A 19. század végén New Yorkban ténykedő sorozatgyilkos utáni nyomozásról szóló sorozat Daniel Brühl, Luke Evans és Dakota Fanning főszereplésével? Ide vele, gondolhatja az egyszeri sorozatrajongó, és mennyire igaza van! Úgy voltam vele, ha (az amúgy Magyarországon forgatott) sorozat fele olyan jó lesz, mint az alapjául szolgáló regény, már nyert ügyünk van.
Így lett, bár gyanítom aki nem olvasta Caleb Carr regényét (itthon: A halál angyala), más hangsúlyokat, más kapcsolati viszonyokat fog látni a sorozatban. Tény, hogy a sztori belefért volna öt részbe, ezért óhatatlan, hogy a történetet az írók kibővítsék, esetlegesen átszerkesszék. Mivel én olvastam a könyvet, igyekszem ezen nem fennakadni – egyetlen érzékeny pontom, ha a szereplők egymáshoz való viszonyán csavarnak a készítők (remélem nem!), de legyen ez az én bajom. Lássuk.
1896-ban járunk New Yorkban, ahol egy éjszakán rettenetes gyilkosság történik – fiatal fiú az áldozat, akit egy épp épülő híd szerkezetén hagytak. A rendőrök után az ügyről hamar tudomást szerez a városban élő ismert és elismert pszichiáter, Dr. Laszlo Kreizler. (Bár az első részben hivatalos magyarázat még nincs, ha megengeditek ezt az apró spoilert: a szakember magyar származású – innen a keresztnév).
A doki azonnal John Moore-ért küldet, akinek a rajztudására lesz szükség a helyszín áttekintésekor. Nevezett az estéjét bordélyban múlatja, nem túl boldog, mikor épp enyelgés közben szólítják munkába. Kreizler utasítása azonban világos: irány a tetthely, ahova persze egyikőjüket sem hívták, a doki nem is mehet, John feladata lesz feldumálnia magát.
Moore a New York Timesnak dolgozik, ez most inkább csak hátráltatná, hát azt hazudja a helyszínnél őrködő közrendőrnek, hogy Roosevelt rendőrfőnök hívatta. Igen, Theodore Roosevelt. Odafenn a góré nem örül a jöttének – főleg mikor kiderül kinek a megbízásából érkezett –, de azért hagyja dolgozni. Kitartóan forgó gyomorral John munkához lát. A fiú torkát elvágták, és rettenetes módon megcsonkították; beleit kiontották, jobb kézfejét és a nemi szervét levágták, még a szemei is hiányoznak (bár ez utóbbi állítólag a madarak, vagy a patkányok műve).
Az egyik posztoló rendőr, Connor százados közben elmondja, hogy ismerik az áldozat kilétét, Georgio Santorellinek hívták, művésznevén Gloria, aki a Paresis Hallban női ruhákban árulta magát az ilyesmire vágyó férfiaknak. A kapitány utasítja Connort, hogy reggelre a kupleráj tulaja, Paul Kelly legyen az irodájában. A százados tiltakozik: a Kellyhez hasonló maffiózókat nem rendelhetjük csak úgy be; ám ellenkezésnek nincs helye.
Másnap kapunk egy rövid bemutatást Dr. Kreizler munkásságából. A jó doki olyan intézményt vezet, ahol lelkileg sérült gyerekeket gyógyítanak. Nem súlyos esetekre kell gondolni, csupán megrögzött rosszcsontokra, nevelhetetlennek tartott gyerkőcökre, kikkel a szüleik nem tudnak mit kezdeni. A korban, mikor a mentális betegeket tébolydába vagy börtönbe zárták, a gyerekek lelki problémáival pedig senki nem foglalkozott, doktorunk a betegekhez való emberi hozzáállásával enyhén szólva is különcnek számít. (Felnőtteket is kezel, de elmondása szerint a gyermeki lélek rejtelmei jobban foglalkoztatják).
Moore elhozta a holttestről készített rajzait, de Kreizler kiakad – a képek jobban illenének egy idealizált festményre, így nem sokat segítenek. John kénytelen elmondani mindent amit látott, részletesen ecsetelni a rémségeket. Miután végzett megkérdezi barátját: talán neked kellene kihallgatnod a gyanúsítottat, nem?
