Váratlan húzással a Duna tévé alig pár héttel a BBC premier után már be is hozta nekünk a harmadik évadot, ez ám a jó hír! A rossz viszont az, hogy a készítők bejelentése szerint több évad nem lesz, tehát így osszuk be magunknak az elkövetkező 10 részt. Amint arra mind a huszonhárom olvasóm jól emlékszik, az előző évadot ott hagytuk abba, hogy Constance és D’Artagnan összeházasodott, Milady de Winter eltűnt a (formás) balfenéken, Treville-ből hadügyminiszter lett, Aramis meg otthagyta a testőrséget és Isten hívásának engedelmeskedve szerzetesnek állt, pont, amikor kitörni készült a spanyolok elleni háború. A fonalat négy évvel később vesszük fel a csatatéren, a francia támadást éppen visszaverik a spanyolok, közben Athost leveti a lova, de társai még időben kimentik és visszavonulnak vele saját vonalaik mögé. Ki kell iktatni a spanyolok ágyúját, jelenti ki Athos és ellovagol Lantier tábornokhoz tüzérségi támogatást kérni. A tábornok elismeri ugyan, hogy elfogyott a puskapor és késik az utánpótlás, mindazonáltal nem vonja vissza a támadási parancsot, a katonák induljanak egy szál karddal az ágyúk ellen. De így mindannyiunkat lemészárolnak, veti ellen Athos, de a parancs az parancs.

Távozása után a tábornok sátrában egy szakállas rosszarcú tűnik fel, Lucien Grimaud, Lantier rémülten bizonygatni kezdi, hogy megvan a pénz, amint kéri, oda tudja neki adni. Grimaud elégedetten bólint, de azért miheztartás végett méretes bárdot kap elő, és egyetlen erőteljes csapással levágja a tábornok jobb kezét. (Ugye milyen jó lett volna, ha Lantier inkább maga mellett tartja Athost, mint jobbkezét...) Kemény jelenet, úgy érzem, máris megvan az évad főgonosza.

Athos visszatér a frontvonalba és kijelenti: Ha karddal kell támadnunk, akkor támadjunk karddal, a háttérben közben szóljon egy görög kardal, ebédre meg jó lenne pár szelet kardhal! A lelkesítő beszéd hatására a franciák ismét támadásba lendülnek, Athos, Porthos és D’Artagnan oroszlánként küzd és vezetésükkel sikerül áttörni az ellenséges vonalat. Porthos ráveti magát az egyik spanyol puskásra és némi küzdelem után megszerzi tőle a fegyvert, célba veszi a felhalmozott puskaport és lő. Akkora tűzijáték támad, mint nálunk ’gusztus huszadikán, a csata így végül francia győzelemmel zárul. Vive la France!

A közeli kolostorból néhány gyerek lopakodik elő, hogy megtekintse a csatamezőt a Luc nevű nagyfiú vezetésével. Ekkor szerzetesi gúnyában Aramis lép oda hozzájuk és felszólítja őket, menjenek vissza a kolostorba, nem nekik való a harcmező látványa. Luc erősködik és megmutatja a ruhája alatt hordott, maga készítette muskétás testpáncélt, ő már most testőrnek érzi magát. Aramis erre berág és kijelenti, amint hazaérnek, azonnal vegye le magáról. Mit ért maga ebből, hiszen maga csak egy szerzetes, vágja oda neki Luc. Ezalatt egy másik részen csuklyás alak mászkál a halottak között, Grimaud az, és az egyik katona ujjáról lehúz egy gyűrűt. Athos észreveszi a messzeségben az alakot, de mire a gomolygó pára eloszlik, a csuklyás csávó eltűnik. Bárcsak már újra Párizsban lennénk, fohászkodik D’Artagnan, aki nyilván folyamatosan Constance-ra gondol.

