A Chapter 1 második filmje ugyanabban az évben játszódik, mint az első, de mivel az epizódot kb. 3 évvel később forgatták, a fiatal Indy már erőteljes serdülőkori jegyeket mutat. Ez a rész amúgy egyáltalán nem került sugárzásra a tévében, így nem készült hozzá öreg Indys "bookend", ráadásul hogyvolt sem olvasható róla sehol máshol, csak itt… A cím alapján amúgy nekem egy részlet ugrik be a Tengerecki hazaszáll c. Tamkó Sirató Károly örökbecsűből: "Mért is menjek Tangerbe – fulladni a tengerbe! / Gyötörjön a zsába – nyirkos Kambodzsába?!" Na de a lényeg, hogy hősünkkel továbbra is Afrikában maradunk, családjával éppen most indul hajón Egyiptomból Marokkóba.

Útközben Henry az ország történelméről érdeklődik, ami apja szerint ősrégi, titokzatos, és sok helyen élnek még ősi szokások is, köztük a rabszolgaság intézménye. (A másik ősi intézményről és foglalkozásról ebben a felvilágosításban nem esik szó…) Később némi izgalom támad, mert Jones professzor nem találja a noteszét, amiben a marokkói szultán számára készített előadásának jegyzetei vannak. Idegesen rohangál fel-alá a fedélzeten, aztán persze kiderül, hogy megvan a füzet, így a prof elkerülheti a lefejezést vagy a rabszolgasorsot, vagy amitől tartott. Tangerbe érve a kikötőben az ismert újságíró és utazó, Walter Harris fogadja őket, aki már évek óta él az országban, és az egész társaságot meghívja a villájába némi frissítőre.

Sokat mesél az itteni életről, természetesen minden fontos személyt ismer, például egy angol asszonyt, aki feleségül ment a jebeli sharifhoz és lett belőle jebeli sharifa. Polgári neve Emily Keene és ő honosította meg az országban a teázás szokását, délutánra meg is hívta Waltert és vendégeit magához. A társaság hamarosan felkerekedik és elindul látogatóba, a férfiak gyalogosan, Anna Jones és Miss Seymour természetesen lovaskocsin. Shalih sejk, a szultán tanácsadója is elkíséri őket, és bár az arab vendégszeretet közmondásos, a fehér emberek mégis kapnak pár „keresztény kutyák” beszólást a helyiektől.

Végül baj nélkül megérkeznek a sharifa házához, amíg az udvaron a felnőttek az udvariaskodó rizsát nyomják, addig az ifjú Henry egy napozó gyíkkal szemez. Sőt a Gerrald Durrell-i hagyományokat követve már-már zsebébe dugná a hüllőt szuvenírnek, de apja észreveszi mesterkedését és visszateteti vele a jószágot a kőre. A társaság bevonul a házba, ahol teázás mellett mindenféle baromi unalmas témáról beszélgetnek a felnőttek, Henry jólnevelten unatkozik. Csak az hoz némi felüdülést számára, amikor az egyik fiatal szolga teát önt neki, és Henry megpróbálja feltűnés nélkül elhúzni a csészét a kanna csőre alól. De nincs szerencséje, mert Omar, a szolga ügyesebb és egy csepp tea sem megy mellé. This is the beginning of a beutiful friendship, a sharifa ugyanis észreveszi, hogy ifjú vendége inkább saját korabeli társaságra vágyik, ezért javasolja, hogy Omar és Henry menjen ki a kertbe játszani.

Hamar összebarátkoznak és nekiállnak gyeplabdázni, bár valódi labda helyett naranccsal, azt püfölik jobbra-balra, jajistenem, csak a Fidesz vezérkar meg ne tudja, horgad fel bennem az aggodalom. A látogatás végeztével a sharifa megkéri a professzort, vigyék el a szultánnak az ő ajándékát is, egy díszes sakk-készletet ezüst ládikóban. Engedélyt ad Omarnak, hogy a hosszú útra elkísérje az ifjú Henryt, a társaság felkerekedik és lóháton indul tovább, a hölgyek persze továbbra is kocsin. Henry földrajzi ismereteit fitogtatva mesél Omarnak mindenféle érdekes országokról, közben elővesz egy maga rajzolta térképet és azon mutogatja az irányokat. Omar lemondóan csak annyit mond, hogy ő úgysem fog eljutni ezekre a helyekre, világ életében szolga marad.

