Fakó és szürke képeken látjuk a fakó és szürke atomvárost, Windent, alig kilenc órával az előző rész történései, azaz Mikkel Nielsen eltűnése után. Miközben a rendőrség és az önkéntesek csatárláncba fejlődve éppen őt keresik, egy koszos képű, szakállas idegen érkezik a vidékre, nagy pakkokkal és kapucnis esőkabátban. Ő lenne az a csuklyás alak, akit már az első részben is láttunk, amint kijött a barlangból és/vagy megkínozta az eltűnt Eriket azzal, hogy nyolcvanas évekbeli pop-slágereket hallgattatott vele? Nem tudni, az viszont biztos, hogy sokat most nem csinál, mindösszesen felvesz a földről egy döglött kismadarat...Jonas pedig felriad ágyában, nem is csoda, hiszen a jobb füléből valami olajszerű, fekete dzsuva folyik kifelé, és újra megjelenik előtte a halott apja is, ugyanúgy, mint nem sokkal korábban, a barlangoknál, és most is ugyanaz a szurokszerű anyag lepi be, miközben a fia nevét emlegeti...Jonas pedig újra felriad ágyában, merthogy persze ez is csak egy álom volt. És akkor jöjjön a borongós Goodbye, azaz a főcím, ami ugyanolyan jó, mint elsőre.

Charlotte Doppler, a nyomozás vezetője éppen megtudja a patológustól, hogy az erdőben talált, 10 és 12 év közötti kisfiú körülbelül 16 órával ezelőtt halhatott meg, ráadásul rendkívül extrém körülmények között, hiszen a szemei mintha kiégtek volna, körülöttük pedig megolvadt a bőr, a dobhártyái pedig konkrétan beszakadtak, mintha rendkívül erős nyomás, vagy centrifugális erő hatott volna rá. Szegény srác. Ulrich Nielsen közben eltűnt fiát keresi a barlangban, és el is ér egy lezárt ajtóig, amin sugárveszély-jel hirdeti, hogy nem nagyon kéne erre keresgélnie tovább. Franziska Doppler és Magnus Nielsen eközben összefutnak az erdőben, Peter Doppler, a dilidoki pedig éppen az eltűnésekről szóló híreket hallgatja a kocsijában, amikor is eltörik nála a mécses. Hát, ez a jóember aztán tényleg elég gyanúsan viselkedik!

De még ő sem annyira, mint egy új szereplő, Tronte Nielsen, Ulrich (és Mads) apja és Jana férje, aki éppen egy véres pulóvert szeretne titokban kimosni, mielőtt még az asszony megtalálná. Azt is megtudjuk, hogy az éjszakát sem töltötte otthon, miközben felesége ismét megteszi baljós kinyilatkoztatását: minden ugyanúgy történik, mint régen! Aztán látjuk, hogy a család többi tagja hogyan próbálja kezelni a traumát, illetve megismerkedünk a Tiedemann család rezidenciájával is, szemmel láthatóan ők a legmódosabbak mind közül. Az asztalon persze itt is egy családi fotó áll, és ezzel akkor le is tudtuk minden főszereplő família bemutatását. Ugorhatunk a nyomozásra!

Charlotte ugyanis éppen eligazítást tart, így aztán nem csak a kalózt játszó, bekötött szemű beosztottja (Wöller) és társai értesülnek róla, hanem mi is, hogy az ismeretlen fiú holtteste totál a nyolcvanas évek lenyomata: a srác ruhája, cipője, de még a walkmanje is olyan, mintha akkor adták volna rá. Sőt, a nyakában egy 1986-ból (!) származó német márkát találtak, vörös zsinegre fűzve. Ismerős, ugye? Pláne a kazettán lévő Nena-dal, amit azonban nem hallgathatunk túl sokáig, mivel berongyol Ulrich, hogy elmesélje, mit talált a barlangban, és kérjen egy átkutatási engedélyt az atomerőmű területére. Ahol egyébiránt a diri, Aleksander Tiedemann éppen eligazítást tart az elsőként eltűnt kölyök, Erik apjának arról, hogy valamitől a legnagyobb titokban, záros határidőn belül (= ma este) meg kell szabadulniuk, mivel a rendőrök nem sokára ott fognak szaglászni a reaktor környékén.

Eközben feleségéhez, Reginához megérkezik az ürességtől kongó hotelbe a rejtélyes Idegen, hogy kivegyen egy szobát. A nyolcas számút kapja, amit elég érdekesen rendez be: a falra különféle dimenziókapukat, meg ki tudja milyen ábrákat tartalmazó rajzokat tesz ki, egy időutazásról szóló könyvet olvas (írta egy bizonyos H. G. Tannhaus), és egy nagyon különös, ismeretlen rendeltetésű szerkezete van (meg egy fegyvere is). A hátán pedig olyan frankó verésnyomok látszódnak, mintha megkorbácsolták volna. A barlang bejáratánál közben ismét megjelenik a csuklyás alak, így ezek ketten nem lehetnek ugyanaz a személy. Közben megint elered az eső, hiszen ebben az elátkozott Windenben állandóan esik, mi pedig szemtanúi lehetünk a Nielsen család lassú összeomlásának (a legdurvább Magnus, aki véresre veri csupasz öklét a falon.)

