Az előző rész végén Harold sarokba szorította a naplólopáson ért lányokat, és kicsit megnyúzta a saját arcát. Hosszú beszédet intéz Donnához, hogy a segítségével már majdnem meggyógyult, de a lány elszúrta a dolgot. Megpróbálja visszaszerezni a halálosan rettegő lányoktól a naplót, ekkor ront be James, és kimenekíti a barátnőit. A napló végül a földre lökött Haroldnál marad. James és Donna ismét egymásra találnak, kölcsönösen szerelmet vallanak, utalnak a közös zenéjükre. A háttérben maradt Maddynek ez nem esik jól. Eközben Harold valami mérgező gázzal permetezi le a szeretett orchideáit. Érdekesség, hogy a színész találta ki a jelenetet, hogy Harold gázzal végezzen magával, és vigye magával a virágait is. Ez tetszett az alkotóknak is, de már más halálnemet készítettek elő a karakternek, így technikai okokból csak részben valósult meg a gázosítás.

Cooperék a könyvesházba viszik az alélt Audreyt, aki valamennyire magához tér, de atomra ki van ütve. Megállapítják, hogy majdnem halálos adag heroint kapott. A seriff megtalálja a nyilvántartásban Jeant, az északi terület egyik legveszélyesebb bűnözőjét. Emellett még Blackie irodájában kiszúrta a Cooperről készült, kimerevített videofelvételt is. Ebből kikövetkeztetik, hogy Jean Cooperre utazott, Audreyt is részben miatta rabolta el. Cooper magát vádolja a történtek miatt, ha a szabályzatot megszegve nem ment volna át a határon, talán Audrey sem került volna bajba. Ráadásul ilyesmi nem először esik meg vele, ahogy az a Cooper naplóregényben is olvasható.

Cooper visszaviszi a pénzt Bennek, és beszámol a történtekről. Audreyt a Félszemű Jackben tartották fogva, az egyik zsaroló a madám, Blackie volt, akit Jean Renault megölt. Jean sajnos meglépett. Ben arca nem árul el semmit, az nyilván meglepte, hogy a saját emberei a bordélyában tartották a lányát, hiszen, ha ilyesmire vetemedtek volna, korábban is megléphették volna. Jeanról ugyanakkor, mint ismeretes, tudott. Cooper még beszámol arról, hogy Audreyt kábítószerezték, nincs olyan állapotban, hogy hazajöjjön, de jó kezekben van. Ben rá nem jellemző módon, hálája kifejezéseként átöleli az ügynököt.

Másnap reggel Bobby tolja haza a zöldségként vegetáló Leót, egy nagyon ócska tolószékben. A biztosítási ügynök ódákat zeng Shellyről és a magát Shelly unokatestvérének kiadó Bobbyról, hogy felvállalják a magatehetetlen beteg 24 órás ápolását. Shelly megkapja a biztosítási csekket, az azonban csak 1700 dollárra szól a várt 5000 helyett. A fiatalok a reklamálásukra már bejáratott választ kapnak: a többi az adminisztrációra, felülvizsgálatokra és egyebekre megy el – az ügynök ezek eldarálása után rutinosan le is lécel. Shelly dühös Bobbyra a hülye ötlete miatt, hiszen ahhoz, hogy Leót ápolja, a bisztróbeli állását is fel kellett mondania. Bobby tanácstalan, közben Leo elkezd halk, morgó hangot kiadni magából, amitől a kettős majdnem becsinál.

Donna beszámol a seriffnek a Haroldnál levő naplóról. A seriff megfeddi, hogy már megint magánnyomozásba kezdtek. Végül belemegy, hogy kiküld valakit Haroldhoz. Ekkor fut be az állandóan kiabáló, hallókészülékes Gordon Cole ügynök, az FBI körzeti irodafőnöke, akinek a hangját már korábban hallhattuk, és akit a sorozat egyik kitalálója, írója és rendezője, a kultikus mozifilmjeiről ismert David Lynch alakít. Gordon a készülékkel is szinte olyan süket, mint az ágyú, így majdnem mindent félreért, és különösen viccesek a jelenetei. Beszámol például arról, hogy Albert Cooper szobája előtt vikunyakabátból származó szálat talált. A seriff visszakérdezését azonban már úgy érti, hogy „Nem rendezhetnénk zabát?”, és köszöni, már evett. Albert kielemezte a félkarú fecskendőjét is, de sajnos nem tudta azonosítani a ritka szert. A tett színhelyén talált papírt pedig egy naplóból tépték ki. Sólyom ekkor rángatja be a végre megtalált, félkarú Gerardot.