Bezony, már gyanúsított is van (ez gyors volt!), Mr. Wolff, szintén férfi prostituált, aki hirtelen felindulásból megölte a társát aztán Georgiot is. Most tébolydában tartják fogva; Laszlo és John oda siet, előbbi azt haluzza, hogy bevonták a nyomozásba, így minden további nélkül beengedik a fogolyhoz. Jól ismeri az emberi természetet, mert csupán néhány kérdést tesz fel, és az állítólagos tettes kiböki, hogy a fiút nem ő ölte meg, csupán a rendőrök ütlegelésének hatására vallotta be.
A doki és John ezután a rendőrkapitányságra megy, ahova Roosevelt nem invitálta őket, Moore viszont gyermek koruk óta ismeri a főnök titkárnőjét, Sara Howardot, így tőle remél bebocsátást. Nem nyer, Sara a rendőrkapitányság első női alkalmazottja, ezért régi barátság ide vagy oda, számára fontosabb a kivívott pozíciója, nem akarja megszegni a szabályokat.
Kreizler tesz a szabályokra, a nőt megkerülve beront az irodába. Roosevelt finoman szólva sem örül nekik - pedig amúgy mindhárman régi ismerősök, együtt jártak a Harvardra –, mert a doki úttörő nézetei miatt közismert ugyan, ám nem örvend osztatlan elismerésnek. Márpedig az újonnan kinevezett rendőrfőnöknek, aki épp megreformálni próbálja a szervezetet, kéretlenül megjelenő, kétes hírű orvosunk beavatkozására van a legkevésbé szüksége.
Hát még a mondanivalójára: szerinte nem Wolff a gyilkos. Egyrészt mert azt monda, és ő hisz neki, másrészt mert amint meghallotta az eset részleteit rájött, hogy történt korábban hasonló gyilkosság, méghozzá az egyik páciensével. Pontosabban egy ikerpárról van szó, Benjamin és Sofia Zweigről, akik közül a fiú miatt aggódtak a szülei, mert pont úgy akart öltözni, mint a nővére, ezért vitték hozzá. Egy nap mindketten eltűntek, és mikor a holttestek meglettek kiderült, hogy a lányt „csak” megölték, ám Benjamint ugyanúgy feldarabolták, mint Georgiot.
Szerinte a tettes ugyanaz, aki valamiféle fantáziáját vetíti (éli) ki ezekkel a szinte színpadiasan megkomponált holttestekkel. Dr. Kreziler tehát belenézne a korábbi ügy boncolási jegyzőkönyvébe, ám Roosevelt nemet mond. Hiába bizonygatja a doki, hogy a rendőrség nincs felkészülve egy ilyen ember tetteinek megértésére és további lépéseinek felmérésére (ami az elfogásához elengedhetetlen), a főrendőr hajthatatlan. Hivatalosan megvan a tettes, nincs itt kérem semmi nyomozni való.
A épületből távozva Laszlo arra kéri Johnt, próbálja meg Sarát rávenni, hogy a kért aktákat hozza el neki a főnöke tudta nélkül, ám barátja nemet mond. Végül azonban csak megvárja, míg véget ér barátnéja munkaideje, és megkéri a szívességre. Meg sem lepődünk, hogy „nem!” a válasz; John erre odaadja neki a holttestről készült rajzot, aztán továbbáll.
Paul Kelly és „kollégája”, Biff Ellison megjelenik a rendőrfőnöknél, bár egyikük sem úgy fest, mint akit érdekel, hogy megöltek egy hímringyót az általuk üzemeltetett lebujban. Különben is kap elég kenőpénzt a rendőrség, hogy békén hagyják őket. Roosevelt felszólítja őket, hogy azonnal zárassák be a helyet, mire Ellison rendkívül ideges lesz, ám főnöke leinti és beleegyezik a dologba. Tegye fel a kezét, aki meglepődött: a gyanúsan gyors jóváhagyás oka, hogy a kóceráj csupán az utca túloldalára költözik át.
