Titkokat és bűnöket ígér ez a rész, és ha azt gondolnánk, hogy jó-jó, a bűnök csúnya dolgok, és nem is igazán szoktuk kitenni őket az ablakba, de azért mégsem olyan egetrengetően nagy tabuk, akkor gondoljunk bele, hogyan viselkednénk, ha egy börtönviselt kollégát kapnánk magunk mellé a munkahelyünkön. Vagy egy börtönviselt ember jelentkezne hozzánk állásinterjúra. Na, ugye.

Ha már a katolikus hitrendszernek amúgy is alapköve a bűn és a gyónás – amik ugye mostani témánkba vágnak -, akkor nézzünk elsőként egy dupla csavart, amikor is maga a pap a bűnös. Persze, mivel a pap is csak ember, miért ne lehetnének neki is bűnei – vethetnénk közbe. De azért lássuk be, a papokra mind a mai napig afféle szent emberként tekintünk, és hevesebben csóváljuk a fejünket, ha egy alkoholista papról hallunk, mintha egy alkoholista kéményseprőről. Vagy borászról.

Ráadásul Magyarországon maga az alkohol és az alkoholizmus is tabutémának számít sok vidéken, és a folyamatos ivászat következtében történő lassú, de biztos leamortizálódást a férfiember kötelező attribútumának tekintik, ami ellen nem kell semmit tenni, mert hozzátartozik a magyar tájhoz, mint a templomtorony, meg a szürkemarha gulya.

Feldhoffer Antal, leányvári plébános tipikus példája ennek. Valójában a gátlásai oldására kezdte „szedni” az alkoholt, hogy a társaságban, meg a hittanórákon oldottabb tudjon viselkedni. Persze a dolog kezdett elfajulni, nagy berúgások és ittasan tartott hittanórák voltak a stációi az üres piásüvegekkel szegélyezett útnak. Tipikus a példa, mert a plébános egy problémát próbált így tünetkezelni, míg a falusi közösség készségesen szemet hunyt, és még élvezte is, hogy van egy ilyen jó fej alkesz plébánosuk, akivel focimeccs után jól be lehet rúgni. (Persze, gondolom azért a háta mögött jól kibeszélték, szemtől szembe meg kínálgatták piával.) Tipikus azért is, mert a mostanra absztinens atyának elég sok energiájába kerül, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, amelyekben vidéken menetrendszerűen kínálgatják az embert – lásd a fentebbi megállapításunk a kötelezően ittas férfiemberekről.

Szerencsére Tóni atya idejében észbe kapott, és elment egy papok számára fenntartott terápiás házba, ahol sikeresen leszokott az alkoholról. A misebor kóstolgatásának veszélyeit egyébként úgy lehet kikerülni a leszokott egyházfiknak, hogy engedélyezett ilyen esetekben a musttal való áldozás a misén.

Az „Abi” becenévre hallgató férfi viszont korántsem mondható szentéletű egyházfinak, ugyanis egész életében gengszter életet élt. Horváth Mártonnak szakmája a bűnözés, egész fiatalon csöppent bele, és testi erejének, valamint küzdősportbeli tudásának köszönhetően szép eredményeket ért el ebben a hivatásban. Csakhogy az a gond, hogy ebben a szakmában nemcsak a sok pénz a díjazás, hanem a börtön is. Az ő életében még a börtön volt a kisebb büntetés, ugyanis ennél keményebb dolgok is utolérték. Egyszer például konkurens bűnözők fejbe lőtték, kómába került, és újra meg kellett tanulnia járni és beszélni. Egykori felesége és gyermekei elfordultak tőle, és nem is találkozhat velük. Mindennek tetejébe pedig az utolsó 10 évet szinte folyamatosan a sitten töltötte.

Ám úgy tűnik, jó útra tért, és ebben a börtönrádió segített neki, ahol műsort vezet és olyanokat mutat be, akik szintén mélyen megmártóztak a bűn világában. Ennek a rádióműsornak az egyik célja az, hogy lebontsa „a jó útra tért bűnözők köré épült tabukat”. Erre céloztunk ennek a posztnak a bevezetőjében, ugyanis Ábinak a munkakeresés során nem volt egyszerű a helyzete. Senki nem akar munkát adni egy börtönviselt személynek.

Az egyéni bűnökről áttérünk a kollektív bűnökre és azoknak nagyon is egyéni áldozataira. A 20. századi történelemben az egyik legtragikusabb ilyen esemény a holokauszt volt. Bodrogi Zsuzsa egészen 16 éves koráig nem is tudta, hogy zsidó származású, és arról sem sokat, hogy nagymamája holokauszt-túlélő. A műsornak ebben a blokkjában nyilvánvalóan nem a bűnön lesz a hangsúly, hanem a családi titkokon, hiszen ez is az epizód témája.

A nagymama karján Zsuzsáék már gyerekkorukban is látták a szarházi nácik tetoválását (a számsorról van szó, amivel a koncentrációs táborok rabjait „jelölték”), de akárhányszor kérdezték a nagyit, hogy mi az, nem mondott semmit. A tetoválás eredetére is csak akkor derült fény, amikor a család zsidó gyökereit megismertették Zsuzsával.

Titkok és bűnök  – ez a rész akaratlanul is Magyarország jelenlegi helyzetéről is szól, hiába sok évtizeddel ezelőttiek a sztorik. A haláltábort túlélő nagymama például hazatértekor találkozott segítő szándékú emberekkel is, de a klasszik antiszemita nyomorultakkal is, akik beszólogattak. Nem is ez az érdekes, hiszen fogyik mindenhol vannak, hanem a nagymama reakciója: jobb nem beszélni erről az egész holokauszt-dologról, mert ki tudja, hogy KI MIT GONDOL. Nem ez a félsz van manapság is az emberekben sokszor? Gondoljunk csak a szexuális erőszakra, és az áldozathibáztató reakciókra, amik miatt nehéz kiállni a nyilvánosság elé. Jobb csöndben maradni, és nem magunkra uszítani a lúzer trollokat – gondoljuk sokan.

