Az utolsó rész egy felirattal indul: 1945. december 11-ét mutat a naptár. Egy sötét és kissé nyomorúságosnak ható vidéki panzióba állít be John Smith és a felesége. Oberúristen ekkor még nem volt Oberúristen, mert az egyenruháján még az amerikai rangjelzések virítanak. Aggódva kérdezi meg a terhes feleségét, hogy minden rendben van-e, egyúttal pedig megnyugtatja, hogy ezt a pár órát együtt tölthetik, mert valami haverja elintézte neki, hogy egyenesen a Pentagonból kézbesítsék az erre vonatkozó parancsot. Az idilli párbeszédet megszakítja egy távoli robbanás, amely bevilágítja a sötét eget. A felgomolygó gombafelhő láttán Smith és a felesége is olyan arcot vágnak, mintha most léptek volna ki a Queen Radio Ga Ga című számának videóklipjéből. A nácik bombát dobtak Washingtonra, válaszol a felesége kérdésére Smith. Jöhet az Edelweiss.

A felrobbantott Kempetai-székház előtt sorba már sorba rakták a megtalált testeket. A zenei aláfestés nélküli lassított képeken mindenfelé kétségbeesett japánok rohannak, hogy ellássák a sérülteket, és mentsék, aki még menthető. Egy japán nő máris keres valakit a holttestek között. Ez a látvány tárul Drótszemüveg-szan elé, miközben próbálják valahogy helyrepofozni a sebeit. A néhány pillanatra megsüketült Kidóval egy kiskatona közli, hogy a drága Onoda tábornok úr és egész törzse halott, úgyhogy per pillanat ő a legmagasabb rangú személy, gratulálok. Az Ellenállás persze magára vállalta a merényletet. Kido amúgy elég rossz bőrben van, a karja megsérült, az öltönye pedig lyukas, mint Paul Wolfowitz zoknija, alóla pedig egy méretes combseb kandikál ki, érdekes módon azt viszont nem látja el senki. Nem baj, mert megy is leróni a tiszteletét a halott Josida előtt, aki ott fekszik a kihozott holttestek között. A megrendült Tagomi lép oda Kidóhoz, aki azonban inkább bátorítóan megragadja a miniszter karját, nehogy bármelyikük is gyengeséget mutasson.

Egy golyófejű SS-tiszt érkezik, Keller a neve, ami érdekes módon összecseng azzal a névvel, aki elintézte 17 éve Smithnek és a feleségének a panzióban töltött néhány órát. Nos, ez a figura már ránézésre sem túl szimpi, ő meg a bajtársai szomjaznak a vérre, és amikor Oberúristen megkéri Erichet, hogy mutassa be a helyzetet, közli Smithszel, hogy szó sincs arról, hogy most ők nekiállnak leverni ezt az ún. felkelést, csak egy kis gyakorlatozás kell, mielőtt elindul az invázió az igazi ellenség, a japánok ellen. Oberúristen látja a letörölhetetlen mosolyt a Berlinből küldött véreb arcán, így megkérdezi, hogy akkor mi a túrót javasol mégis. Nos, az lenne a legjobb, feleli Keller, ha a legnyugtalanabb várost, Savannah-t kitörölnénk a térképről, így a többi felkelő lenyugodna, mintha csak egy altatódalt énekeltek volna el nekik. Smith arcára van írva, hogy ez a megoldás nem tetszik neki, de nem tud mit tenni, úgyhogy tudomásul veszi a városnak és 84 ezer lakójának a tervezett eliminálását.

Pörög a vetítőgép, a mi világunkban végrehajtott atomrobbantás képei pedig visszatükröződnek Kido ikonikus szemüvegén. Hát, ez nem lehet igaz, hiszen a birodalmunknak nincsenek ilyen fegyverei, pedig a robbanás japán területen történt. Igen, a Bikini-atollon, erősíti meg Tagomi, és elmondja a tervét, ti. meg akarja mutatni a felvételt Reiss nagykövetnek. Az ám, csakhogy ők elhúzták a belüket a városból, tehát a kérés lehetetlen.

