Feud 1x04 - More, or Less

Facebook Tweet

Bette egy ügynökségen várakozik, amikor megjelenik egy tejfelesszájú vigyori fiúcska, kezét csókolom, én leszek az ügynöke, mondja. Bette eléggé elcsodálkozik a 23 éves csávón, és kicsit kiakad azon, hogy az ügynökség újoncokat oszt be hozzá, de nem tud mit tenni, mindenki azt gondolja, hogy az új filmje egy bukás lesz, ezért nem is nagyon kap ajánlatokat kövi munkákra.

Joan egy másik ügynökségen, bizonyos Martyval és csapatával tárgyal egy nagyteremben, a sztájl most a fekete özvegy biznisz vumen, ahogy nézem. A nő kijelenti, hogy az ikreket Görögbe akarja vinni, mi legyen akkor, milyen ajánlatok vannak, ahhoz képest igazítja a nyarat. A hapik ülnek, mint egy kuka, mert Joan se kapott semmilyen ajánlatot, ezen viszont iszonyatosan kiakad a nő. Marty csak kummant, és hagyja, hogy a színésznőben felmenjen a pumpa. Joan odáig tolja az idegrohamot, hogy a végén elküldi őket a jó édes anyjukba, és kifele menet ki is rúgja az összeset.

Aldrich a vágóval egyezteti az utolsó képkockákat, és ő is attól parázik, hogy a film egy rohadt nagy bukta lesz. A premier előtti vetítéstől veri a víz, legszívesebben elbújna, mondja. Mikor hazafele sétál a titkárnőjével, Pauline-nel, a nő megkérdezi, minek ez a nagy fostoskodás. Aldrich szerint a közönség nem fogja értékelni, de Pauline meggyőzi, hogy igenis nagy színésznőkkel csinálták a filmet, és mindenki kíváncsi lesz rá. Aldrich végül megköszöni a nő munkáját, azt mondja, nélküle nem sikerült volna. Hazaérve a feleségének is nyíg egy sort, hogy nyakig ülnek a szarban, lehet el kell adniuk a házat, mert akkora égés lesz a film. A nő megvonja a vállát, akkor eladjuk a házat, nem nagy cucc, egyébként meg nincs gáz a filmmel.

Mamacita a seggét rázva porszívózza a Crawford-rezidencia szőnyegét, mikor Pauline csönget be, és meglepő módon vele akar diskurálni, nem a ház asszonyával, aki amúgy sincs otthon. Pauline írt egy sztorit egy kiöregedett balerináról, és azt akarja, hogy Joan játssza el a főszerepet. Arra kéri Mamacitát, hogy bírja rá Joant a szerepre, annak ellenére, hogy nem Aldrich, hanem ő akarja rendezni. Mamacita a szokásos faarccal ül, de végül kijelenti, hogy ez egy nagyon kúl ötlet, és amit lehet, megtesz az ügy érdekében.

Este Mamacita és Joan beugranak kajálni a szokásos étterembe, ahol a színésznő hosszas előadás tart szerencsétlen főpincérnek arról, hogy a vacsi után premier előtti vetítés lesz, de csak ő megy el, mert Bette elhúzott Maine-be a lányához, és mekkora ribi már, hogy őt szarban hagyja, biztos fél a bukástól. A hapi udvarias vigyora már egy ideje nagyon az arcára van fagyva, és mikor Joan levegőt vesz, gyorsan odakísérteti a nőket egy asztalhoz. Joan szerint a vendégek rajta röhögnek, mert megérezték a vér szagát, és az egész olyan, mintha 1937 lenne. Mamacita rezignáltan megkérdezi, hogy mikor Hitler elfoglalta Ausztiát? Nem, mikor filmbevétel-átoknak neveztek, mondja a színésznő. Mamacita kapva kap a főnöke apokaliptikus hangulatán, és elkezdi mondani, hogy Pauline rendezni akar egy filmet, aminek Joan lehetne a főszereplője. A nő persze hallani se akar róla, azt mondja, tényleg vége a karrierjének, ha női rendezővel kell együtt dolgoznia.

Megérkeznek a premier előtti vetítésre, Joan iszik még egy koreszt a laposüvegéből, aztán fejkendőben beül a nézőtérre. A közönség a film végén állva tapsol, a sztori nagy siker lett, és a színésznő persze már kendő nélkül sétál ki a moziból. Az emberek odarohannak hozzá és autogramot kérnek, miközben Robert mosolyogva figyeli a jelenetet. Innentől kezdve pörögnek a számlálók, a Mi történt Baby Jane-nel? kasszasiker.

