Az ’Egészségbiztosítás’ című részben Michael Scottot komoly kihívás elé állítja a felső vezetés: készítsen a részlege számára egészségbiztosítási tervet, de olyat, ami a lehető legolcsóbban jön ki. Ez számára teljesen elképzelhetetlen, ugyanis az „egészségbiztosítás” szó hallatán ő minimum akupunktúrát, wellness hétvégét, thai masszázst meg sztriptíz aerobicot vizionált, de Jan előveszi a végtelen türelmű gyógypedagógus-stílusát, és jellegzetes fagyos tekintetét, lassan, tagoltan magyaráz, és helyreteszi. Ekkor már Michael is sejti, hogy ha egy ilyen egészségbiztosítási tervet elővezet a csapatnak, akkor baromira népszerűtlen lesz, és ez ő világában elfogadhatatlan (és elképzelhetetlen is, Michael Scott neve és a népszerűtlenség egy mondatban nem említhető), úgyhogy azt teszi, amit minden valamire való főnök tenne a helyében: rábízza a dolgot másra. Nevezetesen Jimre. Jim lelkesedését az ötlet iránt a következő kép szemlélteti:

Jim Halpertet sem érheti az a vád, hogy elveszett ember lenne, neki már van minden hasonló problémára egy standard megoldása: hárítsuk a dolgot Dwightra. Dwightban uyganis az a csodálatos, hogy nem csak simán elvállalja, de teljes lelkesedéssel veti bele magát a dologba, első kérdése Michael-höz kapásból az, hogy hány embert rúghat ki. Miután sikerül tisztázni, hogy az egészségbiztosítási terv felállítása nem foglal magában létszámleépítést, sem kövezést, sem nyilvános megszégyenítést, sem egyéb, totalitárius rendszere jellemző módszert, egy irodát munkaterületet csak kiudvarol magának Dwight, hiszen anélkül lehetetlenség lenne elvégezni ezt a roppant nehéz feladatot.

Így aztán eljön Dwight K. Schrute napjának fénypontja, amikor kiteheti a tárgyaló ajtajára a „Dwight Schrute Workspace” feliratú rendkívül impresszív táblát. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy irigyeljem-e azokat az embereket, akiket az ilyesmi boldoggá tesz. Dwight innentől kezdve megállíthatatlan, pillanatokon belül ott vannak az asztalokon a forradalmi megoldásokat ismertető memók, lényegében megvont minden egészségügyi juttatást a dolgozóktól, de hogy ez egy költségkímélő megoldás, azt senki sem vitathatja.

Az ezt követő általános elégedetlenség hatására Dwight arra az egyre hajlandó, hogy névtelen közvélemény-kutatással utánajárjon, milyen betegségei vannak a dolgozóknak, amiket biztosítani kéne. Ezte nevezik magas labdának, Jim és Pam akcióba is lendül abban a szent pillanatban. Közben Michael érzi, hogy vészesen romlik az irodai közhangulat, márpedig ez tarthatatlan. Utánozhatatlan vigyorral bejelenti, hogy nagy meglepetést tartogat a munkanap végére, csak győzzék kivárni. Hogy ez a nagy meglepetés mi lesz, arról még halvány segédfogalma nincs, de Michael Scott kifejezetten optimista alkat, hosszú még a nap, majd kitalálja. Az Atlantic City-i közös utat viszonylag hamar elveti, amikor kiderül, hogy a dolog sehogy sem kivitelezhető ingyen, a következő ötlete pedig egy üzemlátogatás egy szénbányában, tiszta szerencse, hogy van még pár órája agyalni.

Dwight összesíti a kérdőíveket, és nagyon nem elégedett, ugyanis egyesek ebolában és kergemarhakórban szenvednek, mások pedig földönkívüli súlyosan fertőző betegségekben (el kell ismerni, Pam fantáziája élénk), és Dwight már éppen bekeményítene, amikor Jim nemes egyszerűséggel bezárja az irodájába munkaterületére. Kezd kicsúszni az önjelölt diktátor kezéből az irányítás (főleg amikor Jim lazán hátat fordít neki, és hosszasan telefonál a tőle másfél méterre ülő Pammel cipővásárlásról), úgyhogy beveti a nagyágyúkat. Egyenesen Jan mobilszámát tárcsázza, és Jim azonnali kirúgását követeli, merész. A legszebb az egészben, hogy közben elhangzik az is, hogy Michael Scott elment, és magára hagyta az irodát, miközben Dwightot bízta meg az egészségbiztosítási terv kidolgozásával. Az ilyesmit egyenesen imádja Jan hallani, alig várja, hogy hosszan elbeszélgethessen Michaellel a dologról.

