1849. május 11., az utazás ötödik napja (Petőfi továbbra is napirenden)

Idilli képsorokkal nyitunk, könnyű csónak lengedez egy kis tavon, három alak ül benne, de mire kiderülne, kik azok, visszaváltunk a jelenbe a delizsánsz mellett álldogáló őrnagyra, ő merengett el pár pillanatig ilyen líraian. Kemény katonaemberként persze nem sokáig időzik ilyen léha ábrándokon, pár pillanattal később már szokásos pattogó hangján tereli ki a társaságot a Három Szív fogadóból és ad parancsot Batykónak az indulásra.

A Curia beszállóházban az öreg Schwappachék reggeliznek, amikor az egyik cselédlány rohan be az udvarról „feltámadott a meghótt!” felkiáltással. Az ördögbe, elfeledkeztünk a cukrászmesterről, súgja oda a tanácsos Matyiőnek. Majd elkapja a lányt és arról érdeklődik, látott-e a városban egy zöld postakocsit, mert egy ilyen kis koszos mindenütt ott van, mindenről tudhat. Az információért nem ígér nagy fizetséget, legfeljebb parazsat dogok a likadba, mondja ez a szimpatikus ember, láadásul le is löki a lányt a földle dulván. A szomszéd asztalnál a feleségével reggeliző báró Vikszléder ezt nem nézheti tétlenül, felelősségre is vonja Schwappachot. A tanácsos Matyiőre bízza a dolgok lerendezését, a továbbra is falusi vásáros gúnyájában feszítő gyászvitéz lekezelő vigyorral lép oda az asztalhoz. A báró azonban meghátrál a bunyó elől, és karját nyújtva nejének, távozik. A humánus Schwappach pár falatot vet a földre a cselédlány elé, na hol is láttad azt a postakocsit, bogaram?, kérdezi ördögien kedves mosollyal. Korán reggel hajtott el a fogadóból, válaszolja a lány, és most látjuk csak, hogy ez bizony a testet öltött Pironka!

A tanácsos átrohan a fogadóba, először az öreg Suhajdát faggatja, de a néma ember persze nem tud semmit se mondani. Schwappach erre Vijola néne nyakát kezdi szorongatni, aki erre kénytelen elárulni, hogy a társaság a fóti Károlyi kastély felé ment tovább, mert Károlyi István az öreg grófnőnek régi ismerőse. Schwappach gonosz vigyorral az arcán távozik, persze azért még felrúgja az ajtó mellett álló teli tejesköcsögöt. A köcsög. A halottaskocsi gyors tempóban kihajt a városból, az út mellett Pironka ücsörög, Vödric nem akar hinni a szemének, amikor megpillantja az ismerős alakot. Azonban Schwappach utasítására Matyiő nem áll meg, hiába fut a kocsi után jó darabig Pironka.

Tavaszi vihar készül, az erős szél elől a postakocsi menedéket keres, ázílumba, ázílumba!, ordítja az őrnagy, Batykó szerencsésen talál egy elhagyott épületet, oda húzódnak be. A nők már nagyon unják az utazást, legszívesebben visszafordulnának, de Schwappach erről hallani sem akar, sőt megint előhozza az áruló cukrászmester témát, Estilla könnyes szemmel hallgatja. A vihar elől a halottaskocsi is szerencsésen menedéket talál egy útmenti háznál, ahol disznókat vágnak a Budát ostromló honvédek számára. Talihó spekhandler (szalonnakereskedő) pipájából nagy füstöket eregetve beszélget a tanácsossal, aki természetesen neki is beszólogat, azzal vádolva, hogy nyilván saját zsebre lop a szalonnából. Talihó ezt kikéri magának, majd a pipafüst mögül a jövőért kezd aggódni, szerinte az országnak vége, hamarosan akkorára fog zsugorodni, hogy rá sem lehet majd ismerni.

Az erős szél nekicsapja a halottaskocsit a fának és széttöri, Talihónak szerencsére van egy eladó szamárhúzta kordéja, a vihar elülte után azon szekerezhetnek tovább. Sőt ajándékba ad még egy csatos cipőt is a napok óta mezítláb topogó Vödricnek, amit a cukkerli hálás mosollyal fogad.

