Az eredeti sugárzás szerinti 1x05 epizód egy Staten Island-i kórház sürgősségi rendelésén kezd, öreg akcióhősünk itt vár a sorára, jobb lábfeje van bebugyolálva, de egyelőre nem tudjuk meg, mi a baja. Sajnos Doktor House ma nem rendel, emiatt lassan halad a sor és elég nagy tömeg gyűlt már össze. Pont, mikor Indyt szólítják, két fekete sérültet hoznak be lőtt sebbel, egyikük nyolc év körüli kislány. A felvételes doki türelmet kér Indytől és elrohan a műtőbe, Indy a kislány sorsa miatt aggódva visszaül a helyére és beszédbe elegyedik egy Mike nevű csávóval. Azt nem izgatja túlzottan az eset, szerinte egy olyan környéken, ahol azok a feketék élnek, a lövöldözés mindennapos dolog, így jártak, kész. Indy természetesen nem ért egyet, minden gyermek sorsa fontos, nem lehet tudni, melyikből lesz a rák ellenszerének feltalálója, vagy akár az USA elnöke. Bizonyságul elmesél egy idevágó történetet. (Erre nem számított senki, ugye?)

A kelet-afrikai fronton támadásra készülnek a belgák a németek ellen, természetesen mindkét oldalon vannak helyi törzsekből toborzott szövetségesek. A parancsnok, Boucher őrnagy rohamot vezényel, lövöldözés, futás, a testes Remy kissé lemaradva lohol a többiekkel. A támadás jól halad, de aztán egy géppuska is beszáll és kaszálja a rohamozókat, az őrnagy kénytelen visszavonulást vezényelni. Indy viszont kiszúrja, hogy elakadt a töltényheveder adagolója, ezt kihasználva felugrik és új rohamra ad parancsot az embereinek. Ekkor a mellkasán lövés éri és összeesik, emberei aggódva körbeveszik, de hősünk általános meglepetésre pár pillanat múlva feltápászkodik és már fut is az ellenséges vonalak felé. Lelkesedése átragad a többi katonára is, egyre többen követik, nem arra vonulunk vissza!, kiabálja neki kétségbeesve Remy. Ezt látva az őrnagy újból általános rohamot vezényel, és bár a németeknek sikerül megjavítaniuk a géppuskát, a második belga hullám eléri az ellenséges lövészárkot. Indy beugrik a géppuskafészekbe, bajonettel leszúrja a lövészt és hátulról lőni kezdi az ellent.

Rövid küzdelem után sikerül elfoglalni a német állásokat, a belgák oldalán küzdő, harci tolldíszekkel dekorált helyi törzsek nagy örömmel ünneplik a győzelmet. Boucher őrnagy viszont morcos, elvégre itt parancsmegtagadás esete forog fenn, ennek megfelelően (a harctéren ugyan nem fellelhető) szőnyeg szélére állítja Indyt és alaposan lecseszi, mert a belgák hatalmas veszteséget szenvedtek volna, ha a németeknek sikerül hamarabb megjavítaniuk a géppityut. Ugyan, Pityu!, mondja erre félmosollyal a szintén jelenlevő Mathieu ezredes, majd közli, hogy a hadosztályparancsnok, Tombeur tábornok már gratulált is a győzelemhez és előléptette Defense hadnagyot századossá. Ezzel átadja az új rangjelzést, most már magának is énekelhetik, hogy százados úr, sej-haj, ha felül a lovára, mondja mosolyogva Indynek.

Ló ugyan most nincs a közelben, új feladat viszont igen: hírt kaptak a régóta várt fegyverszállítmányról, gond viszont, hogy a szállító hajó zátonyra futott Nyugat-Afrikában, a Lopez-foknál, innen párezer mérföldre. Boucher őrnagy vezetésével expedíciót kell indítani a rakományért Belga-Kongón keresztül átszelve a kontinenst és elhozni ide, nehéz a terep, nagy emberveszteség várható, de azokra a fegyverekre mindenáron szükségük van. Később Indy négyszemközt beszél az ezredessel, Mathieu szerint Boucher megfontolt és óvatos, viszont az expedíció során Indy fürgeségére és tettrekészségére is szükség lesz, úgyhogy mindenben támogassa az őrnagyot.

