A Cool rendesen kiböjtöltette velünk ezt az egy évet, de most újra itt vannak kedvenc kaszásaink. Kissé különös ez az epizód, mert végig ismerős képsorokat láthatunk benne. A felét az eddigi részekből fércelték össze, amit rövid montázsok formájában beépítettek a sztoriba, a többit pedig leforgatták 3 helyszínen. Úgy látszik elfogyott a pénzmag az első évad végéhez közeledve. Kicsit nehéz erről a történetről írni, mert az első széria talán legkomorabb részéről van szó, de csapjunk a lovak közé.

George szokásos nyitómonológjával kezdünk. Éppen forgolódik az ágyában, és arról morfondírozik, hogy mekkora kretén is volt már az a jeles irodalmár, aki szerint a halál egy nagy alvás, mert ő halottabb már nem is lehetne, mégsem bír aludni esténként. Hiába, a stresszes meló kiakasztja az embert. Próbálja elterelni a figyelmét, végül jobb ötlet híján nekivág a nagy éjszakának.

A Gofriházba éppen most érkezett Rube egy tonna papírral, akit a kaszások - George kivételével - már mind ott várnak, igaz majd leragad a szemük. Biztos nagyon fontos dolog történhetett, ha ilyenkor trombitálta össze őket a főnök. Masonnek azért mégis van ereje arra, hogy nemtetszésének nem éppen változatos szókincsével hangot adjon. Hajnali egykor ő betépni szokott, nem melózni. Roxy csípte ki a legelegánsabban magát a találkára. Én speciel kapnék egy kisebbfajta infarktust, ha így találkoznék vele sötétben az utcán.

Daisytől újfent megtudhatjuk, hogy ő bizony régen annyi, de annyi jobbnál jobb filmben szerepelt, hogy már nem is tudja követni a címüket. Igaz csak statiszta volt, de annak briliáns. Gyorsan kér egy kávét, de Rube rögtön egy vödörrel rendel. Ti itt most bizony százoldalas önismereti tesztet fogtok kitölteni barátocskáim, holnap hajnalban dolgom van, nehogy már ti jól aludjatok, úgyhogy hajrá! Mason idei tesztje biztos jobban fog sikerülni, mert most csak félig állt be. Roxy belenyugvóan veszi tudomásul az elkerülhetetlen hülyeséget, de Daisy megpróbál lelépni. Rube szellemesen a tudtára hozza, hogy akkor vissza sem kell jönnie, így aztán művésznőnk jobbnak látja nem ellenkezni.

George rója az utcákat, megáll egy ház előtt. Biztosan mindenki alszik, ezen változtatni kell. Felveri a kutyát, majd miután mindenki felébred, a Tour de France kerékpárosait megszégyenítő gyorsasággal úgy eltűnik, mintha soha sem járt volna arrafelé. Kaszásaink elkezdték kitöltögetni a teszteket, de rosszabbak, mint a kisiskolások. Betoppan George, bár ha már nem lenne halott, a járásáról komolyan azt hinnénk, hogy itt a vég. Meglátja a többieket, mindjárt fel is háborodik, hogy ő kimaradt a buliból. Az idillnek Rube tanár úr vet véget. Tanárbá’ szétszedi a csapatot, George-ot meg maga mellé ülteti, hogy ne zavarjon. Ő még nem érdemli meg, hogy tesztet írhasson éjnek évadján. Különben is, festeni mennyivel jobb! George nem bír leakadni a témáról, mert ő igazán jó dolgozó, és ezt annyira elmondaná.

Ezt alátámasztandó mindjárt láthatunk is egy kis montázst a korábbi részekből, ahol Delores éppen az egekig magasztalja őt. Rube inkább megpróbálja elcsitítani egy kis répás sütivel, majd elkezdenek egy festményes könyvet nézegetni. George még mindig nem bír túllépni a teszt dolgon, de Rube rövidre zárja témát, és kér egy kis sütit. Egy újabb montázs következik Rube és a kaja örök szerelméről. Komolyan mondom, már-már kínozzák az embert ennyi kaja látványával.