Ben meglátogatja a lányát a könyvesházban, megható szöveget nyom le: „Az ilyen események azok, amelyek ráébresztik az embert az élet igazi értékeire. Minden esőcsepp. Minden napnyugta.” Audrey viszonylag ridegen fogadja, ugyanakkor tesz célzásokat rá, hogy eleget látott, tudja, hogy a bordély az apja tulajdona, aki gyakran látogatja is. Ben veszi az adást, visszavesz a lendületből, nehogy Audrey valamit elszóljon a stiklijeiről a zsaruk előtt. Eközben Nadine ismét ugrabugrálva, diáklánynak öltözve tér haza a férjéhez. Újfent arról faggatja Edet, hogy a szülei mikor érnek haza Európából. Felveti, hogy amíg övék a ház, akár azt is játszhatnák, hogy ők egy házaspár. A jó erőben levő Nadine ez után hetyegni akar, és pajkos előjátékként úgy gyomron bikázza Edet, hogy a fickó majdnem kiterül. Aztán lazán átdobja a kanapéra, és ráugrik. Szegény Ed.

Josie és a magát Jonathan unokabátyjának kiadó ázsiai férfi éppen túl vannak egy aktuson. A fickó, aki nyilvánvalóan a nő szeretője és egyben főnöke a maffiában, átadja Josie Hong Kongba szóló jegyét. Josie még maradni akar, kifogásokat keres, hogy lezáratlan a biztosítási ügy és a Bennel kötendő üzlet. Persze tudjuk, és a fazon is átlát rajta, hogy a seriff miatt szeretne maradni. Az ultimátum így szól: ha Josie nem utazik el, a seriff meghal.

Maddy és James egy kis tónál beszélik át a dolgaikat, hogy mindketten összezavarodtak egy kicsit, de most már tiszta az ábra. James Laurát látta Maddyben, aki ezt élvezte, ebből keletkezett a majdnem románcuk. Most azonban már mindketten tisztán látnak. Maddy ismét önmaga, és örül neki, hogy a barátai újra összejöttek. Közli, hogy már így is tovább maradt, mint tervezte, másnap hazautazik. Őszinte baráti puszival vesznek búcsút egymástól.

Josie Bennel ünnepli meg a közös akciójuk sikerét. Megszerezte Pete aláírását is, így eladhatja Bennek a Peckard-birtokot. A szerződést lobogtatja, és kéri a pénzét. Ben magyarázkodik, hogy a saját pénzéhez nem nyúlhat, de amint az izlandi befektetők fizetnek, perkál. Josie nem tágít, így Ben végül kénytelen más eszközhöz folyamodni, megfenyegeti a nőt, hogy kiteregeti a rá terhelő bizonyítékokat a férje megöléséről. Josie azzal kontráz, hogy neki is van egy értékmegőrzője, annyi Benre nézve terhelő anyaggal, amivel háromszáz évre is sittre küldheti. Patthelyzet. Ben kifogyott az ötletekből, végül Tojamura ötmilliós csekkjével fizeti ki Josie-t. Tiszta Dallas.

Kapunk egy kis betekintést abba is, hogy Shelly és Bobby hogyan boldogul Leóval. A hazatérése „örömére” feldíszítik Leót, mint egy szülinapost, és gúnyosan biztosítják róla, hogy „sosem felejtik el azt a sok szépet és jót, amit velük tett”. Ráolvassák a bűneit, aztán enyelegnek előtte – ha Leo tudatáig véletlenül eljut valami a külvilágból, hát had szenvedjen tőle. Aztán Leo kicsit megmozdítja a fejét, és rögtön riadt nyulakként szaladnak a szoba túlsó végébe. Bobby kicsit visszavesz, a saját megnyugtatására elnézést kér Leótól. A kamionos tortát is kap, ám Bobby fordultában bele is löki a fejét. A fiatalok végül is jól mulatnak, de ott lappang Leo körül mindaz, amit velük tett, továbbá a lehetőség, hogy talán egyszer felgyógyul, és ismét fordul a kocka. Ilyen régi sorozatnál talán nem lövök le nagy poént azzal, hogy ez hamarosan be is következik, mint azt a kómás és tolószékes sztorikban megszokhattuk.

