlva viszont anyjának szegezi a "de, ha szeret, akkor mért akarja, hogy feladd, ami boldoggá tesz?" klasszikust. Tényleg! - jut eszébe Bree-nek is, majd megpróbál kikönyörögni egy évnyi haladékot a cégnek. Orson beint, de ezzel alaposan eltaktikázza magát, mert már öreganyám is tudta, hogy a kényszer dacot szül. Bree visszaint, cég marad, Orson meg menjen lopni, ha attól érzi jobban magát. És Orson elindul az áttételesen Edie halálát okozó végzetes kalandjára.