A következőkben megtudhatjuk, hogy a kaszásoknak bizony milyen jó önkritikájuk van. Roxy szorgalmasan írja a tesztet, éppen arra kell válaszolnia, hogy milyen színt visz a munkájába. Egy összeállítás következik arról, hogy parkolóőrként milyen arrogánsan szívatja a népet, majd utána kiböki, hogy ő ennél hétköznapibb és szürkébb egyéniség már nem is lehetne, bár ha kell, bárkit lekaratéz. Daisy épp azon tűnődik, hogy hogyan tud elvegyülni az élők közt. Az ő rövidfilmjéből megtudhatjuk, hogy mikor, kivel és hogyan tudja igazán élvezni az életet, pedig - mint aztán megállapítja - ő a kitűnő színésznői képességeit használja erre a célra. Masonnek arról kell beszámolnia, hogyan bírja a váratlan dolgokat. A kisbemutató meggyőz minket arról, hogy enyhén szólva sem áll a helyzet magaslatán, de ha épp be van tépve, akkor legalább jól ki lehet röhögni. Ezt Mason úgy foglalja össze, hogy nála higgadtabbak talán már csak a halottak lehetnének.

A kis intermezzo után visszatérünk Rube-hoz és legkedvesebb beosztottjához. Tovább gyönyörködnek a festészet csodáiban. Nocsak, Vécéscsajszi ért a művészetekhez, amit sajátos stílusában közöl is. Elidőznek egy képnél, ami Daisyre emlékezteti, mert ő bizony sokat figyeli ám, és nimfomán barátnője bizony néha elég szomorú. Nebulóink úgy látszik, nem nagyon ismerik magukat, de Kiffany kávéfelszolgálás címén örömmel súg nekik, így megtudhatjuk róla, hogy milyen készséges és segítőkész az életben. Tanárbá’ erre rögtön meg is fenyegeti Masont egy feketeponttal, aztán tovább filozofál Vécésnénivel az élet nagy dolgairól. Mason már megint nem bír magával, így megint figyelmeztetni kell. Eközben George továbbforgatja a festményalbumot és véletlenül meglátja Rube cetlijét. A haláleset a családja házánál fog bekövetkezni!

Kisebbfajta verbális boksz következik: Nem is kell több ahhoz, hogy beleálljon George-ba az ideg, amit csak tovább fokoz, hogy Rube egy szót sem hajlandó mondani arról, hogy ki lesz a kuncsaft. Hiába kiabálja még a hajat is le róla főhősünk, végül pontozással elveszti ezt a menetet. Gong. Az izgalmat csillapítandó, kis közjáték következik. Daisy és Kiffany épp egy kérdést vitatnak meg, de nekünk érdekesebb a második menet. Rube arról tart kiselőadást, hogy George végre megtanulhatná, nem ő a világ közepe. Folytatódik a szópárbaj, ami végül egy ki kinek van jobban a bögyében versenybe torkollik. Ezeket újabb montázsokkal illusztrálják nekünk.

Daisy, Mason és Roxy eddigre már az állukat a földön keresve bámulják a csörtét, de Tanárbá’ egy udvarias, ám csípős szóval visszahajtja őket dolgozni. George nemes egyszerűséggel csak annyit mond Rube-nak, hogy forduljon fel. Elég fura ilyet egy halottnak mondani, nem? Hősnőnk nem tudván, hogy ki fog meghalni a házuk előtt, harci bringáján a családi fészekhez rodeózik, hogy amazonként megvédje a családot a bajtól. Kiffany tovább jótékonykodik, és felajánlja Roxynak is a segítségét, de ő nem tart igényt rá, viszont egy lendületből elküldi Masont a sunyiba, akit ez a legkevésbé sem zavar. Rube is elindul a randevúra.

George várakozás közben visszaemlékszik arra, hogy milyen volt a viszonya az anyjával – újabb montázs. Ha már itt vagyunk, egy újabb összefoglalóban bepillanthatunk egy kicsit a Lass család nem épp idillinek mondható életébe, George azért mégis nagyon szerette őket. Miközben patakokban folynak a könnyei, addig Daisy a könyvben megtalálja azt a képet, ami rá emlékeztet, és szótlanul bámulja, hosszasan, nagyon szomorúan. Mikor már rajtunk is épp teljesen eluralkodna a letargia, megérkezik Rube, és egy pohár meleg kávét nyom George kezébe, ha még nem adagolta volna túl a koffeint, majd közli, hogy nem kell aggódnia a családjáért. Következik egy kis lelki fröccs arról, hogy bele kell törődni a megváltoztathatatlanba: Minden dolgot a kellő távolságból kell szemlélni, hogy ne legyünk elfogultak, ami elrendeltetett azt nem lehet megváltoztatni, és így tovább.

Főhősünket nagyon kikészítették az események, de Rube megpróbálja megvigasztalni. Időközben megjön a tejesember. George megkönnyebbül, hogy megmenekült a családja. Rube elvégzi a feladatát, tejesemberünk több tejet nem hord ma reggel. Mai tanulság: Húzzuk be rendesen a kéziféket, mielőtt a kocsink mögött hajolgatunk.