Este egy pillanatra látjuk az elkövetőt is, na nem az arcát, csupán az ügyködését: az elhunyt veséjét és ha jól látom a szemét készíti el éppen (megfőzi – eszerint elhozta a tetthelyről), kap belőle a macskája is. Brr! Közhely, de a cicus tök fekete (pont, mint Lajos, anyámék macskája, de mi a dögöt csak táppal etetjük, eskü!). Onnan sejthető, hogy ő a gyilokunk, mert az elhunytat (és a szolgálatait) 'reklámozó' képet tart a kezében. Eszerint tényleg a Paresis Hallban szedte fel áldozatát.
Sara otthonába pillantunk, a nő egyedül él jókora házában néhány szolgálóval. Miközben szobalánya a fűzőjéből bontja ki, említett ruhadarab feleslegességéről váltanak pár szót, majd cigarettára gyújt. A munkájából, a szavaiból és az életmódjából nem nehéz rájönni, hogy hősnőnk nem a korban elfogadott (elvárt) női sztereótípus mintapéldánya, sőt.
Ezúttal John végigélvezheti az estéjét a bordély egyik nőjével, ám távozáskor lehervad a mosolya: Sara várja a bejáratnál, és már azt is tudja, hogy szinte minden nap fellelhető itt. Szerencsére nem az a köveket hajigálós fajta, és most sem azért jött; visszahozta az áldozatról készült képet, és átadja a Zweig ikrek nyomozati anyagát is. Cserébe annyit kér, ha megtudnak valamit, őt se hagyják ki a buliból.
A férfi azonnal elviszi barátjához a dokumentumokat, de nincs bennük az égvilágon semmi értékelhető. Semmi a sérülésekről, sem a feltételezett gyilkos fegyverről. A két eset összevetéséhez azonban bizonyíték kell, amely csak az újbóli kihantolással érhető el.
Nem tudjuk meg pontosan hány nappal később kerül erre sor, pláne azt, hogyan kaptak rá engedélyt, de az exhumálás megtörténik. Mrs. Zweig megjelenik Krezilernél, és elátkozza mindazért, ami történt, őt nevezve felelősnek a gyilkosságokért.
A testek újbóli átvizsgálására Roosevelt titokban két rendőrt (méghozzá testvérpárt) állított hőseink szolgálatába. Marcus és Lucius Isaacson a rendőrségen nem örvend túl nagy népszerűségnek – nemcsak azért, mert rengeteg újféle nyomozati módszert használnak, hanem zsidó származásuk miatt sem. Így hát a testületből nem igazán fognak hiányozni; közreműködnek, amíg csak szükség van rájuk. Minden csontot alaposan meg kell vizsgálniuk, hasonló sérüléseket keresve, mint amik Georgio testén keletkeztek.
Kora este John és Laszlo utóbbi kocsijához sétálnak, amikor a doktor a kocsiba pillantva furcsa csomagot fedez fel, és ki is bontja. Nem látom pontosan, de mintha egy összegyűrt, véres papírdarab lenne. Sejti, hogy még egészen friss lehet, ezért először Cyrust, a kocsisát kérdi látott-e valakit. A nemleges válasz után gyorsan körbepillant, és kiszúr egy tagot, akinek a csomagot tulajdonítja.
Őrült vágtába kezd utána Johnnal a nyomában, aki nehézkesen tart velük lépést. Lepukkant házba érnek, doktorunk egészen a legfelső szintig rohan az üldözött után, ám az a tetőn át, egy lyukon meglép. Oda mégis hogyan jutott fel? Repülni tud, kötéllel készült avagy ipari alpinista? Mikor Moore végre ideér ezek a kérdések nem merülnek fel, de gyanítom később nem árt rájuk választ keresni. A lényeg azonban, ami a véres papírban van: emberi nyelv, gyaníthatóan Georgio Santorellié, nyilván egyenesen a gyilkosa kezéből, aki eszerint tisztában van a doki szerepével. Hátborzongató!
Zárásként Dr. Kreizler otthonában elmélkedik azon, hogy egészen a gyilkos bőrébe kell bújnia, megismernie minden rezdülését, hogy megtudja mik a motivációi, és főleg ki ő.
Hogyvoltíró a twitteren - további tervek, megjelenések, készültségi fok információk:
Facebook kommentek