Itália térképével nyitunk, egy bölcs öregemberhang ecseteli zanzásítva az elmúlt 400 év történéseit: Róma köztársaság, a birodalom hatalmas, de a városon belül a pórnép és a nemesség marakodik. Történetünk idején a hatalom a két konzul, Gaius Julius Caesar és Cnaeus Pompeius Magnus kezében van. Hajdan Pompeius volt a népszerűbb és erősebb, de az elmúlt nyolc évet Róma rendjének fenntartásával töltötte, míg Caesar végigháborúzta-fosztogatta-erőszakolta Galliát, szemérmetlenül gazdag és befolyásos lett, ráadásul a köznéppel bratyizik. Jesszumpepi, akár még király is válhatna belőle. Ó, mondd, te kit választanál?

Lássuk hát Caesar híres seregét. Csatajelenet következik, melyben a 13. légió száll szembe a tévés költségvetésnek megfelelő méretű gall hordával. Ömlik a vér, törnek a lábak, a tökös római legények szigorú harci koreográfia alapján ontják a beleket. Kivéve egyet, egy nagydarab, önfejű, kissé másnapos fickót, név szerint Titus Pullót, aki a móka kedvéért jól megtöri az alakzatot. Vöröses hajú, citromba harapott képű parancsnoka, Lucius Vorenus az első adandó alkalommal próbálja visszarugdosni a helyére, de cserébe csak egy jól irányzott pofont kap.

Az alesiai csatát követően Caesar táborában lazít a nép: páran Pullo véresre korbácsolását figyelik, amelyet Vorenus véget nem érő beszéde kísér a különféle katonai kötelezettségek megszegéséért járó büntetésekről. Pullo járni már nem nagyon tud, mégis épp csak szembe nem röhögi őt. Ám hiába a keménykedés, neki már annyi, ki fogják végezni. A nap legfőbb látványossága a legyőzött gall király, Vercingetorix porba alázása. A király pucéran hódol Caesar és a Rómát jelképező arany sas jelvény előtt, és hurrá, ezennel Galliát meghódították, a katonák mehetnek fosztogatni, mindenki gazdag lesz! (Kivéve persze Pullót, aki a cellájában rohad.) Caesar majd’ kipukkan a büszkeségtől, ám nem sokkal később arcára fagy a mosoly: levelet kap öreg barátjától, egyben szerető vejétől, Pompeiustól. Lánya, Julia gyermekével együtt belehalt a szülésbe, és ezzel gyakorlatilag elszakadt az utolsó kapocs is, ami összekötötte a két férfit.

Róma. Pompeius szeretett feleségét gyászolja, amikor egy tetovált fejű kopasz rabszolga megsúgja neki, hogy megérkezett a városba egy újabb szállítmányra való kincs Caesar galliai zsákmányából. Kint az utcán Caesar nevét skandálja a nép, ami a legkevésbé sem tetszik Pompeiusnak, hát még az ott lézengő többi szenátornak, akik alig leplezett sárga irigységgel lesik a menetet, és enyhén tikkel a szemük a tömeg nyilvánvaló Caesar-imádata hallatán.

Timon, egy „kicsi, kecskeképű” kereskedő/bandita/mindenes vezet egy csodaszép fehér lovat Róma zsibongó utcáin keresztül. Útközben beugrik egy nemesi házba, konkrétabban a ház úrnőjének ágyába, amelyben egy vörös-dögös-bögyös patríciusasszony lovagolja meg őt serényen (míg a háttérben legyezős-italfelelős rabszolgahad várja a parancsokat). Timon már épp megveregetné a saját vállát, hogy egy ilyen numera jutott neki, amikor kiderül, hogy a nőnek csak a ló kell. Ingyen. És meg is kapja. Nos, igen, ő Atia, Caesar kegyetlen, elbűvölő unokahúga, a sorozat legkirályabb női karaktere, az a fajta, aki a családjáért és a saját előbbrejutásáért bármire képes.

A következő jelenetben Octavianus, Atia tizenegy éves, nagyon okos, nagyon művelt, koravén fia az egészséges kamaszkor jegyében diszkréten kukkolja, amint anyuci fürdik. Atia kiszúrja, de nem zavartatja magát, letolás helyett felvázolja neki a tervét: a fiú a megszerzett lovon ellovagol a bácsikája táborába, minden más talpnyalót megelőzve elsőként ajándékozza meg őt a pacival, ezáltal biztosítva a család előnyös helyzetét a Caesar-szövetségesek között. Octavianusnak semmi kedve végigmasírozni a veszélyes úton, de Atiának ellentmondani olyan, mintha az Etnát akarnád ledumálni a kitörésről.