Remy viszont feldúlt, nem a keble, mint Elizabeth Onedinnek, hanem a lelke, ő inkább választaná a lövészárkot és a rohamokat, mint a dzsungelben való tévelygést. Ne izélj már, nyugtatja Indy, tekintsd kirándulásnak!, nem tekintem!, vág vissza Remy. A vitának a helyi szövetségesek megérkezése vet véget, "tomo ginoko", kis isten, mondogatják, miközben zenére körbetáncolják Indyt. A fekete Barthélémy őrmester tolmácsol: látták Indyt meghalni és feltámadni, ezért ünneplik. Indy hiába mutogatja a medált, hogy ez fogta fel a lövedéket, nem győzi meg őket, ezért inkább ő is bekapcsolódik a táncba, mit tehetne mást.

Este a sátorban Remy fogmosás után konyakkal öblöget és gargarizál, előre a szájhigiénéért, harci körülmények között ez teljesen elfogadható, tíz hogyvoltíróból kilenc ezt ajánlja. Sőt a végén lenyeli a konyakot, brávó, így legalább a belső fertőzések ellen is védekezik. Morcos arccal belép Boucher: Magának nem járt volna előléptetés, ezúttal ördögi szerencséje volt, de ha még egyszer megtagadja a parancsot, megnézheti magát, nom du nom! Ezzel az őrnaggyal még bajunk lesz az úton, értenek egyet a barátok Boucher távozása után. Lefekvés előtt Indy még egyszer előveszi nyakából a medált, kinyitja és most látjuk, hogy ez az, amit Sophie hercegnőtől kapott Bécsben 1908-ban, az übercuki jelenetre nyilván mindenki emlékszik a Chapter 3-ból.

Hajnalban, még mielőtt a kürtös ébresztőt fúj, felsorakozik a szakasz, a teherhordó bennszülöttekkel együtt vagy nyolcvan ember, és a nap első sugarainál elindul a küldetésre. Enyhén szólva nincs hideg, változatos, de mindig nehéz terepen haladnak, kötélen másznak át zúgók fölött, a betegségek és fertőzések ellen LaFleur doki rendszeres kiosztja a gyógyszereket. A pihenőket kihasználva Indy levelet ír Ned Lawrence-nek, a keltezésből megtudunk egy pontos dátumot, 1916. december 3. Beszámol barátjának a küldetésről és ideológiát is körít mellé: a német uralom alatt nem tudnak az afrikai népek függetlenedni, de a szövetségesek győzelme után erre minden bizonnyal lehetőségük nyílik majd. Oké, a fiú született demokrata, fiatal és lehetnek illúziói, ezért mit sem sejthet arról, hogy a brit oroszlán, a gall kakas meg a belga csokigyárak még jópár évtizedig nem engedik meg gyarmataiknak a függetlenséget.

Egy nap  bennszülött faluhoz érnek, mindenki halott, a doki hamar megállapítja az okot: himlő. Egyetlen túlélőt találnak csak, egy három év körüli kisfiút. Boucher őrnagy nem engedi magukkal vinni a fiút, mert megfertőzné a katonákat és a küldetés fontosabb, mint egy érzelmeken alapuló döntés. Barthélémy tiltakozik Indynél, ez a fiú is ubangi, mint én, ha magára hagyjuk, vége. Ebben nem én döntök, válaszolja lehangoltan Indy és induláshoz sorakoztatja az embereket.

Durvul a kampány terep, a dzsungelben járatlan úton késsel vágnak utat maguknak, egyre többen dőlnek ki lázas betegen, erről nem értekeznék hosszabban, Rejtő idegenlégiós könyveiben százszor jobb leírások olvashatók. Mivel a betegek hátráltatják a menetet, az őrnagy úgy dönt, kiosztják nekik a fejadagokat és hátrahagyják őket, hátha sikerül eljutniuk lakott helyre. Remy szerint igaza van az őrnagynak, de Indy biztos benne, hogy semmi esélyük.