Váltunk is a fővárosba, ahol a vörösköpenyes gárdisták laktanyájában Marcheaux gárdista kapitány agyal éppen egy Clairmont nevű testőrkadétot. Az egyenlőtlen küzdelmet sötét mosollyal figyeli Feron márki, aki jelenleg Párizs kormányzója és szemmel láthatóan a gárdistákhoz húz. Mielőtt azonban a kapitány döntő csapásra emelné az öklét, belép az időközben decens szakállt növesztett Treville és a szerencsére szakálltalan Constance, véget vetve a bunyónak. Micsoda dolog egy gyakorlatlan kadétot összeengedni egy tapasztalt katonával?, pöröl Constance, ugyan már kisztihand, ez csak ártatlan szórakozás, vigyorog Feron. Treville jobbnak látja nem erőltetni a dolgot, és miután Constance leápolja Clairmont-t (nem úgy!), a bekötözött kadéttal elhagyják a helyszínt.

Később a Louvre-ban Anna és Feron beszélget, megtudjuk, hogy Feron és a király féltestvérek, mert közös az apjuk. (IV. Henrik ugyebár, ahogy az előző évadok törióráin már emlegettük párszor.) Feron gerincbetegségre panaszkodik, gyakran kell rá gyógyszert szednie, és időnként olyan nagy fájdalmai vannak, hogy csak bottal tud járni, mint például most is. A királyné az ablakból nézi férjurát, aki a kertben éppen a kis Lajos trónörököst lovagoltatja, és sóhajtva megjegyzi, hogy a király a fia születése óta mintha visszafelé fejlődne, időnként nem lehet tudni, melyik Lajos a gyerek és melyik a király. De azért a király szereti magát, sosem zavarta, hogy maga fattyú, nem is néz ki annak, nyugtatja Anna Feront. Maga sem néz ki spanyolnak, bókol vissza Feron.

Back to the battlefield, a három testőr benyomul Lantier tábornokhoz jelentést tenni, de az eltűnt, segédtisztje szerint egy ismeretlen emberrel lovagolt el az érkező utánpótlás fogadására. Viszont megsérülhetett, ha jó látom, emel fel pár véres papírlapot az asztalról Athos, az egyik alól váratlanul előkerül a levágott kéz, yay. Az erdőben Lantier és Grimaud (mert persze ő az ismeretlen) találkozik a végre megérkező lőszeres kocsival és a kísérő katonákkal. Eltört a kerék, magyarázná az őrmester, de sok dumára nincs ideje, mert a fák közül előlépnek Grimaud emberei és lemészárolják a kíséretet. Az egésznek szemtanúja a kíváncsi Luc, az egyik briganti már emeli a pisztolyát, hogy őt is lelője, ám ekkor Aramis ugrik elő és nagy nehezen kidumálja a srácot a szorult helyzetből. Grimaud úgy dönt, a zsákmányolt puskapornak a közeli kolostorban lesz a legjobb rejtekhelye, amíg a spanyol vevők meg nem érkeznek. Nahát, csak nem egy újabb árulóval van dolgunk? (De.)

Aramis figyelmezteti az apátot, rossz emberek tartanak ide fegyverekkel, menekülni kellene főleg a gyerekek érdekében, akiket itt nevelnek, de az apát nem ért egyet. Isten megvéd minden bajtól, a szerzetesek minden érkezőt szeretettel fogadnak, stb, stb, Aramis ne beszéljen már megint úgy, mint harcra kész katona, nem kell ide katana. (Hozd már a sört Kata, na!) Az apát utasítást ad a kapu megnyitására, a szekér a rosszarcúak kíséretében begördül az udvarra. Az úton rablók támadtak meg minket atyám, alig tudtunk elszabadulni, magyarázza Grimaud. Azonban bármennyire is jóindulatú az apát, nem tudja nem észrevenni, hogy az állítólagos megtámadottak egyike sem sebesült meg, sehol egy vágás egyikükön sem, legfeljebb csak ami születésük óta a seggükön van, de az a nadrágban nem látszik. Újra kinyittatja a kaput, hogy a gyanús társaság távozzon, mire Grimaud tőrt ránt és hátulról leszúrja, szegény apát! Szemét apád!, morogja ezt látva maga elé az oszlopok mögött rejtőző Aramis, majd a mellette figyelő Luc-kal együtt csendben elfut a gyerekek terme felé.