A delizsánsz utasaihoz csatlakozik Görbekerti Jeromos, debreceni cívis polgár, aki mesél Kossuth és a kormány Debrecenbe érkezéséről január 7-én, másnap meg a jó tollú Jókai Móric szekerezett be a családjával. Jeromos jófajta letkési szilvóriummal kínálja a társaságot, de nem kér belőle senki, így egyedül kénytelen kortyolgatni belőle. Görbekerti amúgy akut szájmenésben szenved, mindenről eszébe jut valami, amit aztán hosszan fejteget. A sok beszédet Amadé nehezen viseli és azzal vádolja Jeromost, hogy biztos kém, mire az önérzetesen kijelenti, hogy ő Szemere belügyminiszter titkára, és a felső-magyarországi védsereg felállítását szervezte meg, onnan tér most vissza Debrecenbe.

Monológját egyszer csak égi hang szakítja félbe, a lyukas tetőn át ismerős arc mosolyog Estillára: Badagány! Újabb bókokat szór szíve hölgye felé, az őrnagy persze egyből fegyver után kap és rálő, de nem találja el, mert Estilla félrelöki a kezét. Amadé kirohan a postakocsihoz a puskájáért és kúszik fel a tetőre, amiről azonban a limlomász már leszökkent és Estilla lába előtt térdelve ontja tovább a bókokat, már nyílik földi mennyországunk, stb. Schwappach ismét lő, de megint nem talál, ennyit tisztünk célbalövő tudományáról. (Bár az is lehet, hogy Badagányt nem fogja a golyó.) A limlomász lóra pattan és elvágtat, Schwappach dühöng, szerinte a szemtelen fickó nyilván megbabonázta az ő menyasszonyát. Hát babonázzon ön is, tanácsolja Karola, és milyen igaza van.

A förgeteg csendesedik, így a postakocsi továbbindul Fót felé. (Batykó ruháját elnézve én is csak azt mondom, fót hátán fót.) Jeromos dicsekedve mutatja az állandóan magával hordott iratgyűjteményt, ebbe jegyzi fel magvas gondolatait „Töredékek – emlékeim dörgő zuhataga” cím alatt. Új történetbe kezd, aminek lényege, hogy a cívisvárosban ugyan ismerik az órát, de nem nagyon van senkinek, erről szól a sztori az egyik rokonról, aki délután hatra magához rendelte a juhászát egy pörköltbe való hízott birkával. A juhásznak persze nem volt órája, mire a rokon kérdezi tőle: Odahallik magához a hétórási harangszó? – Oda hát. – Na akkor induljon el másfél órával a harangszó előtt, és akkor hatra nálam lesz a birkával.

A delizsánsz begördül a Károlyi kastély elé, Cselőtei Máté, a gróf intézője örömmel köszönti az érkező Thalvizer grófnőt. Sajnos a házigazda nincs itthon, mert a huszárai után indult ötven nemzetőrrel, az intéző azonban természetesen szívesen látja a vendégeket ebédre. Az őrnagy persze nem akar maradni, nem vagyunk éhesek, jön a szokásos dumájával, az intéző erre némi frissítőt kínálna, frissek vagyunk, pattog Schwappach. Akkor a csolnakázást a tavon már nem is merem ajánlani, sóhajt Cselőtei, mire a grófnő úgy dönt, a sarkára áll: ha már enni nem tudnak, legalább csónakázzanak egyet. Előveszi az ülés alól a napernyőjét: És most mit tervez, kivégeztet?, néz kihívóan az őrnagyra.

Újra látjuk a reggeli idilli képet, a kis csónak úszik a tavon, Schwappach romantikusan evez, Estilla mosolyog, Karola a napernyőjét forgatja. A hátsó úton azonban már közeledik a végzet a szamárkordé képében, amiről az öreg Schwappach kászálódik le és foglal el lőállást a parton. Az első lövése nem talál, az őrnagy puskát szegezve felpattan, hogy lássa, ki lőtt rájuk, a csónak megbillen, a grófnő hangos sikkantással a vízbe zuhan. Ne lőjön apám, én vagyok az, a fia!, kiáltja Amadé a parton álló ismerős alaknak, aki visszaordít: Nem vagy a fiam! Újra céloz, erre Amadé is, a két fegyver egyszerre sül el és a két lövedék egyszerre talál: az őrnagyot pont a homloka közepén, a tanácsost meg a szíve fölött.

Batykó és Görbekerti előrohan a lövésekre, túlfelől Vödric fut rémülten a csónak felé. A grófnőt kimentik, a hullákat partra húzzák, szerencsére Estilla nem sérült meg, csak ájultan hever a csónak fenekén, apja megkönnyebbülten öleli magához. Amadém nincs többé, sóhajt Estilla, de könnyet nem nagyon látunk a szemében.

