Gyanús, hogy már az epizód felvezetőjében csupa cylonnal találkozunk, előbb az a pasas fordul a kamerába, aki A titoknak vége című epizódban robbantotta fel magát, majd azt a szerencsétlent látjuk, akit Adama parancsnok vert péppé egy kézilámpával még a kezdetek kezdetén. Roslin egy sajtótájékoztatón bejelenti, hogy a cylonok már úgy néznek ki, mint mi, és ez a két példány akár most is flangálhat a flottában. Kezdjük sejteni, miről fog szólni a mai epizód.

Az első percekben valahol Álmosvölgyben járunk, ahol Laura Roslin bolyong egy szál hálóingbe öltözve. A távolban megpillant egy férfialakot, aki figyelmeztetni próbálja őt valamire. Miközben az elnöknő háta mögé mutogat, kiabálása csak halk suttogásként hallatszik: "cylon!". Roslin megfordul, észreveszi az erdőből feléje rohamozó katonai osztagot, s rögtön menekülni próbál, ám végül az idegen lesz az, aki félrerántja a kommandósok útjából, azok pedig gyanútlanul elfutnak mellettük az ösvényen.

Ekkor látjuk meg, hogy nem más oltalmazta meg az elnökasszony életét, mint Leoben Conoy, az a cylon ügynök, akit az öreg parancsnok mészárolt le a lámpával. Roslin még fel sem ocsúdik, a fickó szó nélkül hátralép, majd egy hirtelen feltámadt széllökés elsodorja a semmibe a tehetetlen testét. Az asszonynak fogalma sincs, mi ez az egész, de mikor hátrafordulna, belebotlik az imént eltűnt Leobenbe, a következő pillanatban pedig rémülten, zihálva ébred fel a Colonial One fedélzetén.

Alig kel ki az ágyából, az asszisztense máris megjelenik érdeklődni a hogyléte felől, ám Roslin elhárítja azzal, hogy kikészítette a kamalla, az a természetgyógyászos cucc, amit a mellrákjára szed. Billy erre elárulja, hogy találtak egy cylont az egyik utasszállító hajó fedélzetén.

A következő jelenetben Roslint már rendbe szedve találjuk az irodájában, amint vonalban van Adamával, és a leleplezett cylon fényképét vizsgálgatja. Az ügynök természetesen Leoben Conoy egy másolata, amitől a hideg rázza ki az elnökasszonyt, de nem engedi, hogy a katonaság kivégezze őt. A látomása kísérti, és arra kéri a parancsnokot, hogy hallgassák ki a foglyot.

Az öreg katona nem ért egyet az elnök utasításával, de kénytelen valakit ráállítani az ügyre, és mivel a flotta híján van rendes vallatótiszteknek, Starbuckot küldi, mert ő legalább olyasvalaki, akit biztos nem lehet összezavarni a cylon halandzsával. Adama a kevés tapasztalata alapján összeír neki egy használati utasítást a Leoben-modellekhez, amelyben előre figyelmezteti, hogy ez a gép nagyon okos, szereti keverni az igazságot a hazugsággal, ami nagyon megtévesztő tud ám lenni. Nem szabad bedőlni neki, mert könnyen lehet, hogy csak akkor vesszük észre, mit forgatott a processzorában, amikor már túl késő.

Ennek a tudatában dokkol az utasszállítón Starbuck, ahol rögtön neki is lát faggatni a cellába zárt, elgyötört cylont. A fickó Leobenként mutatkozik be, és bár nem ismerheti a hadnagyot, a hívójelén szólítja, majd elmondja, hogy egy szabotázsakció volt a küldetése. Egy nukleáris robbanófejet helyezett el a flotta egyik hajóján, amely alig kilenc óra múlva lép működésbe, de azt nem árulja el, hogy hol. Kara kételkedik a szavaiban, de nem kockáztathatja meg, hogy tévedjen, inkább rohan elmondani mindent a főnöknek.