Ugyanígy a mai helyzetre ismerhetünk rá a kunmadarasi pogrom számos vonásában is. Mivel a lincselések a háború utáni időkben történtek, ezért nem nagyon szabadott róluk beszélni a szocialista időkben. A család akkori reakcióiban is azt a titkolózást fedezhetjük fel, amit a túlélő nagymamánál is. Nem beszéltek arról, hogy pogrom volt meg lincselés, hanem csak úgy emlegették, mint akit „agyonütöttek”, akár valami szerencsétlen balesetben, vagy kocsmai csetepatéban.

Nagyon jellemző amúgy, hogy a koncentrációs táborokból hazatérő zsidóknak nem túl nagy lelkesedéssel akarták visszaadni a saját (!) ellopott tulajdonukat. Ugyanis az elhurcolásuk után sokan rátették a kezüket ezekre a vagyonokra, és azt a sajátjuknak tekintették, gyakorlatilag nekik állt feljebb, hogy a lopott dolgokat vissza kellene adni, mert itten egyeseknek volt képük életben maradni.

A tömegpszichózist – mint a nagypolitikában is szokás – egy beszámíthatatlan őrült robbantotta ki Kunmadarason. Egy félbolond kofa kezdett rikácsolni a piacon a vérvádról, aztán az ott lebzselő csőcselék kapva kapott az alkalmon és megindultak a zsidó lakosok házai, üzletei felé. A visszaemlékezők szerint a gazdák és parasztok kint voltak a földeken abban az időpontban, így a fő szerepet a csőcselék játszotta, akiknek a felnőtt férfinépesség nem is tudta útját állni.

Mindenesetre a kunmadarasi pogrom jó sok időre nem kerülhetett be a kollektív emlékezetbe. De a bűnösök legalább halálbüntetést és életfogytot kaptak.

Hagyjuk most egy kicsit a kollektív bűnöket, és térjünk vissza az egyének elfojtott titkaihoz, pontosabban traumáihoz. Egy-egy gyerekkori, a tudattalan mélyébe lenyomott trauma a felnőtt korban komoly pszichés, illetve pszichoszomatikus panaszokat okozhat.

Következő szereplőnk csak arc nélkül meri vállalni a szereplést. De hát az eddigiek után nem is csodálkozunk ezen, hiszen kisvárosban él, felismerhetik, a többit meg már kívülről fújjuk: a híresen szolidáris magyarok fene tudja, hogy mit fognak mondani, nem, nem egy bűnözőről, hanem egy áldozatról.

Ez a hölgy is annyira elfojtotta traumáit, hogy 30 éves koráig nem is igazán foglalkozott velük, mígnem elég komoly pszichoszomatikus tünetek kezdték kínozni. Végül valahogy pszichológushoz került, és lassanként napvilágra bújtak az eltemetett emlékek. Az apja a kislánnyal nemigen foglalkozott sohasem, egészen 7 éves koráig, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy molesztálni kezdje a gyermekét. Az események a gyerekkori szexuális zaklatások szomorú forgatókönyve szerint alakultak, bugyiba nyúlkálás, a gyerek bűntudata és félelme. Sok ilyen történet aktívan passzív szereplője az anya, aki úgy tesz, mintha nem tudna semmit, segítségért pedig nem lehet hozzá fordulni egyáltalán. A hölgyet aztán később az unokatestvére is molesztálta, és persze meg is fenyegette, hogy úgyis az áldozatot fogják megalázni, ha kiteregeti a történteket.

Mátyás Zoltán is súlyos terheket cipel magával, és neki is a gyerekkorában rakta a vállára e terheket az élet. Édesapja csupaszív, jólelkű ember volt, csakhogy sajnos skizofréniával küzdött. Ez a betegség vezetett végül ahhoz a tragikus vasárnap reggeli eseményhez, amit a még kisgyerek Zoltánnak végig kellett néznie. Aznap reggel édesapja – a betegsége miatt – egyik pillanatról a másikra hangulatváltozáson ment keresztül, és váratlanul megölte saját szüleit, azaz Zoltán nagyszüleit.

A helyzet súlyosságát még csak tetézte, hogy senkitől nem kapott segítséget a kisfiú a tragédia feldolgozására. Se pszichológus, se semmi. Édesanyjának akkoriban azt tanácsolták, hogyha a gyerek magától nem akar beszélni róla, akkor ne is forszírozza, így ő nem is merte ezt szóba hozni. A tanács persze nem volt túl értelmes, hiszen így Zoltán évtizedekre egyedül maradt ezzel a nyomasztó élménnyel.

Később elkezdte keresni apját, és meg is találta egy elmegyógyintézetben, de az apja olyan állapotban volt, hogy nem emlékezett a gyilkosságra. Így Zoltán vele se tudta megtárgyalni a tragédiát, így újra egyedül maradt a traumával. Most a kamerák előtt Zoli ellátogat édesanyjához, hogy végre megbeszéljék, miért nem beszélték meg soha. Anyukája meg csak annyit tud mondani, hogy neki a pszichológusok azt mondták, hogy ne szaggassa fel a sebeket.

De az embernek az is eszébe jut, hogy nemcsak a pszichológusok tanácsa az ok. Talán ugyanúgy, ahogy az eddigi szereplők is, maga az anya se tudott/mert/akart beszélni, hiszen működött benne az az elfojtási reflex, ami az eddigi szereplőkben is.