Lassan a szezon feléhez érünk. Nyugi, még így is több héten át követhetjük az alaszkai aranyásók dolgos is hétköznapjait, csak jelzem, hogy amúgy időrendben hol tartunk. De nézzük is a három csipet csapatot, mit alkottak most!

Hoffmanék

Az ember, akit már szabályosan sajnálnák is, ha nem látnám, hogy amúgy egy 70 ezer forintos Persol napszemüvegben dirigál. Persze, lehet hogy karácsonyra kapta az asszonytól, de akkor is. Szóval most kivételesen nincs akkora hulladék szopó helyzetben, mint az elmúlt 8 rész alatt folyamatosan, de azért le kell kezelnie a feltehetőleg csak a műsor kedvéért drámázó munkást. Az ember fogott egy marék földet, azt kézzel átmosta, és rájött, hogy még így 24 méter mélyen (ami majdnem egy szépen megnőtt 10 emeletes panelnyi mérték) sincs egy koszos aranyrög se, de aranyporszem se. Ezért önhatalmúlag úgy dönt, hogy eldobja a walki-talkit és a dózerrel visszalöki a földet az eredeti helyére. Az egyszemélyes sztrájk hamar véget ér, sikerül meggyőzni az embert, hogy  jó helyen vannak, van itt arany ne féljen. Ez be is bizonyosodik, amikor a hét végén lekapcsolják a mosót és megnézik, hogy mi a termés. A nagyfater izibe lemér, megvan a több mint 50 uncia. Nekik ez jó, de Parker és Tony ennyiért le se hajol, mert kábé a körmük alatti piszokba is akad ennyi.

Part One: Cole
Hősünk vadul szeretkezik exnejével, de mielőtt felszaladna a homlokunk a kérdés közben, hogy „már megint?” kiderül, hogy csak álmodja az egészet. A felesége mellett fekve, úgy az igazi. Freud biztos érdekes dolgokat mondana erről. Arra ébred, hogy kislánya, Joanie trappol be a hálószobába.

Reggeli készülődés közben a házaspár a gyerek holnapi szülinapi partiját beszéli meg, most lesz öt éves, nagy bulit tartanak neki. Amire meghívták anyut is, csak épp arra nem számítottak, hogy eljön. Luisa morcos is emiatt, de Cole nyugtatja – végülis ő a gyerek anyja, nem rakhatják csak úgy be a sarokba.

Lenny már megint szerencsétlen Tommasino atya idegein rugózik, kint ülnek a tetőteraszon, és a pápa a megválasztásáról sztorizgat. Azt mondja, a konklávé alatt úgy imádkozott, hogy majdnem összeszarta magát, és azt mantrázta, „ne őket, engem”. Meg, hogy leszarja ki mit gondol róla, önmagát szereti a legjobban, neki az a lényeg, hogy Istennek hasznos legyen. És a bíborosok mind kurvára megszívták, mert olyan pápát választottak, akit nem ismernek. Tommasino elborzadt arccal hallgatja, de nem szól semmit.

Az utolsó rész egy felirattal indul: 1945. december 11-ét mutat a naptár. Egy sötét és kissé nyomorúságosnak ható vidéki panzióba állít be John Smith és a felesége. Oberúristen ekkor még nem volt Oberúristen, mert az egyenruháján még az amerikai rangjelzések virítanak. Aggódva kérdezi meg a terhes feleségét, hogy minden rendben van-e, egyúttal pedig megnyugtatja, hogy ezt a pár órát együtt tölthetik, mert valami haverja elintézte neki, hogy egyenesen a Pentagonból kézbesítsék az erre vonatkozó parancsot. Az idilli párbeszédet megszakítja egy távoli robbanás, amely bevilágítja a sötét eget. A felgomolygó gombafelhő láttán Smith és a felesége is olyan arcot vágnak, mintha most léptek volna ki a Queen Radio Ga Ga című számának videóklipjéből. A nácik bombát dobtak Washingtonra, válaszol a felesége kérdésére Smith. Jöhet az Edelweiss.

Eljött a nagy pillanat, amire a Deckerstar rajongók leginkább vágynak! Luci és Chloe végre elérkezett a várva várt csókjukhoz. Romantika a maximumon, Luci még szabadkozik, hogy a burger-krumpli vacsi mellé nincs ketchup, de kit érdekel, egyre közelít az ajkuk egymáshoz és… Nem lesz csók. Egy csábító vadmacska érkezett szexre vágyakozva Luciferhez. A hölgy Jana, a légikisasszony, aki abban is benne van, hogy Chloe legyen a harmadik, de nem jön össze. Lucifer őszintén meglepődött az érkezésén ás mentségére szóljon, nem számított a váratlan vendégre. Hiába kérleli Chloét, részéről már elszállt minden romantikus érzés, amit az elmúlt percekben megosztottak, sőt még örül is, hogy Jana itt van, mert így legalább nem fog elkövetni egy hibát. Chloe el, Lucit a vadmacskája csábítaná tovább, de Luci részéről ez a járat már elment.