A kicsikkel megbeszéli, hogy bújócskát fognak játszani a most érkezett emberekkel, de teljes csendben kell ám maradni, ő viszont minden eshetőségre készen felölti rég levetett muskétás egyenruháját. A kicsikkel leoson a pincébe, Luc azonban elmarad valahol útközben, Aramisnak már nincs ideje visszafordulni, hogy megkeresse. De erre nincs is szükség, mert a találékony Luc először megrángatja párszor a kolostor harangkötelét, majd egy titkos alagúton át kiszökik az erdőbe, és éppen az érkező Athosék karjába fut, akik a Lantier tábornok utáni nyomozás során a közelben járva meghallották a figyelmeztető harangkongást.

Luc a titkos úton bevezeti a muskétásokat a pincébe, ahol Athos és D’Artagnan nagy örömmel kezdik lapogatni a rejtekhelyről előlépő Aramis hátát. Porthos azonban ellép Aramis ölelésre tárt karja elől, mi van ezzel az emberrel? Hát csak annyi, hogy régebben mindig Aramis volt a hátvédje, és Porthos azóta dühös rá, amióta lelépett. Cserbenhagytál bennünket, négy év hosszú idő, azóta megtanultunk nélküled élni, mondja mogorván.

Grimaud őröket állít a falakra, nehogy valamelyik pap megszökjön, ő maga meg kilovagol, hogy találkozzon a spanyolokkal. A leskelődő Athos felismeri benne azt a fickót, akit korábban a csatatéren látott fosztogatni. Estig várunk, akkor majd kiszöktetjük a gyerekeket, beszéli meg a tervet társaival. Így is történik, a gyerekek után az imádkozó szerzeteseket is sikerül kicsempészni a titkos alagúton át Aramis vezetésével, a másik három muskétás viszont hátramarad, mert a puskaport nem hagyhatják spanyol kézre jutni.

Párizsban eközben egy közben Constance siet Treville-hez, és átadja neki régi muskétás egyenruháját, mire készülnek ezek? Hát arra, hogy nemes bosszút álljanak a gárdistákon, és főleg Marcheaux kapitányon, a szegény Clairmont kadét elagyabugyálása miatt. Treville tessék-lássék tiltakozik, ő most már miniszter, de Constance meggyőzi, hogy egy estére viselkedjen ismét muskétásként. Elmennek abba a fürdőbe, ahol a gárdisták szokták áztatni magukat, Constance egy erre alkalmas keresztrúddal kívülről lezárja a fürdőből kivezető kétszárnyú ajtót, majd összegyűjti a gárdisták szétszórt ruháit és takaros tüzet rak belőlük. A félrészeg katonák észlelik a füstöt és megpróbálnak kijutni, de az ajtó zárva. Ekkor előlép Clairmont és egy másik kivezető utat mutat nekik, a pucér gárdisták rohannak kifelé, egyenesen a rakpartra, ahol az arra járók és kelők nagy röhögéssel fogadják az egy szál lengő péniszben felbukkanó társaságot. A nemes bosszú betetőzéseként Treville egy erős jobbcsapottal kiüti Marcheaux-t.

Később Marcheaux és Feron az incidensről beszélgetnek, feron közli, ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő, hogy a gárdisták nevetség tárgyaivá váljanak. Az a madame D'Artagnan ördögien ravasz, és biztos azért van ilyen befolyása Treville-re, mert a miniszter ágymelegítőnek használja, amíg a drágalátos férje a csatamezőn küzd, gúnyolódnak.