Összeül a szenátus, hogy megvitassák Caesar ügyét. Cato, az örökösen sötétbe öltözött öregember beszédében gyorsan levezeti, hogy a hadvezér ezzel a sok ajándékosztogatással biztosan azt akarja elérni, hogy a csőcselék királlyá válassza, márpedig a köztársaságpárti polgárok jobban irtóznak a zsarnok szótól, mint a varázslók Voldemort nevétől. Végül javaslatát, hogy Caesart bíróság előtt vonják felelősségre, Pompeius megvétózza. Este a színházban Scipio és Cato bemutatják Pompeiusnak Scipio középkorú özvegy lányát, Corneliát. A nyilvánvalóan házasságszerző célzatú akciót követően Scipióék elhúznak, és marad Cato, aki mindent bevet azért, hogy rádöbbentse az épp nagyon depressziós, ám megingathatatlan önbizalommal rendelkező Pompeiust Caesar hatalmának veszélyére, de hiába, a barátság és az eskü előbbre valók. Ami nem sikerült a szenátusnak és Catónak, azt a fehér ló végül fél perc alatt eléri. Pompeius maga is szerette volna megszerezni, de Atia megelőzte, és Octavianus már útra is kelt, hogy átadja Caesarnak. Pompeius az apátiából átvált puffogós üzemmódba, és elküldi a tetovált fejű rabszolgáját Galliába.

Caesar táborában esteledik, ez pompás időpont arra, hogy pár kékre mázolt gall ellopja az egyik sátorból a huszonötmilliomodszor polírozott arany sast. A jelvény eltűnése főképp azért problémás, mert a már nyolc éve megállás nélkül háborúzó katonák úgy értelmezhetik, hogy a hadvezérüket elhagyta a védőangyala, és a végén lázadássá fajulhatnak az események. Másnap megérkezik a táborba Caesar kedvenc kis pártfogoltja, a Spockra hajazó küllemű Brutus. Brutus egyelőre nem sok vizet zavar, alapvetően kedves srácnak tűnik, és megtudjuk, hogy az anyja és Caesar között volt valami annak idején. Marcus Antonius, az egyik hadvezér kiudvarol a főnökből egy tisztességes összeget, amiből fedezheti a sas visszaszerzésének költségeit. Persze az arany jó részét zsebre teszi, a maradékot pedig odalöki annak a jobb sorsra érdemes katonának, akinek a nyakába sózta a dicstelen feladatot. És hogy ki a szerencsés nyertes? Lucius Vorenus. A katona kezdetnek keresztre feszíttet pár kéznél lévő gallt, akik közül egynek rögvest megered a nyelve, és csak úgy ontja magából a tolvajokról szóló információkat.

Octavianusnak is pocsékul alakul a napja: nem elég, hogy a rabszolgája képes felrázni őt legmélyebb álmából, a végcéltól nem messze egy csapat bandita megtámadja és lekaszabolja a kíséretét, őt pedig egy szekér elé kötik, addig is pihenhetnek a lovak.

Pullo az elmúlt napokat a cellája obszcén rajzokkal való kidekorálásával töltötte, köztes időben anyázott, hogy kimaradt a zsákmányszerző portyákból. Ám úgy néz ki, hogy a kivégzését bizonytalan időre elnapolják, amennyiben hajlandó betársulni Vorenus mellé A Nagy Sasvisszaszerző Akcióba. Pullo egy rövid és férfias „én ezzel a szardarabbal nem megyek sehová” hetvenkedést követően belemegy az üzletbe, nem hülye ő, esze ágában sincs megvárni, amíg belökik egy arénába. Nemsokára már az erdőben lovagol a két katona, a Nagyszájú és a Morcos. Pullo pimaszul kóstolgatja Vorenust, aki pattogó, helyenként szarkasztikus válaszokkal szereli le őt. Hamarosan kiderül, mi az oka a rosszkedvének: nagy valószínűséggel már bottal üthetik a sas nyomát, és az egész ügy végkimenetele az lesz, hogy kegyvesztetté válnak. Épp azért választotta társául Pullót, mert neki így is, úgy is annyi. Ezek után már Titusunk sem repdes az örömtől, de a piszkálást semmi pénzért sem hagyná abba. Bimbódzó barátság szagát érezni a levegőben.