A (rab)szolgaság az esti pihenőnél is szóba kerül, Shalih sejk szerint Omarnak még így is jobb sora van, mintha szabad, de szegény parasztként kellene küzdenie a megélhetéséért. Walter arra figyelmeztet, hogy az emberrablás és az illegális emberkereskedelem sajnos még mindig elég gyakori errefelé, és bár elvileg tiltva van, de a haszon miatt sokan foglalkoznak ezzel a mocskos üzlettel. Reggel továbbindul a csapat és hamarosan megérkeznek a szultán városába, Harrisnak itt is van egy tágas villája, itt pihenik ki az úti fáradalmakat.

Pár órával később a kertben bóklászó Henry egy óvatosan lopakodó, arab öltözékű alakot vesz észre az oszlopok között. Azt hiszi, betörő, de kiderül, hogy csak az álruhában Harun al-Rasidként mászkáló Walter az. Mivel jól beszél arabul, így beöltözve szokott az utcákon mászkálni, mert így többet tud meg a helyiektől, mint fehér emberként. A legfrissebb hír, hogy a szultán valamiért kivégeztette addigi bizalmasát, a nagyvezírt, és a fejét póznára tűzette a piactéren. Majd megmutatja Henrynek, hogy ilyenkor a bőrét dióolajjal szokta bekenni, attól sötétebb lesz, de később citromlével könnyen lemosható. A srácot persze érdekelné a levágott fej látványa és elgondolkodva nézegeti Walter levetett arab cókmókjait.

A felnőttek lassan szedelőzködnek és indulnak a szultánhoz látogatóba, Henry viszont marad, mert neki latint kell tanulnia, este Miss Seymour ki fogja kérdezni. (Jut eszembe erről egy régi vicc: Miért beszélnek az orvosok a páciens előtt latinul? Hogy a beteg hozzászokjon a holt nyelvekhez.) Persze alighogy eltávoznak a felnőttek, Henry már győzködi is Omart, menjenek ki a piacra levágott fejet nézni. Kezdi magára applikálni a dióolajat (külsőleg), én meg egy pohár diópálinkát (belsőleg). Omar kicsit hezitál, de aztán beleegyezik és csak annyi jótanáccsal szolgál, hogy barátja ne nézzen senki szemébe, és ha bármit kérdeznek tőle, csak annyit válaszoljon arabul: Allah erős, Allah jó.

Útközben sok érdekeset látnak a kelmefestőtől kezdve a kígyóbűvölőig, ez utóbbinál a két kíváncsiskodó gyereket kiszúrja magának egy rossz mosolyú helyi erő és követni kezdi őket. A srácok csalódottan járkálnak a főtéren, mert fejeket csak a hozzájuk tartozó testeken látnak, levágva sehol sem. Ekkor a rosszarcú odalép hozzájuk mondván, hogy ő megmutatja, hol található a fej, menjenek vele. Omar legszívesebben hazamenne, de Henry ellenkezik, így elindulnak a rosszarccal, akiről persze a nézők kapásból kitalálják, hogy nem idegenvezető, hanem bandavezér. Egy szűk sikátorban aztán embereivel meg is támadja a fiúkat, Henryt megkötözik, Omar viszont egy erőteljes tökönrúgással kiszabadítja magát és elmenekül, majd elrejtőzik a piacon az egyik szőnyegárus portékája között.

Henryt valami kis épületbe zárják, felpeckelt szájjal és megkötözött végtagokkal hever pár zsákon. Őr nincs mellette, ezért a deszkaajtóhoz vonszolja magát, de kijutni persze nem tud. A réseken át megpillantja viszont Omart, aki egy csinos szőnyegbe burkolózva óvatosan lépeget az utcán. Szerencsére barátja is észreveszi őt, és az ajtó alatti tágabb résen át kihúzza és megszabadítja köteleitől. Kúszva menekülnének, de nem jutnak messzire, mert a rossz mosolyú és egy félszemű embere ismét lekapcsolja őket.