Ha hazudik, ha nem, Leoben ezzel megtalálta a módját, hogy a mai műszakra lekösse Starbuck figyelmét, hisz ő fogja majd kiszedni belőle a pokolgép hollétét. Ezzel megkezdődik az idegőrlő szópárbaj a két faj képviselője közt. A cylon máris nekilát, hogy összezavarja a vallatóját. Arról magyaráz neki, hogy ő, Isten gyermeke, képes meglátni olyan összefüggéseket az univerzumban, amelyekről az embereknek fogalmuk sincs. A jövőt is látja a mintákban kikristályosodni, és mondanivalója is lesz ezzel kapcsolatban Starbucknak.

Karát titokban zavarja, hogy Leoben úgy viselkedik vele, mintha régről ismerné, de úgy tesz, mintha meg sem hallaná a folyamatos mellébeszélést. A cylon egyébként szemmel láthatóan izzad a hőségtől, sőt, éhezik is, és ez csak néhány mellékhatása az áhított emberré válásnak, amit Starbuck az előnyére tud fordítani. Mikor a hadnagy úgy találja, hogy már eléggé megagyalták ahhoz Leobent, hogy beszélni kezdjen, rövid szünetet rendel el, amit a férfi arra használ ki, hogy tovább fokozza a feszültséget. A mindent átható szeretetről beszél, amit a tökéletlen, korrupt és gyűlölködő emberek nem érezhetnek át, csak Isten új gyermekei. Starbuck emlékezteti rá, hogy nem az Úr, hanem ők teremtették a cylonokat, akik ezt azzal hálálták meg, hogy kiirtották az egész emberiséget, amihez képest eltörpül minden más gonosz cselekedet. Észre sem veszi, hogy azzal, hogy válaszra méltatja Leobent, máris belement a lélektani játékába.

Leoben azt hajtogatja, hogy tervez valamit, és csak ez akadályozza meg abban, hogy most azonnal letépje Kara fejét, majd végezzen a kinti őrökkel is. Hogy ezt bizonyítsa, emberfeletti erővel kettészakítja vaskos rabláncait, és a falhoz passzírozza a vallatóját, az ajtót pedig magukra zárja. "Meglepetésem van magának" – ismétli önmagát, de nem tesz semmit, csak megvárja, hogy a hátulról érkező őrség leszedje Karáról.

Időközben Boomer azon kapja magát, hogy egyre intimebb kapcsolatot ápol a cylon vadászgéppel, ami odáig fajul, hogy Baltarhoz fordul meggyőződni, robotból van-e ő, vagy sem. A tudós így rajta bétateszteli a cylon-detektorát, ami be is bizonyítja, hogy szegény Sharon valóban nem ember. A doki azonban hallgat a képzeletbeli barátnőjére, aki szerint Sharon meg is ölné, ha kitudódna, hogy beépített ügynök, ezért meghamisítja az eredményeket, és megnyugtatja az aggódó pilótát. Capricán a klónja úgy dönt, hogy a tegnapi szex után ő már szerelmes Helóba, és meg akar vele lépni a cylonok elől.

Már csak két óra van a feltételezett robbanásig, ezért Adama elrendel pár óvintézkedést, Starbuck pedig a tettek mezejére lép. Leoben fejét egy vödör vízbe nyomják, és azzal fenyegetik, hogy hagyják megfulladni, ha nem tér a gyorsan a lényegre. A cylon felvilágosítja, hogy ezzel nem mennek semmire, ő ugyanis nem tud meghalni, a tudata áttöltődik egy másik testbe, ha ez elpusztul. De mi van, ha túl messze vannak a letöltőállomástól, teszi fel a kérdést Starbuck, és mi van, ha ezt az egész Isten- meg lélek-maszlagot csak beleprogramozták a szoftverébe, és egy szó sem igaz belőle. Leoben ettől megtörni látszik, elkeseredetten hajtogatja, hogy van lelke, majd elárul néhány sötét kis dolgot a pilótacsaj gyerekkorából és kegyetlen anyjáról, amiket senki sem tudhat. Jól kihozza ezzel a sodrából Karát, az őrök már meg is mártogatják érte a fejét vízben.

Roslin elnök, egy újabb látomása után Leobennel, úgy dönt, maga megy át a fogolyhoz, hogy megtudja, mit keres az álmaiban.

Starbuck végül kevesebb ideig bírja a kínzást, mint maga a megkínzott. Kiküldi az őrséget, és könyörületesen hagyja magához térni a szenvedő foglyot, aki végre beszélni kezd. Felidéz egy ismert sort a kolóniák szent irataiból: "Mindez megtörtént már régen, és mindez megtörténik újra". Kara Thrace sorsa előre meg van írva, csak nem veszi észre. Minden kiolvasható a világot átszövő mintákból.