A píz az oka, azé lövöldöztyek, magyarázza a kotnyeles Batykó az értetlenül néző Görbekertinek, a táska azonban üres, a sok pénzt elnyelte a tó, a maradék a víz felszínén úszkál. Az etüi is valahol a tó fenekén hever, mi lesz így Füzeggyel? Karola biztatására Estilla kétszer is kimondja a varázsszót, mire a maradék magyar előpöndörödik a víz alól. Nap felsilvén, Füzegy útra mén, ű mogvát elveti himtetni! Mogva jó gimilcset ada!, rikkantja. (A mondat megfejtését kommentben várom.) Ezzel elrohan, a társaság egy emberként néz utána. E mán nem gyün vissza - vagy csak nagy sokára, állapítja meg Batykó szakszerűen.

Visszasétálnak a kastélyhoz, az intéző szintén hallotta a lövéseket, biztos benne, hogy vadkacsára lövöldöztek. Meghagyják ebben a hitében, sőt Karola még az őrnagy távollétére is hihető választ talál ki: atyjával szendereg a tóparton. Ők tehát maradnak, a gróf úr feltétlenül boldog lesz, összegez az intéző. Abban biztos lehet, mondja Karola, miközben bemászik a kocsiba. Indulna vissza Pozsonyba, de az intéző szerint az osztrák csapatösszevonások miatt a Csallóköz felé nem biztonságos, így marad az eredeti terv, irány Debrecen, Görbekerti nagy örömére. Az intéző még kijelenti, hogy Károlyi gróf szerint hamarosan jönnek a poroszok segíteni, de Görbekerti egyből leoltja: Méghogy a poroszok, már megbocsásson, de zavaros fejű szöszmöty a maga grófja. Szöszmöty?, kérdez vissza az intéző, szöszmöty, jelenti ki a cívis, ezzel elvannak egy darabig, pont, mint a Hofi-féle Rózsa Sándor paródiában. (Aszondta kend nekem, hogy bakfitty? – Azt. – Azt? – Azt.) A végén az intéző már-már kirántja a nála kétszer nagyobb Görbekertit a kocsiból, de Karola szétcsap közöttük: Elég, tyúkeszű kakasok! Induljunk, utasítja Batykót.

A ház mögül ekkor két lovas tűnik fel, Dalfalvi és Kitus, akik átvágva a parkon, eltűnnek a fák között. Tél vége óta harmadszor lopnak tőlem lovat, mióta felvirradt a szent szabadság, felvirradt a szurkos kezű tolvajoknak is!, panaszkodik az intéző és dühösen a földhöz vágja a sapkáját. Végül aztán csak elindul a delizsánsz, Estilla bámul ki az ablakon, a tó vizén Schwappach őrnagy elszakadt országtérképe lebeg, aminek darabjai sorra lemerülnek, végül csak a csonka madarat formázó középső rész marad a felszínen…

Útközben a vidám hangulatát visszanyert Vödric a fogsága ideje alatt kitalált új mandulás édesség receptjét ismerteti a többiekkel, a tésztát koporsóformában kell kisütni és úgy fogják hívni, hogy mandulás gyász vagy édes végzet. Esetleg csemege koporsó, száll be az ötletelésbe Görbekerti is. Alkonyatkor megállnak a Gyöngyös közelében található Püspöki Csárdánál, útközben persze Görbekerti tartja őket szóval, fő témája ezúttal az esős idő után kialakuló debreceni sár, amibe minden és mindenki beleragad. Nem éjszakáznak a csárdában, inkább sietnek tovább Debrecenbe, Jeromos felajánlja, hogy ő majd hajtja a lovakat éjjel, de Batykó nem engedi ki a kezéből a gyeplőt. (Itt jegyzem meg, hogy a nyakába akasztott kötelet a jó kocsis rendületlenül viseli, még fogvatartója halála után is.) Az éjszakai utat Görbekerti ismételten végigpofázza, most a debreceni sózott szalonna készítését és fogyasztását járja körbe, de az útitársak sorra kidőlnek és elalszanak. Görbekerti felmászik a bakra és Batykónak beszél tovább, egy idő után a kocsis feje is lebicsaklik és horkolni kezd, Jeromos csak ekkor hagyja abba a dumálást és végre ő is elszenderedik. A lovak egyre lassabban mennek még egy darabig, végül ők is megállnak pihenni.