Brutus hazatér Rómába, és átadja anyjának Caesar szerelmes levelét. Servilia egy elegáns és kifinomult arisztokrata (épp Atia ellentéte), aki az elmúlt nyolc évet azzal töltötte, hogy a szeretője után sóvárgott. Klassz élet. Caesar Atiának is küld egy levelet, amiben megkéri, hogy keressen Pompeiusnak egy új arát, lehetőleg a Julius családból. Nem kell sokat gondolkodnia, már van is egy jelöltje idősebb gyermeke, Octavia személyében. Hogy a lány friss házas, és még szerelmes is? Ugyan már. Egy Octavianus érdekében elvégzett, sok-sok liternyi bikavérrel fűszerezett áldozati szertartást követően közli kislányával a jó hírt: hozzámegy Pompeiushoz, és akkor ő lesz az első asszony Rómában. Octavia tisztességes, jólelkű lány, de a sorozat kezdetén az akaratereje egy tizes listán mérve valahol 0 és 0,0001 között van, az anyja simán dróton tudja rángatni, így nemsokára már bohócnak maszkírozva bájcseveg egy Pompeiusnak rendezett vacsorán. Atia letámadja a konzult a házassági ajánlattal, aki először köpni-nyelni nem tud, és eléggé homályos választ ad ahhoz, hogy az asszony bizakodni kezdjen. Fel is ajánlja neki, hogy éljen az eljegyzési előjogaival, azaz még a házasság előtt próbálja ki a menyasszonyt a hálószobában.

Vorenuséknál valamivel kellemesebben telik az este, Pullo a tábortűz mellett nosztalgiázik a korábbi hódításairól (kevésbé eufemisztikusan: a fizetett szajhákról és a letepertekről), egyúttal megismerjük az életfilozófiáját: öldd meg az ellenséget, vedd el az aranyát, élvezd ki az asszonyai társaságát. Vorenust egy cseppet sem érdeklik az efféle skalpok, ő már a nagy hadjárat előtt megnősült. Az asszonyt több mint hét éve nem látta, de olyannyira szereti, hogy egyszer sem lépett félre. Pullo úgy néz rá, mint aki ufót lát: egy nő? Összesen? És utoljára hét éve? Na, ne már. A tábortűz őrzése nem megy olyan jól Pullónak, mint a pofázás, jó katonáink verőfényes napsütésre és gall tolvajok által elkötött lovaik nyihogására ébrednek. Innentől fogva gyalogolniuk kell, és Dis fattyaira, ez már sok Vorenusnak. Még jó, hogy Gallia nem nagyobb Liechtensteinnél, és így pont összefutnak azzal a bandával, akik Octavianusból igáslovat csináltak. Szerencsétlenségükre náluk van az a bizonyos fehér ló is, úgyhogy nekik lőttek, hiába a háromszoros túlerő, hőseink fél kézzel legyakják őket. A koszos, összevert Octavianust kis könyörgés után elengedik, és ő első körben egy bottal agyonveri az utolsó életben maradt fogvatartóját. Miután megtudja, hogy Vorenusék a sast kergetik, elmagyarázza a gúvadt szemű katonáknak, hogy felesleges erőlködniük, mert Caesar magas ívből tesz arra a rühes madárra, sőt, mindez jól is jön neki. Pompeius elég hülye ahhoz, hogy azt higgye, a jelvény elvesztésével hajdani társa meggyengült, és ez esetben ő fog először támadni.

Vorenus közelebbről megvizsgálja a gallok szekerét, és nicsak, kék festéket talál. Hacsak nem a Rettenthetetlen forgatásáról jöttek, akkor biza ők lopták el a sast, és igen, ott a cucc a ponyva alatt, és mellette kucorog Pompeius kopasz rabszolgája is. Hoppá. Pompeius áll az egész ügy hátterében? Hamarosan egy lándzsa áll ki a kopasz melléből, szegény nem tudta, hogy Vorenusszal nem érdemes kikezdeni. A táborban mindenki a két katonát plusz a kölyköt ünnepli, még Atia is megkapta azt, amit akart, Caesar innentől fogva biztos, hogy figyelni fog Octavianusra. Vészjósló beszélgetés következik a fővezéri sátorban arról, hogy ezzel a húzással a csata elkezdődött. Ahogy a jedik mondanák, I have a bad feeling about this.

Pompeius ajándékot kap régi barátjától, egy dobozt, benne a rabszolgája fejével, mellette pedig egy levéllel, amelyben Caesar barátságos hangon közli, hogy a seregét közelebb viszi a városhoz. Szívás. Pompeius olyannyira felhúzza magát, hogy eszében sincsen ismételten beházasodni a Julius-családba, inkább egy látványos ünnepség keretében feleségül veszi Scipio korábban bemutatott lányát. Atiáék a béka segge alatt vannak a füstbe ment nász miatt, Octaviát ezzel az egész város előtt megalázták. A lány szeretne visszatérni a férjéhez, de Atiának jobb tervei vannak, cserébe viszont megígéri, hogy Pompeius csúnyán meg fog lakolni a tettéért. Zárókép: a sereg felégette a galliai tábort, és elindult Róma felé.