Az univerzum közepében, a világ és a Harmadik Birodalom csodás fővárosában, a Grosse Halléban az emberiség egyik felének a vezetői éppen üléseznek, és ékes hochdeutsch nyelven meghallgatják a tervet arról, hogy miként pusztítsák el az emberiség másik felét. Az első fázisban atomrakétákkal sorozzák meg az alsóbb rendű sárga fajt. Nos, Tokiót miért hagyjuk ki? – érdeklődik Heusmann. Himmler azt feleli neki, hogy valakinek alá kell írnia a békét, és ha a császárból egy marék hamu lesz, a japánokkal való konfliktus elhúzódhat. A kancellár nem ért vele egyet, a japánok szépen vegyék csak tudomásul, hogy a felsőbb rendű faj feltörölte velük a padlót, szóval Tokió is kapja meg a maga szeretetcsomagját az árjáktól. A második fázisban a bombázók mennek, a harmadikban pedig indul a szárazföldi és tengeri invázió. Az atom negyedórával, a bombázás hat órával indul a parancs kiadásához képest, a végső győzelem pedig két héten belül elérhető. Az ellenséges veszteség kb. 16 millió fő lesz, a miénk néhány ezer, de főleg amerikaiak, szóval nem probléma, ecseteli Himmler. Joe állva hallgatja végig az egész diskurzust, és hát nem igen tetszik neki az, hogy az emberi életek statisztikai adattá lényegülnek át. Heusmann azonban kevésbé szívbajos, másnap estére összehívja a birodalmat a Grosse Halléba, ahol kiadja majd a parancsot a támadásra.

Amikor Joe magára marad az apjával, nem tartja vissza az aggodalmát, és Heusmann megértőnek bizonyul. Elmondja, hogy szörnyű, ami történik, de az áldozat, amit így meghoznak, egy jobb világot fog majd eredményezni. A szövetségük amúgy is csak egy hazugság volt, elvégre egyetlen felsőbbrendű faj létezik. Ha végre győznek, akkor beköszönt az örök béke, és koncentrálhatnak a háború helyett a haladásra és a fejlődésre. Ez lesz az utolsó háború az emberiség történelmében. Joe hallgat, de a tekintetéből az olvasható ki, hogy a fater nem igazán győzte meg az igazáról.

Thomas egy nagy Hitlert ábrázoló festmény, és Oberúristen Führerrel készült fotója alatt böngészi a könyveket. Van itt minden, Mein Kampf aranyozott karddal ékesített díszdobozos kiadásban, valamint a nemzetiszocialista tanok egy hasonlóan prémium megjelenésben. Thomas az utóbbit emeli le a polcról, és elmélyülten tanulmányozza a fizikai deformációkról szóló passzusokat, amelyek többek között a szenvedés megelőzéséről érvelnek, természetesen hatékony képi ábrázolásokkal alátámasztva a kötelező eutanázia gondolatát. Helen állít haza, és máris lecseszné a fiát, aki azonban felnéz, és nem válaszol, mert minden az arcára van írva. Ugrunk egy kicsit, Oberúristen érkezik haza, a lányokat azóta Helen elküldte, és sort kerítenek arra a beszélgetésre, amelyet már nagyon régóta meg kellett volna tenniük. Smith elég idegen terepen mozog, de az őszinteséget választja, és elmondja Thomasnak, hogy valóban hazudtak neki, mert meg akarták óvni, ő pedig izomsorvadásban szenved. A kamasz kérdésére kiböki azt is, hogy a betegsége nem gyógyítható. Thomas erre kijelenti, hogy ő csak egy haszontalan élőlény, aki foglalja a bolygó erőforrásait az egészségesek elől, visszhangozva a bebiflázott ideológiát, de Helen tiltakozik a fiú önmarcangoló megjegyzései ellen, Oberúristen pedig megígéri neki, hogy minden rendben lesz, nem kell aggódni. A telefon a lehető legrosszabbkor csörren meg. A reptéri rendőrségről szólnak Smithnek, hogy itt egy bizonyos Takesi Kido, aki állítólag Oberúristen személyes meghívására érkezett, de a diplomataútlevele vissza lett vonva, mi legyen vele.