Michael érkezik, és 32 fogas reklámvigyorral jégkrémszendvicseket vág minden dolgozóhoz, majd amikor Stanley pofátlan módon megkérdezi, hogy ugye nem ez a nagy meglepetés, nincs más választása, mint zavartan vihogni, hogy á dehogy. A nap végén aztán az egész csapat teljesen egyforma számonkérő tekintettel várja Michaelt az irodája előtt, hogy egyrészt most azonnal vegye el Dwighttól az egészségbiztosítás megtervezését, másrészt kérik a nagy meglepetést. Ami most következik az az irodai kellemetlen pillanatok alfája és omegája, csak erős idegzetűeknek ajánlott. Elképesztő nézni, ahogy Michael kínok között vergődve próbálja lazán előadni, hogy ő is tudja, hogy Dwight terve épületes baromság, de hát már 5 óra van, és Jan pont 5-re kérte, minő pech, akkor már ez marad, valamint hogy a nagy meglepetés…nos…az…a…dobpergés…a….ééééééés….és ez így megy hosszú és fájdalmas pereken keresztül, egészen addig, amíg az első ember úgy nem dönt, hogy ezt akár tekinthetjük a munkanap végének. Ezek után Michael még képes levonni azt a konzekvenciát, hogy akkor van igazán elemében, ha sarokba szorítják. Ennek az embernek nincs párja.

Az ’A szövetség’ című epizódban már nagyon feszült az általános légkör, ugyanis mindenki érzi a közelgő létszámleépítést, és az ilyesmi tökéletes táptalaja a pánikkeltésnek, paranoiának, egyeseknél pedig a szívatának. Dwightnak az a kényszerképzete van, hogy az irodában mindenki ellene van, és csak akkor maradhat életben (=alkalmazásban), ha valakivel szövetséget köt. Vagy csak a „tartsd az ellenségeidet közel magadhoz” elvet követi, mindenesetre finoman félrevonja Jimet, és síri hangon megkérdezi, hogy akar-e vele szövetséget kötni. Jimnek gondolkodnia sem kell a válaszon: teljes mértékben.

A gyóntatóban (az angol „confessional”-t lefordítva így fogom hívni azokat a jeleneteket, amikor a szereplők mini vallomások formájában belemondják a kamerába a gondolataikat) aztán Jim elmeséli, hogy Dwight minden egyes lélegzetvétele az őrületbe kergeti, és a nap 24 órájában azon agyal, mivel tudná megszívatni. De eddig egyetlen olyan módszer sem jutott eszébe, amiért nem ültetnék le, és akkor jön Dwight, és ő maga önként és dalolva ajánlja fel a tökéletes lehetőséget. Az élet szép.

Közben Michael már abszolút nem bírja elviselni, hogy mindenki a fejük fölött lebegő létszámleépítés miatt feszeng, ezért elhatározza, hogy ő majd oldani fogja a hangulatot, meneküljön, ki merre lát. Először is Pamnek ki kell derítenie, kinek lesz legközelebb születésnapja az irodában, másodszor szervezzenek neki partit. A születésnapos Meredith, a kétszeresen elvált könyvelőnő, aki általában kicsattan az életörömtől (/szarkazmus), de elég gyakran kúrálja magát némi hangulatjavítóval- akár munkaidőben is. A születésnapja egyébként csak egy hónap múlva lesz, de kit érdekel, így annál nagyobb meglepetés lesz ha most köszöntik fel, Michael aktiválja is a Partiszervező Bizottságot.