Végre Cooper is beesik az őrsre, Gordon beszélhet vele. Megjegyzi, hogy Cooper „ma egy apró mexikói kutyára hasonlít”. Cooper már megszokta Gordon süketségét, így ő is végig kiabál. Elvonulnak a seriff irodájába, hogy négyszemközt beszéljenek a hivatal ügyeiről, persze az egész épület visszhangzik tőlük. Gordon aggódik, hogy „Cooper túl sokat okoskodik”, reméli, hogy nem fordul elő még egyszer az, ami Pittsburghben (bővebben a könyvben), ahol Cooper szintén megsérült. Behívják a seriffet is, és Gordon előadja, hogy „egy különös problémával állnak szemben: kettő meg kettő az nem mindig négy”. Cooper egy levelet kapott az FBI központba, ismerős kézírással címezve, egy sakklépés áll benne: „P K-4-re”. (Mellesleg nem érdemes figyelni a sakkjátszmát. Bár az alkotók valószínűleg egy nagyon ördögi játszmát akartak bemutatni, mint arra a rajongói magazin, a Wrapped in Plastic is rámutatott, a különböző epizódokat jegyző írók és rendezők mindent összekutyultak, néha a lépések között is átrendezték a táblát.) Megjegyzik, hogy a levél Cooper egykori társától, Windom Earle-től jött, akit Albert említett először a 2x02 elején. Ott írtam róla bővebben, a kapcsolódó könyvben is kulcsszereplő, ezzel a nyitólépéssel a sorozatban is titokzatos nemezissé válik.

Ben megvitatja Lelanddel a Ghostwood Tervezetet. Az izlandiak pénze befutott, ugyanakkor felbukkantak az ázsiaiak is, Jerry éppen Tokióban ellenőrzi le őket. Ben szeretné húzni az időt, hogy kiderítse, melyik befektetővel kaszálhatna nagyobbat. Leland javaslata az, hogy először becsültessék fel a birtokot, aztán egy csomó ellenőrt szabadítsanak rá, a bejövő pénzeket átváltásokkal csapolják meg, a kötelezvényeket pedig hátráltassák. Eközben a seriff Josie-t keresi, és meglepve látja, hogy a nő egy rakás bőrönddel és egy ázsiai férfival (most azt mondja rá, hogy a titkára) elutazni készül. Josie céloz rá, hogy a dolog végleges, felszámolta az üzleti érdekeltségeit, maga mögött hagy mindent. Még előrelátóan hozzáteszi, hogy „ne gondolj rosszat rólam”. A seriff többször is szerelmet vall, miközben a nő távozik. Josie mindig meg-megtorpan, de ha maradna, az pont a szerelme életébe kerülne, így nincs megállás.

Ben Tojamurával vacsorázik a szálloda éttermében. Az ázsiai férfi rámutat, hogy ő már sok pénzt kifizetett, most Benen van a sor. Ben hantázik, hogy szondáznia kell a helyiek véleményét is. Tojamura fenyegetőzik, hogy visszavonja az ajánlatát. Leland megint rágyújt egy nótára, Ben pedig már rutinosan próbálja leszerelni, végül duettet énekelnek. Közben a rendesen becsiccsentett Pete beszédbe elegyedik Tojamurával. Ezen a vicces ponton nyilván ama keveseknek is leesett, hogy Tojamura nem más, mint a halottnak hitt, álruhás Catherine, akik kevésbé voltak szemfülesek.

Az őrsön, a tárgyalóban szokatlan kihallgatás folyik. Gerardot leültették a zsaruk, és elvették tőle a szerét. Kivárják, amíg az elvonástól átváltozik. Gordon a szer kapcsán még megjegyzi, hogy haloperidolban található nyomelemeket tartalmaz. Cooper rákérdez, hogy Gerard skizofréniában szenved-e. Aztán ismét előveszi Bob fantomrajzát azzal, hogy tudja, hogy Gerard hazudott róla korábban, valójában ismeri Bobot. Gerard teste görcsbe rándul, aztán már nyugodtan, más hangon szólal meg, Mike átvette felette az irányítást. A férfi most már készségesen válaszol, be is mutatkozik, hogy ő Mike, a „beköltöző lélek”, Gerard pedig „vendégül látja”. Cooper megemlíti, hogy álmában (még az 1x03-ban) Mike beszélt neki Bobról. Mike elmondja, hogy Bob is olyan volt, mint ő, de azt nem fedheti fel, hogy honnan jöttek. Cooper Bob motivációi felől érdeklődik, a válasz: „ő egyszerűen Bob, a szemtelen duhaj, a mosolyától elmenekülnek az emberek”. Mike szerint Bob egy parazita, embereket száll meg, a félelmükből és az élvezetükből táplálkozik. Megismétli, amit az álomban már elmondott, hogy valaha Bob társa volt, aztán Cooperrel együtt kántálva idézi: „az eljövendő múlt sötétjén át a varázsló látni kívánja az egyetlen kiutat két világ között – tűz, jöjj velem”. Mike még hozzáteszi, hogy meglátta Isten arcát, megtisztult, levágta Gerard karját, és megmaradt a testében. Mindig újra visszatér Gerardba azzal a céllal, hogy megállítsa Bobot. A rajzon látható Bob igazi arca, „de csak kevesen láthatják: az áldottak és az átkozottak”. Mike Cooper kérdésére elmondja, hogy Bob már negyven éve a közelben él, rébuszokban a szállodát írja le. Így tehát Ben vált most gyanúsítottá, lassan mindenki sorra kerül.