Juliana állít be a romkocsmának és ellenálló főgyülekezőhelynek berendezett egykori metróállomásra, ahol viszont Dixon azt mondja neki, hogy az SS élénken érdeklődik a holléte felől, szóval egy biztonságos házba viszik. A nő azonban le akar lépni a Semleges Zónába, mert azt beszélték meg. Össze is kap Dixonnal, hogy a csillagos-sávos sistergős mennykő csapjon belé, egyezséget kötöttek. Hát igen, volt ilyesmi, de akkor miért hallgatta el azt, hogy Smith fia izomsorvadásban szenved, érdeklődik Dixon, és elmondja, hogy ő építette ki a nácik lehallgatóberendezéseit, szóval tud mindenről. Elő is húz egy felvételt, amelyen ez a beszélgetés szerepel, és előadja a tervet, hogy lesugározzák egy kalózrádión, ami majd ahhoz vezet, hogy Smith szépen kivégzik. Igen ám, de a gyereket is meg fogják ölni, ellenkezik indulatosan Juliana, de Dixont nem érdekli, elvégre a kis Thomas egy náci.

Az égett arcú nő és egy zord férfi lép be a képbe, kérdezve, hogy mi történt. Dixon utasítja Julianát, hogy várja meg szépen itt, mert meg kell néznie, hogy merre vannak ellenőrzőpontok. A nő italt tölt, és megkínálja Julianát egy felessel, de az köszöni szépen, nem kér belőle. Sajnálkozik Dixon felett, aki azt hitte, hogy Juliana tutujgatásával jóvá teheti Trudy halálát, majd megtudjuk tőle azt is, hogy ő és a családja Washingtonban volt, amikor ledobták a bombát. Trudyban mindig megbízott, bár nem volt túl sokáig ellenálló, benne viszont egyáltalán nem bízik. Juliana megkérdezi, hogy akkor megtartják-e az egyezségüket, hiszen ő igyekezett a maga részéről teljesíteni az elvárásokat. A nő elővesz egy borítékot, és Juliana elé dobja, hogy egy barátjától jött az üzenet, San Franciscóból. Juliana biztos Franktől vagy Edtől várt valamit, de az üzenet helyett előhúzza a meggyilkolt Karen fényképét, és a másodperc tört része alatt rájön, hogy csapdában van. A zord arcú férfinak azonban ez is elég, hogy hurkot vessen Juliana nyakára, véget vetve mindenféle ellenállósdinak és náciskodásnak. Karate Jules azonban két évad után nagyjából másodszorra mutatja meg, hogy nem múlt el nyomtalanul az aikidotanfolyam, és előbb kiszabadul a férfi fojtásából, majd ő maga szorítja ki a levegőt az égett arcú nőből, miközben az megpróbálja lelőni. A megzavarodott és nehezen lélegző nő kiesik az utcára, ahol belebotlik egy náci egyenruhás figurába, aki nem más, mint Dixon maga. A férfi persze azonnal értetlenkedik, és megpróbálja megnyugtatni a nőt, ám az követeli a felvételt tőle. Dixon nem adja át, hajba kapnak egymással, majd elmenne a helyszínről, de Juliana kétségbeesetten lelövi őt, és elveszi tőle a filmtekercset. Közben azért eszébe jut az is, hogy pontosan ez az a jelenet, amit megmutatott neki az Ember a Fellegvárban.

Joe és Nicole szótlanul merednek egymásra, kamionosunk pedig újfent hangot ad a kétségeinek, hogy a világ jobbításának az lenne a legjobb módja, amit az apja akar. A nő azzal vigasztalja, hogy legalább el merte mondani a kétségeit, és ez is jó dolog, nekik fiataloknak pedig úgyis arra kell koncentrálniuk, hogy milyen világot építenek akkor, ha az idős arcok már távoztak a közéletből. Joe még mindig kételkedik, de Nicole inkább elmondja, hogy ő bízik benne, és ha már ez így alakult, akkor szexelnek egyet, elvégre az mindig jó megoldás bármire.

Kidót egyenesen Smith otthonába viszi a fekete autó, ahol közösen moziznak egyet, és Oberúristen is végignézheti a kísérleti atomrobbantást. Drótszemüveg-szan a náci főtiszt kérdésére elmondja, hogy ha kitör a háború, az csak Heydrichnek és a társainak a diadalát hozhatja el, egyébként mindenki rosszul jár. Smith megtartja a felvételt, Kidót pedig elviteti a japán nagykövetségre, miután a főfelügyelő azt mondja neki, hogy szeretne japán földön meghalni.