A Kahnwald-házban Jonas bemerészkedik néhai apja műtermébe, ahol a szanaszét heverő festmények sem éppen arról tanúskodnak, hogy Michael lelkivilágával minden okés lett volna. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy hősünk talál egy elrejtett térképet a Windeni Barlangrendszerről, mindenféle kézzel írott jegyzetekkel kiegészítve, olyanokkal, mint hogy „Hol az átjáró?”. (Intermezzóként megint Erik Obendorfot látjuk, ugyanabban a szobában, ugyanabba a szerkezetbe szíjazva.) Ulrich Nielsen az atomerőmű bejáratánál kérleli Aleksandert, hogy engedje be, hadd nézzen körül, később már fenyegetőzik is, az igazgatót azonban egyik sem hatja meg különösebben. Fia, Bartosz közben otthon átnézi Erik drogos zacskóját, és talál benne egy mobilt – kár, hogy a pin kódot nem ismeri.

Ulrich nyomozni kezd a vörös Erik apja, Jürgen Obendorf után, de valami egész mást talál, mint amire számított. Konkrétan egy tablettákkal és fűvel teli elrejtett zsákot, Jürgen bácsi pedig színt vall: a cuccot együtt terítették a fiával, aki egy motort szeretett volna, de ehelyett nyomtalanul eltűnt. Meg kell az ember szívének szakadnia, és ezt így látja Ulrich is, aki nyilván elég könnyedén bele tudja magát élni a pasas helyzetébe. Így aztán rendőr létére piszok nagyvonalúan túl is lép azon a dolgon, hogy ez az ember itt előtte amúgy iskolásoknak árusított drogot. Aztán látjuk a csuklyás fickót is, amint egy rőt srác hulláját húzza az erdőben, akinek a szeme ugyanúgy égett meg, mint a korábbi gyereknek. Nagyon úgy néz ki, hogy ez bizony szegény Erik lesz, akinek ezek szerint legalább már nem kell több Nenát hallgatnia. Tiedemann igazgató úr és emberei mindeközben valami gyanúsan nukleáris hulladéknak tűnő csomagot szállítanak el az erdőből az éj leple alatt, hiába, Windenben csupa jószándékú, istenfélő ember él.

Éjszaka van, Kahnwaldéknál már megint nincsen áram (talán be kéne fizetni a villanyszámlát, csak szólok), úgyhogy jobb híján beszélgetnek a halott apáról/férjről, bár Hannah kínosan nem akar felelni fia „Szeretted őt?” kérdésére. A baromi gyanúsan viselkedő Tronte Nielsen pedig megint kioson éjszakára, amit az alvást tettető felesége is észrevesz. Aztán, amint éjfélt üt az óra, újra különös hang tör elő a barlangokból, és rejtélyes áramkimaradások lesznek mindenfelé: az iskolában, a Hotelben, a Nielsen-házban, de még a rendőrörsön is – Charlotte Doppler ez utóbbi bejárati ajtaján lép ki épp, az épület előtt pedig döglött madarak százai fogadják egykedvűen. A rejtélyes Idegen a hotelszobában mindeközben egy érdekes dolgot tesz: kifüggeszt a falra egy újságcikket az eltűnt Nielsen-fiúról, és a szalagcímben – Hol van Mikkel? – az első szót kijavítja „Mikor”-ra.

Akinek még ennyiből sem esett le, hogy miféle sorozat is lesz a Dark (az teljességgel menthetetlen), annak a zárójelenet segít az eligazodásban: a sokat emlegetett kisfiút látjuk, amint véresen és koszosan kimászik a barlangból, majd hazafut. És hát azért az nagyon eltalált kép, ahogy a törékeny és elveszett gyerek szalad keresztül a végtelennek tűnő erdőn. Hogy hazatérve újabb meglepetés érje: kulcsa nem nyitja a zárat, ellenben egy ismeretlen fiatal srác nyit neki ajtót. (Nekünk viszont tutira nem ismeretlen, amennyiben korábban jól megfigyeltünk egy Anyák-napjára készített családi fotót.) Elmondja, hogy a neve Ulrich, és ő lakik itt, nem pedig a szemmel láthatóan bolond kiscsávó. Aztán befut a csaja is, Katharina, és robogóra ülve eltűznek a suliba. A kis Mikkel pedig halálra váltan veszi észre a küszöbre dobott napilapot, melyen a dátum: 1986. november 5.

És akkor ennyit arról, hogy ez a sorozat olyan, mint egy németek által kreált Stranger Things.