Amíg Bette egy talk showban énekel, Joan otthon füstölög Hedda Hopper társaságában az újságot olvasva. A kritikák nem nagyon csípik a játékát, vele ellentétben Bette viszont az egekig van magasztalva. Hedda ismét fantasztikus fejfedőben jelenik meg, a lila ruhához rózsás fejdíszt passzintott, a virágok oldalt és elöl burjánzanak a hajából. Joan arról panaszkodik, hogy olyan, mintha ott se lett volna a forgatáson, mindenki Bette játékától van oda, ez pedig rosszabb, mintha a film megbukott volna. A színésznő attól fél, hogy Bette-t Oscarra jelölik, őt meg nem, ezt Hedda természetesen abszurdnak tartja, mert az lehet, hogy Bette holdkórost játszott, de Joan meg egy tolószékest, szóval akkor már muszáj mindkettejüket jelölni.

Warner és Aldrich az irodában koccintanak a sikerre, és Warner rá akarja beszélni egy újabb Baby Jane-szerű filmre, Robert meg köszöni szépen, nem kér többet a cicaharcból. Warren erősködik, hogy márpedig ez Aldrich asztala, Robert meg kerek perec kijelenti, hogy olyan feladatot akar, ami kihívás, és nem valami B-kategóriás horrort. Warner egy lendülettel lehűti, közli vele, hogy csak másodosztályú rendező, és sose lesz nagy név a szakmában. Robert erre kiviharzik, de Warner megállítja azzal, hogy úgyis visszajön majd hozzá, és ő visszafogadja, mert a lúzerek a gyengéi.

Joan az ágyán szortírozza a levetett ruháit, amikor Pauline megérkezik hozzá, most már kérésre. A titkárnő lerója a tiszteletköröket, köszi, hogy meghívtál, a filmed isteni, fizetni se lehetne jobb kritikáért. Joan-nek ez betalál, hiába volt jószándékú megjegyzés: általában hagyom, hogy a közönség döntse el, melyik a jó film, mondja. A színésznő fogja a forgatókönyvet, és olvasatlanul visszaadja, nem érdekel, de köszi, hogy rám gondoltál. Pauline próbálja menteni a szitut, de Joan hajthatatlan, és közli, hogy nem azért nem fogadja el a munkát, mert nő a rendező, hanem mert Pauline egy csórikóri senki, és a karrierjét rizikózná, ha belevágna egy ilyen filmbe. Pauline eléggé megrogyva távozik a Crawford-házból.

 Másnap Warner ront be magánkívül Joanhez, aki a kínai stílusú, retinaszaggatóan zöld házikabátjában botorkál le a lépcsőn, tényleg botorkál, mert kicsit be van baszcsizva. Warner tetemre hívja, hogy mégis mi ez, hogy nem hajlandó promózni a filmet, mire Joan nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy ő azzal a nővel együtt nem utazik sehova, és különben is, Warner azért kampányol mindenhol, hogy Bette legyen jelölve az Oscarra, ne ő. Warner feje enyhe értetlenséget tükröz.

Joan ekkor a jól bevált taktikához folyamodik, és odadörgöli magát a férfihoz, majd esendő hangon kérleli, hogy őt is ugyanúgy támogassa, mint Bette-t. Warner eltolja magától a részeg színésznőt azzal, hogy ez a technika már akkor se vált be, amikor csak negyvenöt éves volt. Joan átmenet nélkül leseggfejezi, és azért kezdi cseszegetni, hogy Davis mért kap több támogatást. Warner erre közli, hogy azért, mert Bette simán lekörözi a játékával, de mivel Joan segge jól mutat és a melle se lóg, ezért elférnek egymás mellett. Joan erre kiparancsolja a házából.

A következő montázsban Bette-t mutatják, ahogy promózza a filmet, az egyik talk show-ban röhögve elmeséli, hogy Warner nem akarta megcsinálni a filmet ezekkel az „öreg tyúkokkal”. Természetesen Joan az esti vodkázás közben nézi az egészet, és később rátelefonál a kolléganőjére, hogy ne nevezze őt többet öreg tyúknak, mert ez rágalom, és árthat a jövőbeni munkásságának. Bette szerint az egyetlen dolog, ami árthat, az az ötödik vodka, és azt mondja, sajnálja Joant, hogy nem tudja értékelni a sikerüket.

Aldrich az irodájában morog az új filmjének forgatókönyve miatt, mert Frank Sinatra változtatásokat firkantott mindenhova. Pauline megragadja az alkalmat, és odacsúsztatja Robert elé a saját kéziratát, majd elmondja neki is, hogy Joan-nek írta a sztorit, és ő akarja megrendezni. Robert meglepő módon nem húzza a száját, hanem megígéri, hogy elolvassa és anyagilag támogatja a sztorit.