Smith felhívja Erichet, hogy kellenek az akták Heydrichről, utána pedig megkeresi a feleségét. Helen éppen nagy adagokban fogyasztja a whiskeyt, és nem igazán fogadja jól azt, hogy Oberúristennek el kell utaznia Berlinbe. Nekiesik a férjének, a fejéhez vágva, hogy az ő vére hordozza a genetikai defektusokat, és nemcsak a fiuk, hanem a lányaik is veszélyben lehetnek. Smith hallgatást parancsol a feleségének, aki egy kis időre el is csendesedik, de amikor folytatja a perlekedést, a férfi odalép hozzá, maga felé fordítja az arcát, és elmondja, hogy szereti. Ezt követően elhagyja a lakást. Az SS New York-i székházának garázsában Erich átadja a fájlokat Smithnek, aki elmondja, hogy megy Berlinbe, de megparancsolja a beosztottjának, hogy állítsa le Savannah felégetését. Erich hűséges követőnek bizonyul, mindent elfogad, és nem kérdez, vállalja, hogy az utazás idejére fedezi a parancsnokát.

Heusmann a Grosse Halléban már az esti beszédére készül, és önelégülten néz körül az üres épületben. Egy SS-tiszt jelentkezik, és tőle tudja meg, hogy a helyszínen ezer ember, odakint pedig ötvenezer ember fogja élőben követni a nagy pillanatot. Nem sokkal odébb John Smith vár Kamionos Joe-ra Heusmann rezidenciáján, és a segítségét kéri. Egy csendes kis szobába félrevonulva előadja, hogy a japánok elleni háború arra a feltételezésre épül, hogy nem fognak tudni visszavágni, de ez nem igaz. Joe nem akar segíteni, de Smith lerakja elé a felvételt, hogy nézze meg, ha akarja. A másik még így sem akar együttműködni, és Oberúristen fejére olvassa, hogy amióta találkoztak, hazudott neki, mire Smith egy huszárvágással elismeri minden vádját. Sokan fognak meghalni, mindenki, akit szeretett, többek között Juliana Crain is. Joe értetlenkedik egy sort, mert úgy tudta, hogy ő olyan halott, mint a Führer maga. Hát nem, hangzik a válasz, mire Joe nemes egyszerűséggel lekurafizza egykori mentorát.

A nácik vezérkari termében Heusmannt éppen kioktatják arról, hogy hogyan kell kezelni az atomtáskát, amivel elindíthatja a végső csapást a japánok ellen. A Grosse Halléba beállító Smitht le akarják tartóztatni, de Joe megakadályozza ezt, és mindketten bejutnak a vezérkarhoz. Ott az összes főfejes szeme láttára megmutatják a felvételt, amelyet Oberúristen kommentál, aki most nem annyira Ober ennyi náci között. Himmler kérdésére azt feleli, hogy körülbelül egy éves lehet a felvétel, mire az SS főnöke megállapítja, hogy annyi idő alatt eleget építhettek belőle a japánok, és egyetlen darab is elég, hogy lezúzzák vele Berlint, a Föld szívcsakráját. Heusmann idegesen távozik Joe és néhány embere kíséretében, hogy időt nyerjen. Smith arcán halovány mosoly terül el, majd odalép Himmlerhez, hogy átadja neki a Heydrich-aktát.

A négyes metró egyik állomására emlékeztető oldalsó helyiségben nyújtja át az összegyűjtött bizonyítékokat, amelyben ott szerepel Heusmann, Heydrich, Diels, a székházról lelökött tiszt meg az összes résztvevő neve. Ők a felelősek a japán koronaherceg lelövéséért, és ami még fontosabb, hőn szeretett és utolérhetetlen érdemekkel rendelkező drága Führerünk aljas megmérgezéséért is.

Heusmann ezalatt a dolgozószobájában Joe tiltakozása ellenére nekilát az atomtáska felnyitásának, és az összes kapcsolót a megfelelő állásba helyezi, hogy megnyomhassa a nagy piros gombot, ami majd az emberiség eljövendő békéjét és prosperitását eredményezi néhány millió halotton átgázolva. Ez azonban nem kvöetkezik be, Himmler és az SS emberei ugyanis beözönlenek a kancellári irodába, és letartóztatják Heusmannt és Joe-t is, akivel Oberúristen maga közli, hogy az apja egy áruló. Kamionosunk értelemszerűen nem örül ennek a fordulatnak, és hangosan emlegeti Smith felmenőit.