A hajnal első sugára Batykót ébreszti, lekászálódik a kocsiról és pipára gyújt, ez köztudottan jó fogmosás helyett. Fiatal juhászlegény közeledik szomorúan, aki arról panaszkodik, hogy veszni hagyta a rábízott nyájat, mire a gazdája petrencés rúddal kergette el. Emiatt viszont el kellett válnia szerelmétől, Iluskától is, mint ágtól a rezgő levél. Szélvésztől kergetett árva kóró lettem, Iluskám meg tört virág, út közepére vetve, kesereg a legény. Batykó vigasztalja: Eccer minden jóra fordul. Megláttya, még a végén kend lesz Tündérország fejedelme.

Lóháton ismét feltűnik Badagány és már messziről kiabál, ébredj szerelmem, siess elő, hadd heverjek éltető bokrodba már, a szerelem szárnyat ad, nem rabbilincset, stb. stb., meg kell adni, jól tudja fűzni a csajokat. Estilla álmosan előkászálódik és kezét nyújtja a limlomásznak, aki maga mögé segíti a lóra és a párocska elvágtat a napfelkeltébe. A cukkerli szomorúan néz ismételten elvesztett leánya után, a grófnő vigasztalja: Meglátja, érett asszonyként kapja majd vissza. Görbekertinek persze ehhez is van egy idevágó hosszú története, aminek lényege, hogy az első szerelem nem ismer semmilyen akadályt, és olyan sűrű vért főz, mint a lekvár, bármit is jelentsen ez.

Következő állomás már a hortobágyi fogadó, a fogadós megörül az érkezőknek, ölbe kapva emeli le a grófnőt a kocsiról és szép kislyánynak nevezi, Karola kacéran int a fejével: Szelet csap? Minek csapni, fúj az itt mindig, vigyorog a fogadós, és jó szívvel ajánlja az éppen készülő birkagulyást. Közben a kút körül segédkező új cselédlányt dicséri, akiben ismét Pironkát fedezi fel Vödric. Batykó is felismeri anyácskáját és odalép hozzá, Pironka előveszi a fehér galambtollat. Megyünk haza?, kérdezi Batykó, majd mindketten megfogják a tollat és galambbá változnak. Egy ideig még tollászkodnak a kút káváján, de aztán felszállnak és elrepülnek. Ez volt az utolsó csoda a történetben.

Vagyis nem, mert amint ebéd után a postakocsi továbbindul Debrecenbe, a fogadós a hátrahagyott jágerhornt felakasztja az ajtó mellé a patkó helyére, hátha az több szerencsét hoz. A kürtből egyszer csak fúvószene hallatszik, majd egy ismeretlen ismerős hang szólal meg: Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen… A fogadós elképedt arccal fülel.

A cukkerli hajtja a lovakat, így érkeznek meg az ideiglenes fővárosba, a várossorompónál álló őr tisztelettel köszönti a szintén a bakon ülő Görbekertit. Karola nincs elragadtatva a látványtól, falu ez, sehol egy palota, mondja gúnyosan. Az őrt álló nemzetőr erre egy pillanat alatt felkapja a vizet, és egyre emelkedő hangon alaposan kiosztja az öreglányt: Kossuth áldott nemzetünk őrvárosának nevezte ezt a falut, oszt akinek nem teccik, az kiszophatja a labanc seggibül a suvikszot! Görbekerti halkan odasúgja Vödricnek: A grófnőt nem adjuk politikusnak.

A főutcán egyszer csak Jókai Móric jön szembe, Görbekerti leugrik és pár percig beszélget vele, majd visszaszáll a kocsira. Még megmutatja, hol van Elepi Kőszál háza, majd búcsút vesz alkalmi útitársaitól és eltűnik a házak között. Az Elepi háznál azonban a születésnapi ünnepség helyett halotti torra készülnek, a szegény ember bent fekszik kiterítve. Nagy jó ember vót, két lílek lakott a nehéz testibe, súgja valaki Vödricnek a szekrény szélén ücsörgő két kis szárnyas alakra mutatva. Felhangzik a halotti ima, ferslóg hiába, hajtja le szomorúan a fejét Vödric Demeter.

A záró képsorok alatt elhangzó narrációból megtudjuk, hogy Görgei tábornok 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt, Kossuth Törökországba menekült. Eljött a megtorlás ideje. És pár évtized múlva Talihó jóslata beigazolódott: az ország akkorára zsugorodott, hogy rá sem lehet ismerni. Vödric cukrász és Thalvizer Karola összeházasodtak, és mindketten 1861-ben haltak meg, egyazon napon. Az utolsó képkockákon pedig azt látjuk, amint az „élni kell” gondolata jegyében a Pozsonyba visszatért Vödric a cukrászda ajtaján felsorolt édességek közül kiveszi a kossuthkifli tábláját és helyette másikat tesz be, amin ez áll: császármorzsa.