Klaus egy régi fadobozt vesz elő a széfjéből, ami tele van levelekkel. Gonosz tesó áldozatai írták őket a szeretteiknek, mielőtt meghaltak – avagy egy sorozatgyilkos trófeái… Klaus biztosra veszi, hogy mivel a kötelék megszakadt, az ellenségei el fognak jönni érte. Freya szerint öccse túlságosan paranoiás, és Elijah is megerősíti, hogy Aya és Aurora összes holmiját elégették, nincs több fehértölgy. Klaus azonban nem hisz ebben – hát, akkor ideje beszélni a terapeutájával… Amint kiteszi a lábát, Freya rákérdez, hogy tényleg nem maradt-e egyetlen szilánk sem, de ami azt illeti, az öltönyös is kételkedik.

Új évadjához érkezett a Készhelyzet, amit én magam kifejezetten vártam, mert remek szórakozás látni, ha amúgy tehetséges művészeket belelöknek egy sötét mély verembe, és elvárják tőlük, hogy szórakoztassanak bennünket.

Hál’ istennek a műsorvezető nem változott, Hajós András bár nem sziporkázik, de kisujjából hozza azt, amit hozni kell, és nem változott a csapat sem, hisz a Grund színház igen tehetséges, fiatal társulata alkotta jelenetekbe csöppen bele az aktuális „ismertember”. Nézzük az első szereplőt, aki nem más, mint Kovács Patrícia, aki számtalan színházi darabban és filmben csillogtatta már tehetségét, itt az ideje megtudni, mire megy szövegkönyv nélkül.

„Ki ki saját magának ördöge és csinál a saját életéből poklot.” - Oscar Wilde

A fűszerüzlet alagsorában a kis csapat a merénylet előtti eseményeket nézik vissza, amikor is Rachel pontosan az orvgyilkosra néz fel. Lehet, hogy Renard akkor még nem tudott az összeesküvésről, de ma már biztosan mindent tud, szóval vigyázni kell azzal mit mondanak el neki! A beszélgetést Monroe csörgő telefonja zavarja meg, professzor ismerőse az, aki meg tudná nekik nézni a lepelt és a rajta lévő írást, le is egyeztetnek egy találkozót. A bolt csengettyűje szólal meg, Eve jött, aki azonnal közli is, hogy Renard-dá akar átváltozni, hogy így tudjon meg még több fontos információt az ügyükhöz. A többiekre azért van szüksége, hogy jelentsék merre van a százados, nehogy egy helyen legyenek egyszerre, majd értesíti őket mikor lesz az ügy aktuális!

A labor embereit ezúttal nem tudta kijátszani Hopper és Joyce, így külön kihallgató szobába kerülnek. Brenner megpróbálja rávenni Will anyját, hogy árulkodjon egy kicsit Elevenről, de az asszony a szokásos idegbeteg arckifejezéssel elküldi Brennert a picsába. Hoppert kevésbé belátóan kérdezik ki, és sokkolóval motiválják válaszadásra. Hoppert viszont hiába verték bilincsbe, és készülnek neki injekciós tűvel túladagolni a Seduxent, a seriff megfenyegeti őket, hogy inkább ne baszakodjanak vele, mert ő az a régi típusú, keményfejű, Piszkos Harry féle karakter, és mindenki jobban jár, ha sk. megkeresheti a fiút. Közben Nancyék is elindultak Hörgő Morgó vadászatra, és Kevin McCallister módjára, de kicsit talán brutálisabb módszerekkel, előkészítik Byersék házát a mohó jószág fogadására. Jonathan szögekkel díszíti ki a baseball ütőt, Nancy fellocsolja benzinnel a szőnyeget, kihelyezik a medvecsapdákat, szóval már csak egy tarantula fog kelleni, meg pár festékes bödön.

Az előző résznek ott lett vége, hogy Pumped az anyjától pumpolt utolsó ötezresből nem csirkét, hanem fehérjeport vett, bár az is lehet, csirkés ízesítésűt, nem értek a mesterséges testtömegnöveléshez, én organikusan lettem akkora, mint egy kispolski. Pumpednek maradt még 500 forintja, remélem, nem marhaságra költi el, hanem mondjuk napijegyre a konditerembe (fogalmam sincs az mennyi egy jobb helyen, de valami lepukkant telepi pincébe, a Lajosdzsimbe tuti elég, a vas meg vas, emelni kell oszt jónapot, nem?), de egyelőre nem ezzel foglalkozunk, hanem Pumpednével, aki alszik, a haja csurkában, műköröm felpattintva, gyűrűsujjon kis kövekkel a körömágyban, prosztatamasszázsnál jól jöhet. Pumpedné nem egyedül alszik, Snezi és a kutya is ott van mellette, gondolom, Pumped vagy elment bulizni tegnap este is, vagy csak a fasírt miatt nem alszik nála. Pumpedné szarul van, széjjelhányta a budit éjjel, amiről Snezi mit sem tud, hiszen a rúdtáncosok éjjel dolgoznak.

Pumpedné: Enervátlan vagyok.
Snezi: Ja.