Megismerhetjük a Dunder Mifflin scrantoni részlegének Partiszervező Bizottságát, az élén Angelával, akinél alkalmasabb embert keresve sem lehetett volna találni erre a posztra, ugyanis zsigerből elutasít mindent, aminek egy kis köze is van a szórakozáshoz. Jellemző, ahogy Pam és Phyllis gyakorlatilag rettegve, lesütött szemmel vezetik neki elő az ötleteiket, ugyanis Angelánál már egy olyasmi is, hogy „szerintem legyenek zöld girlandok a partin” nagy merészségnek számít. A zöld ugyanis kurvás. Első számú Angela Martin-féle alapszabály, jegyezzük fel. És ha már a céges bulikról volt szó, ezt a képet pedig érdemes jól megnézni. Kommentár szükségtelen:

Jim közben ezerrel fűti Dwightot, gyanút és paranoiát szít benne, és mindezt profi módon csinálja. Az a jó Jimben, hogy ha akarja, akkor profi módon beszéli Dwight nyelvét, és így olyan szinten hülyére veszi, hogy azt tanítani kéne. Most pl. tökéletesen meggyőzte Dwightot arról, hogy az irodában MINDENKI szövetkezik ELLENÜK, ki akarják rúgatni őket, mert ők a legerősebbek. Ettől aztán Dwight kénytelen a frusztrációját Jim kocsiján levezetni, aminek a hatásából elég sokat levon, hogy beindul a riasztó.

Michael írja Meredith születésnapi kártyáját, és nagyon nagy bajban van, mert semmi vicces nem jut eszébe, ezért majd válogatott sértéseket csomagol vicces formába, mert Michael Scottnál a humor mint olyan nagyon széles fogalom. Indul a parti, jégkrémtorta van, amire az ünnepelt allergiás, de kit érdekel, ha mindenki más szereti, mondja Michael. Ilyen egy jó főnök. A születésnapi üdvözlete pedig igazi remekmű, ugyanis sikerült a személyes sértegetésének és a létszámleépítési pániknak a kifejezését olyan brilliánsan összehoznia egy frappáns egysorosban, amit Nobel díjas írók megirigyelhetnek: „Kedves Meredith, reméljük, hogy soha nem lesz közöd a leépítéshez, csak a leépüléshez”. Háromszoros hurrá ás álló ováció Michael Scott zseniálisan árnyalt humorának.

Jim a Dwight-szívatási akció nagyjelentére készül közben. Beadta Dwightnak, hogy az egyik ellenszövetség (mert persze több is van) találkozót tart a buli alatt a raktárban, ahol azt tárgyalják majd meg, hogy kéne kirúgatni őket. Egyértelmű, hogy valakinek kémkednie kell majd, és mivel Dwight a tapasztalt vadász, önkánt vállalja a feladatot, hogy elrejtőzik majd egy dobozban, hiszen ő az álcázás nagymestere is. Pam pedig lemegy, és mérsékelten meggyőző ál-telefonbeszélgetést folytat az ál-szövetségeseivel, de mindez Dwightot annyira felizgatja, hogy felborítja a dobozt, amiben rejtőzik, így egy kicsit gyanússá téve a rejtekhelyét.

Ezek után Jim és Pam olyan szinten elégedettek magukkal, hogy látványosan ünnepelnek, mert a dobozos manőver után Jim még azt is beadta Dwightnak, hogy az ellenséges részlegen is szövetkeznek ellenük, ezért ipari kémkedést kéne folytatni, de ahhoz álca kell, ő konkrétan hidrogén-peroxidra gondolt. Ez akkora élmény, hogy Jim és Pam már szinte egymás nyakában van az örömtől, naná, hogy ebben a szent pillanatban állít be Roy, a vőlegény, és tüzet okád. Már éppen választaná le Jim fejét a nyakáról, amikor Jim roppant szerencsétlenül magyarázkodni kezd mindenféle szövetségről és Dwight beetetéséről, Dwightnak persze esze ágában sincs megerősíteni ezt a sztorit. Mert ő végig ezt tervezte, most jól megszívatta Jimet, hiszen ő a konspiráció nagymestere, könyvet írhatna erről a tudományról –mondja ezt hidrogénszőke hajjal a gyóntatóban.