Aramis az erdőben valami híd közelében elbújtatja a gyerekeket és a szerzeteseket, majd visszaindul a kolostor felé. Szemből ekkor megérkezik egy csapat briganti, Aramis először egy méretes kővel csap szét köztük, majd egyiküktől kardot szerez és a régi rutinnal nekiáll sorra legyakni a rosszarcúakat. Az utolsónak életben maradt szemétláda elkapja az óvatlanul arra bóklászó Lucot, és pajzsként maga előtt tartva a srácot, megpróbál lelépni. Amikor már biztonságban érzi magát, mellkason szúrja Lucot, de mielőtt egy lépést is tehetne, Aramis egyetlen homloklövéssel leteríti. Szerencsére Luc házi készítésű testőrpáncélja felfogta a döfést, így a srác életben maradt, de a kedve elment a testőrködéstől, Aramis mosolyogva hallgatja. Luc, én vagyok az apád, mondja neki. (Nem.)

Grimaud belovagol a kolostorba a spanyol vevővel, Athosék ekkor előlépnek és heves lövöldözésbe kezdenek, amihez az időközben megérkező Aramis is csatlakozik. Pompás harci jelenetek következnek, az egyik rosszarcú megpróbálja kimenteni a puskaporos szekeret a tűzharcból és elindul vele kifelé a kapun. Porthos és Aramis felugrik a szekérre, és először a szekeret hajtó rablót rázzák le a bakról, majd az őket üldöző többi brigantit is, méghozzá úgy, hogy egy kisebb hordót ledobnak az útra, és egyetlen lövéssel felrobbantják, amint Grimaud emberei a közelébe érnek. A puskapor semmiképpen nem kerülhet spanyol kézbe, ezért a szekeret belökik egy kisebb szakadékba, majd Porthos egy házi készítésű gránátot hajít utána, ami az egész rakományt felrobbantja. Akkora tűzijáték támad, mint nálunk ’gusztus huszadikán, az akció így végül francia győzelemmel zárul. Vive la France! (Vagy ezt már írtam?) A jól végzett munka után nagy röhögéssel elterülnek a földön, na, jól szórakoztál?, kérdi Porthos Aramistól.

A fák közül Grimaud figyeli őket, neki érthető módon egyáltalán nincs jó kedve, megfordítja lovát és eltűnik az erdőben. Párizsban jelentést tesz Feronnak, a tervük dugába dőlt a muskétások miatt, tegye fel a kezét, akinek meglepetés, hogy ebben a buliban benne volt Feron is, hogy szívna freont. Párizs kormányzóját megint nagy fájdalmak gyötrik, Grimaud fájdalomcsillapító port ad neki és kijelenti, itt marad Párizsban főnöke mellett.

A kolostorban a muskétások búcsút vesznek a szerzetesektől és a gyerekektől, közben D’Artagnan azon mereng, három vagy négy lóra lesz-e szükségük a távozáshoz. Aramis ezalatt a kápolnában Istennel beszélget és kifejti, hogy az Úr nyilván új feladatot szánt neki ezzel a kalanddal, és ez azt jelenti, hogy visszatérhet a muskétások közé. Ekkor Athos lép oda hozzá, aki szerint Aramis sok minden lehet, de szerzetes végképp nem. Nem szállhatok szembe Isten akaratával, mosolyog Aramis, a csapatnak végül tehát négy lóra lesz szüksége.

A testőrök megérkeznek Párizsba, Treville örömmel köszönti őket, főleg persze a visszatért Aramist. D’Artagnan persze nincs köztük, mert neki először Constance-szal van sürgős… öööö, megbeszélnivalója. Később Treville bemutatkozó látogatásra viszi a muskétásokat Feronhoz, aki enyhe csalódottságának ad hangot, mert szerinte a testőrök az életben kevésbé impresszívek, mint amilyennek az ember a hírnevük alapján képzeli őket. De azért arra figyelmezteti őket, hogy az elmúlt évek során Párizsban sok minden megváltozott és a muskétások jobban teszik, ha nem keresztezik Párizs kormányzójának útját. Athosék figyelmesen, de szájuk szegletében enyhén gúnyos mosollyal hallgatják a szépen becsomagolt fenyegetést.