Himmler megparancsolja Smithnek, hogy kövesse, és máris átballagnak a Grosse Halléba, ahol az SS főparancsnoka mond gyújtó hatású beszédet arról, hogy valójában nem a japánok, hanem belső árulók ölték meg szeretett Führerünket. Az egészet élőben közvetíti a televízió, és látjuk, hogy Helen, Thomas és a két lány is élénken figyeli, ahogy az apjuk felbukkan az emelvényen állók között. Himmler név szerint is megemlíti Oberúristent, mint az árulás leleplezőjét, és felküldi a szószékre, hogy megéljeneztesse az összes jelenlévővel. Ő az első nem született német, akit ez a megtiszteltetés ér.

Julianát egy barátságtalan sofőr teszi ki egy Isten háta mögötti helyen, ahol láthatólag nem sok minden található. Miután kiszállt, Juliana meghallja a rendkívüli híreket a rádióból, hogy ti. a háborút elhalasztották és Heusmann kancellárt letartóztatták Berlinben. Azt is megemlíti, hogy John Smith érte ez a kitüntetés. Mialatt halljuk a rádióriportot, a kamera Helenék házára vált, ahol a náci karszalagot viselő, díszbe öltözött Thomas búcsúzik az egyik húgától, Jennifertől. Az persze gyorsan elmondja az anyjának, hogy valami nem stimmel, mire Helen rohan lecsekkolni, hogy mi a fene ez az egész. Oberúristennek ezalatt Berlinben egy egész raktárt mutatnak, amely be van rendezve azokkal a filmekkel, amelyekre annyit vadászott a működése alatt. Thomas aláír egy papírt, amelyet egy egészségügyis figura nyom Helen kezébe, aki értetlenül nézi az egész jelenetet, mire a fia felfedi neki, hogy önként jelentkezett az eliminálási programra. A kétségbeesett anya hiába próbálja feltartóztatni őt, négyen vetik rá magukat, mialatt Thomast elkísérik a szállítókocsihoz.

Miután a kompromittáló filmfelvétel használhatatlan és alaktalanná vált masszává olvadt, Juliana felfedezi, hogy Kettyós Tamás éppen őt bámulja. Kissé óvatosan bemegy utána egy elhagyott raktárba, majd némileg indulatosan nekiesik, hogy bizonyára tudta, hogy ha elküldi őt Dixonhoz, akkor meg kell ölje őt, hogy megelőzze az atomháborút. Nos, Abendsen nem tagadja teljesen, bár nem akart fájdalamt okozni neki. Elmondja, hogy igen, a filmeken szerepel Juliana, mégpedig háborús zónákban, beszéd közben, vagy éppen tiltakozások idején, attól függően, hogy éppen milyen valóságot néz. Juliana környezetében az emberek mindig megváltoztak, de ő ugyanolyan maradt valamennyi helyen, és ez különlegessé tette. Ahhoz, hogy megelőzzék a háborút, meg kellett előzni Smith megbuktatását, ehhez pedig olyasvalakire volt szükség, aki elhitte, hogy egy kamasz fiúnak, még ha náci is, esélyt kell adni arra, hogy értékes életet éljen. Julianát azonban nem érdekli a szónoklat, meg az sem, hogy Kettyós pénzérmékkel játszadozik, inkább kiveri a kezéből, és bőgve a szemébe vágja, hogy nem maradt neki senkije, és nincs kiút ebből a helyzetből. Hawthorne Abendsen átöleli és vigasztalja a síró Julianát, azt ismételgetve, hogy téved. Jöjjön vele, megmutatja. A raktár hátsó ajtaján vezeti ki, ahol nem más vár rá, mint Trudy, a húga.

Tagomival búcsúzunk az évadtól, aki a felesége és a fia felett emlékezik, de elfújja a gyertyákat, amelyeket értük gyújtott meg. A váratlan szertartást csöngetés zavarja meg. Lemuel Washington az, Juliana Crain barátjaként mutatkozik be, és azért jött, hogy egy doboznyi film társaságában beszélgessen Tagomival. Itt ér véget a sorozat, zárásképpen pedig még megkapjuk a Tomorrow Belongs To Me című számot a Kabaré című musicalből.

Ez volt az Ember a Fellegvárban második évada az Amazonon. Lesz harmadik évad, lesz hogyvolt is. Köszönöm a figyelmet minden kedves olvasómnak, a harmadik évadig Harmadik Birodalomtól mentes hétköznapokat kívánok.