Bette a Perry Mason című sorozatot forgatja, mikor Aldrich meglátogatja, és elviszi étterembe kajálni. A férfi ajándékot is ad neki, az egymilliomodik jegyét a Baby Jane-nek, egy üveg hamutartóba applikálva. Egy kicsit témázgatnak a munkáról, Bette még mindig nem kap ajánlatokat, de azt szeretné, hogy Aldrich rendezzen neki egy újabb filmet, ikertestvérekről, és mindkét testvért ő játszaná. Robert helyből leállítja, hogy ez ismétlés lenne, hagyjuk. Bette láthatólag lelombozódik, és azon pörög, hogy mi lesz, ha nem jelölik Oscarra, ha meg jelölik, akkor mi van, ha nem nyer. Aldrich persze próbálja nyugtatni, hogy nem lesz itt semmi gáz, ha nem nyer, akkor ír neki egy überfasza filmet. Ja, legyint Bette, ezt már mástól is hallottam.

Sinatra és a sleppjével golfozik éppen, amikor Aldrich megtalálja, és próbál vele szót érteni, hogy a jelmez ötletei elég nagy hülyeségek, mert a western hősök nem szoktak arany selyemkendőt hordani, de Sinatra elengedi a füle mellett ezeket a megjegyzéseket. Robert tovább idegeskedik, mire Sinatra legyint egyet, menjél, igyál egyet, mert mindjárt szívrohamot kapsz.

A következő jelenetben már forgatják az ominózus filmet, a Két pár texasi-t, és Sinatra csak felhúzta a rendkívül autentikus arany selyemkendőt, amitől kiolvad az ember szeme. Robert leállítja a jelenetet, mert Frank egyenesen a kamerába néz, mondván az emberek az ő kék szemét akarják látni legtöbbet. Aldrich hiába mondja, hogy ez itt nem Las Vegas, az eredmény annyi, hogy amikor a súgó a következő jelenetben elkezdi mondani Sinatra szövegét, mert az megkukul, a férfi nagyon kiakad, és átmegy hisztis godzillapicsába, lekurvázza a súgót, aztán Robertet hordja le a sárgaföldig, belerúg a díszletbe, és elviharzik.

Robert szinte megkönnyebbül, mikor Warner bekéreti magához. Jack bocsánatot kér tőle, hogy múltkor egy bunkó volt vele, és ad neki egy listát, hogy válasszon valami forgatókönyvet, ami idős nőkről szól, vigye el Bette-nek, és cserébe ő kiadja a béndzsó Sinatra-filmet. Robert nem örül, látszik rajta, de nincs más választása. Elmenőben megkérdezi Warnert, hogy szerinte van-e benne potenciál arra, hogy nagy rendező legyen, mire Warner nemes egyszerűséggel azt válaszolja, hogy nincs.

Kifele menet Aldrich bosszankodik egy sort, mert Sinatra repülőre ült és elhúzott azzal a felkiáltással, hogy forgassanak ott, ahova ő megy. Pauline megállítja egy köteg salátaszerű papírral, ahová Robert Sinatra javaslatait írta, és felvilágosítja a rendezőt, hogy ez az ő kézirata volt elvileg. Robert bepöccen, és leteremti a nőt, hogy ne várjon csodákat, senki nem hagyja, hogy egy nő rendezzen filmet, és ha ez nem tetszik, akkor el lehet menni.

Pauline Mamacitával találkozik egy cukrászdában, és tejszínhabos sütit rendel, mert otthon Crawford letiltotta a a ház népét a cukorról. Még jó, hogy a nő a Pepsi arca akkor. Pauline kicsit le van törve, és visszakozni kezd, azt mondja, a realitásban kell élni, jó sora van Aldrich-nál, akkor minek ugráljon itt a rendezéssel. Mamacita tőle szokatlan módon motivációs beszédbe kezd, hogy Amerikában lassan de biztosan növekszik a nők százalékos aránya, ami azt jelenti, hogy egy idő után a férfiaknak muszáj lesz figyelembe venniük a nőt, mint munkaerőt. Még statisztikákat is mutat, amiket egy könyvtári könyvből tépett ki, és ezzel vigasztalja az asszisztenst. Pauline végül újra lelkes lesz, és vigyorogni kezd.

Joan hajhálóban és rózsaszín pendelyben arra ébred, hogy az ágya mellett a telefon kagylója félre van téve, és lemenve azt tapasztalja, hogy az összes többi telefon kagylója is ugyanúgy félre van téve. Mamacita lép be a szobába, és Crawford egyből ki is akad, hogy miért nem keltette fel, hiszen ma hirdetik ki az Oscar jelöléseket. Mamacita csak áll, és arra kéri a színésznőt, hogy üljön le. A következő pillanatban egy velőtrázó sikítás hallatszik a rezidenciában. Ajjaj.

A kövi részekkel gyüvök, minél előbb ha lehet :)