Eközben a szülők hazaérnek a szultántól, ahol Jones prof igazán nagyszerű előadást tartott, és keresni kezdik a fiúkat. Semmi nyomuk a házban, Walter viszont észreveszi, hogy a szobájából eltűnt arab álruhája és a dióolajos kencésdoboz is nyitva van, ebből levágja, hova mehettek a fiúk. Átöltözik és az aggódó anyai pillantásoktól kísérve egyedül indul a keresésükre, a profot azért nem viszi magával, mert nem tud arabul, nem ismeri a környéket és csak lelassítaná őt.

A srácokat több kortársukkal együtt a rablók tevékre rakott nagy kosarakban viszik ismeretlen helyre a sivatagon át. Éjszakára letáboroznak velük, Henry persze kezdettől a szökésen töri a fejét, de erre végül nem kerül sor. Ugyanis egy másik rablóbanda támadja meg a tábort és lemészárolja Henryék elrablóit, a harcban a rosszarcúnak is véglegesen arcára fagy a mosoly. Úgy látszik, tényleg jó üzlet az emberrablás, nagy a konkurrencia. A srácokat több sorstársukkal együtt másnap már a marrakesi titkos rabszolgapiacon látjuk viszont, ahol már összegyűltek az érdeklődő vásárlók és szakértő szemmel vizsgálgatják a sok fiatal portékát. Közben szotyiznak és szétköpködik a héját, mint a szintén rosszarcú szurkolók a Felcsút meccsen. (Nemzeti szotyializmus, megvan?)

A tömegben feltűnik az arabnak öltözött Walter, aki a nyomokat követve pont időben érkezett, hogy lássa, amint az ifjú Henryre kezdenek licitálni. Arcát kendővel eltakarva ő is beszáll, fő ellenfele egy fekete szakállú idősebb arab, a végén már csak ők ketten maradnak versenyben, az 50 rialról indult árat egyre feljebb verik, a kikiáltó teljes extázisba jön, végül Walter 400 rialos ajánlatát a másik nem tudja überelni. Walter vállára kapja „szerzeményét” és indul vele elfele, Henry azt hiszi, neki annyi és hátralévő életében kecskeszart kell lapátolnia. Hogy is van a kecskeszar latinul?, fut át agyán a kósza gondolat, de mielőtt megtalálná a választ, egy elhagyatott sikátorban Walter felfedi magát. Henry megkönnyebbül, viszont ragaszkodik hozzá, hogy Omart is váltsák ki. Walternál azonban mindössze 100 rial maradt, az vajon mire lesz elég ilyen kurrens árunál?

Visszamennek a piacra, Walter ismét beszáll a licitbe, ami 30 rialról indul, fő ellenfele megint Feketeszakáll. Amikor Walter bedobja a 100 rialos árat, Henry arabul jó hangosan azt mondja Walternek, hogy az a fiú nem ér ilyen sokat, mert néma és ennyi pénzért vehetett volna teljes értékű szolgát. Walter megjátszott dühvel leordítja Henry turbánját, miért csak most szól, az árat kis híján tovább emelni akaró Feketeszakáll elégedett mosollyal nyugtázza, vetélytársa hogy befürdött a nagy bírhatnékjával. Így tehát Omart is sikerül megszerezni, mindhárman felkapaszkodnak Walter lovára és gyorsan elinalnak, még mielőtt kiderülne a turpisság.

Odahaza nagy örömmel fogadják az elveszett és előkerült fiúkat (lost and found, mint a reptéren), és hosszan hálálkodnak Walternak. Nem sokkal később búcsúlátogatásra mennek a sharifához és visszaadják neki Omart, Jones senior megnyugtatja a sharifát, hogy Omar kitűnő útitárs volt, mert mindenhová elkísérte Henryt. A két barát félrevonulva elbúcsúzik egymástól, legyél híres archeológus, mondja Omar, cserébe Henry átadja neki a maga rajzolta térképet, hátha egyszer hasznát veszi majd.