Este  táborverés, a tűz mellett Indy a térképen próbál tájékozódni jelenlegi helyzetükről, közben Remy benéz a sátrukba, majd rémülten visszasiet Indyhez és magával hívja. Együtt bemásznak a sátorba, ahol Barthélémy éppen a faluban talált kisfiút eteti. Kiderül, hogy a kicsit ő bújtatta el a teherhordóknál, Indy kiakad: Ezért az őrnagy le fog téged lövetni, nekem viszont kötelességem jelenteni. Boucher elég ramatyul van, de dühöngeni azért tud, Indy igyekszik védeni az őrmestert és azt hazudja, hogy a gyereket a teherhordók hozták el a faluból, mert nem tudtak a parancsról. Az őrmester most jelentette nekem az esetet, és természetesen vállalom a felelősséget, teszi hozzá. Az őrnagy megismétli a parancsot, a kicsit másnap itt kell hagyni, Indy még megpróbálkozik azzal, hogy ha eddig kibírta, akkor valószínűleg egészséges. A szintén a parancsnoki sátorban tartózkodó LaFleur doki egyetért, bár hozzáteszi, hogy teljes biztonsággal ez nem állítható, mert itt nem lehet a szükséges vizsgálatokat elvégezni. 

Indy visszamegy Remyékhez és elmondja, az őrnagy hajthatatlan. Vitába keveredik Barthélémyvel, szóba kerül az afrikai népek függetlensége, Indy érveit már ismerjük, ők azért harcolnak, hogy a helyi népeknek jobb jövője legyen. Az őrmester azonban okos gyerek, tudja, hogy a fehérek célja csak még több föld megszerzése, ebben nincs különbség a németek és a belgák között. De hát te is velünk harcolsz, veti ellen Indy. Én nem önként csatlakoztam, a belgák elhurcoltak a falumból több társammal együtt és kiképeztek, a népem jövőjét pedig nem a fehérek, hanem ezek a gyerekek jelentik, simogatja meg a kisfiú bongyor haját. Akarsz a barátom lenni?, kérdezi a kicsi ubangiul Indytől, aki ugyan majdnem olyan sok nyelven tud, mint Pandacsöki Boborján, de ubangiul pont nem, ezért az őrmi fordítja le neki a kérdést. Indy nem válaszol, hanem zavartan kimegy a sátorból és közben azt motyogja: Sajnálom, de parancsot kaptam. Barthélémy szavai azonban tovább foglalkoztatják, ezt később este egy töprengő levélben meg is írja Nednek, hozzátéve: Ha ez igaz, akkor nem tudom, mit keresek itt.

A reggeli sorakozónál az őrmester beáll a kiscsákóval a sorba, Boucher őrnagy ugyan elég szarul van, de azért annyira nem, hogy ezt ne vegye észre. Az őrmester természetesen nem hajlandó itthagyni a fiút, az őrnagy először parancsszóval utasítja erre, majd felszólítja Indyt, lője le az őrmit, ha az nem adja át a gyereket. Indy tiltakozik, az őrnagy hadbírósággal fenyegetőzik és pisztolyt ránt. Erre viszont az összes bennszülött harcos kilép a sorból, nem mennek tovább, ha a gyermeket nem vihetik. Hát ez bizony lázadás, akárhogy nézzük, az őrnagy magán kívül ordítani kezd, mindenkit le akar lőni, erre azonban Indy is hasonlóképpen reagál: pisztolyt szegez Boucher fejének: Döntése nem ésszerű, uram, érzelmektől fűtötten ítél, ezzel veszélyezteti a csapatot és a küldetést! (Gondolom, George Lucas olvasta a Zendülés a Caine hadihajón c. kitűnő könyvet, ott is hasonló szavakkal váltották le Queeg korvettkapitányt.) Mindannyian kivégzőosztag előtt fogják végezni, ereszti le végül Boucher a fegyverét, mire Indy: Igen uram, akkor indulhatunk?

A szentestét zuhogó esőben töltik sátorban, a kisfiúval egy bokrot díszítenek fel karácsonyfának. A teherhordók zöme mostanra vagy megszökött vagy meghalt, és a katonák közül is egyre többen halnak meg, legutóbb épp LaFleur doki. Az őrnagy állapota sem javul, bár elszántan menetel, de az egyik keményebb útszakasznál összeesik. Menjenek tovább, engem hagyjanak itt!, utasítja Indyt, aki viszont mostanra már elég jól belejött a parancsmegtagadásba, így ezt se teljesíti. Hordágyat készíttet a katonákkal, azon viszik tovább az őrnagyot.