Leoben rejtélyes terve az volt, hogy beteljesítse a neki szánt sorsot: itt kell meghalnia, és Kara fogja az ő lelkét Isten színe elé küldeni. A meglepetés, amelyet egészen idáig tartogatott, pedig az, hogy ő, Kara Thrace lesz az, aki megtalálja Kobolt, mindnyájuk bölcsőjét, azt a bolygót, amelyről valaha az emberiség tizenhárom törzse elindult, hogy új otthont találjon. Kobol pedig a Földre fogja őket vezetni, ahova a renegát tizenharmadik törzs távozott az exodus után.

Ahogy befejezi mondandóját, az elnökasszony nyit rájuk, és kérdőre vonja Starbuckot, hogy mit művelt a több sebből is patakokban vérző fogollyal. A hadnagy azzal védekezik, hogy egy gépet kínozni nem embertelenség, bármit megtehet vele. Ennek ellenére persze fogalma sincs, hol van a robbanófej. Tájékoztatja Roslint azokról a jóslatokról, amelyeket az imént hallott Leobentől, ám mivel nem maradt túl sok idejük, az elnök elrendeli, hogy vigyék a foglyot a legközelebbi légzsilipbe.

Rögtön emberként kezeli a cylont, és bocsánatot kér tőle a kínzásokért, majd leveteti róla a béklyókat. Megígéri, hogy életben hagyja és elengedi Leobent, ha elmondja, hol van a bomba, hátha ezzel némi bizalmi alapot teremthet a két nép számára. A fogoly megnyílik, elárulja, hogy sosem létezett a robbanófej, csak azért találta ki, hogy ne végezzék ki egyből, ugyanis túl messze vannak a tudatletöltő-állomástól. Hirtelen megragadja az elnöknőt, de nem bántja, csak a fülébe suttogja, hogy Adama egy cylon. Mintha csak Roslin álma ismétlődne meg, ahol éppen a katonaságra figyelmeztette őt Leoben a "cylon" kiáltással. Vagy a sokk hatására, vagy dühében, az elnök megparancsolja, hogy dobják ki az űrbe a foglyot.

Starbuck az egyetlen, aki ellenkezni próbál, mondván, ezt nincs joguk megtenni, ám Roslin rávilágít, hogy Adama óvintézkedései óta a flotta sebezhetővé vált, és a cylon többi hazugságával is azon volt, hogy megmételyezze az elméjüket, kétes gondolatokat ébresszen bennük és viszályt szítson az emberek közt. Igazat ad a hadnagynak, Leoben egy gép, és a halálos gépezeteket meg kell semmisíteni. Starbuckot azonban meggyőzte a foglya igaz hite, és átérzi a félelmét, hogy a lelke talán sosem jut el Istenhez. Az utolsó pillanatokban csöpögnek egy kicsit, a zsilip üvegfalán keresztül érintik össze tenyerüket, de ahogy kinyílik a kamra kapuja az űrbe, a vákuum kiszippantja a férfi testét, épp úgy, ahogy az Roslin víziójában történt.

Kara Thrace visszatér a szállására, és kihasználja a magányt arra, hogy elmondjon egy imát az isteneknek Leoben Conoy lelkéért. Laura Roslin azzal magyarázza Adamának a tettét, amit egyszer az elődjétől, a megboldogult Adar elnöktől hallott: az elnökségben az a jó, hogy nem kell megmagyarázni minden tettünket.

Ezzel ér véget a Battlestar Galactica egyik legellentmondásosabb, legjobban megírt epizódja, amelyet lehetetlen visszaadni ennyire zanzásítva, mert a párbeszédek minden mondatának akkora súlya van, hogy csak sajnálhatja, aki lemaradt róluk. Bár a stúdió nyomására néhány kegyetlen vallatási technikát nem forgathattak le, ez a történet mégis alaposabban körüljárta ezt a kényes témát, mint mondjuk a 24 a hatodik évadjáig bezárólag. És nem ez volt az utolsó alkalom, hogy elővették ezt a kérdést az írók.