Végre elérik Franceville-t Francia Egyenlítői-Afrikában (a mai Gabon), az eső is elállt, lehet örülni. A folyóparton találnak egy Sloat nevű hollandot, aki jó pénzért vállalja, hogy a lecsökkent létszámú expedíciót elviszi hajóján a tengerig. Odáig még vagy 500 mérföld, de legalább nem kell gyalogolni.

A betegek nyugodtan fekhetnek, de nem sokáig, mert egy elhagyott partszakaszról ismeretlenek lőni kezdik a hajót. Valszeg katonaszökevények, akik a gőzöst akarják megszerezni, mondja az őrnagy. Mindenki igyekszik lelapulni a fenékre, de még így is eltalálnak párat közülük, és a hajó sodródni kezd a part felé. Ekkor a néger kissrác totyog oda a kormányhoz, aki játéknak fogja fel az egészet, és Indyék megrökönyödésére sikeresen visszakormányozza a kis gőzöst a folyó közepére, így hamarosan maguk mögött hagyják a támadókat. Ez a kölyök megmentette az életünket, motyogja megenyhülten Boucher őrnagy.

A sebesülteket úgy-ahogy bekötözik, Barthélémyt is találat érte a mellkasán, Indy parancsba adja neki, hogy ne merészeljen meghalni, mert a kisfiúnak szüksége van rá. A parton feltűnik pár épület, kórháztelep van itt, Boucher tud róla, de mivel németek építették és egy német orvos vezeti, ezért megparancsolja, hogy ne kössenek ki, mert kivallathatják őket és akkor az ellenség tudomást szerez a fegyverszállítmányról. Indy hiába ellenkezik, a hajó végül kikötés nélkül továbbmegy. Így aztán még meghal pár ember, akiket rövid úton a vízbe temetnek. Az indulási létszámhoz képest alig két tucatnyian maradtak és már mindenki ereje végéhez ér, mikor végre megpillantják Port-Gentil városát a torkolatnál, megérkeztek, itt van a Lopez-fok.

Mielőbb kórházba kellene juttatni a sebesülteket, de az őrnagy ezt már nem éri meg, utolsó szavaival átadja a parancsnokságot Indynek: A maga felelőssége elvinni a fegyvereket a mieinkhez és gondoskodni arról, hogy ne kerüljenek német kézre, ha kell, robbantsa fel a hajót! Nem fog csalódni bennem, mondja Indy, dehogynem, maga gyenge, fegyelmezetlen, nem alkalmas parancsnoknak, feleli Boucher és ezek az utolsó szavai. A kórházban a helyi orvos megvizsgálja a kisfiút, semmi baja, csak rendesen kell táplálni, közli a diagnózist. Barthélémynek viszont már későn jön a szakszerű ellátás, a kórházban meghal, a többiek szomorúan állják körbe az ágyát. Indy megkéri az egyik nővért, hogy fordítsa le ubangira a kicsinek az őrmester utolsó üzenetét: Erős leszel és nagy, a néped büszke lesz rád. A végén a nővér a fiú nevét kérdezi Indytől, aki rövid töprengés után úgy dönt, a srác neve legyen Barthélémy.

A jelenben öreg Indy végére ér a történetnek és hozzáteszi: A fiú lett később a Közép-Afrikai Köztársaság első elnöke, Barthélémy Boganda. Látja, ezért mondtam az elején, hogy egy gyerekből bármi lehet. Ekkor a műtőből előrohan a doki, sürgősen vér kell a sebesült kislánynak, AB negatív és most nincs raktáron, kinek van ilyen vércsoportja a várakozók közül? Öreg Indy története megtette hatását, mert Mike kis ideig hezitál, de aztán felteszi a kezét, a doki örömmel rohan oda hozzá és elvezeti vérvételre. Utálom a tűt, egyszer már el is ájultam tőle, mondja Mike a dokinak, majd hátrafordulva odaszól Indynek: Sajnálom, hogy találkoztam magával. Hát igen, ilyen hatással vagyok az emberekre, feleli vigyorogva nyugger akcióhősünk.