Belecsapunk ebbe a régóta várt sorozatba, elvégre évek óta nem láttunk színvonalasnak szánt új magyar sorozatot a tévében, itt a blogon meg végképp nem. A magam részéről nem fogok sem a sorozat költségvetésével, sem az első részről szóló fogadtatással foglalkozni (maximum egy megjegyzés erejéig: az Index teljes mértékben lehúzó kritikájával egyáltalán nem értek egyet), csak az elkészült produkcióval. Aki olvasta a könyvet, az tudja, mire számíthat, aki még nem, az olvassa el, szerintem akkor a filmet is jobban fogja élvezni.

1809. június 14-én kezdünk, a Napóleon serege ellen vívott győri csata után. Nemesi felkelő hadaink a túlerőtől vereséget szenvedtek, a csatamezőre akkor érkezünk, miután nemes Elepi Kőszál, debreceni cívis megmentette Vödric Demetert egy rátámadó francia ulánustól. Kőszál először csak az ellenség bal, majd később a jobb karját is levágta, így a francúz hasonlatossá vált a Gyalog galoppból ismerős Fekete Lovaghoz, de végül Kőszál bezúzta a fejét, és elröppeni készülő lelkét befogta az iszákjába. Pénzt viszont nem nagyon talált nála, csak egy nyakláncot, rajta cukrászmestert ábrázoló medállal. Kőszál átnyújtja a hálálkodó Vödricnek a láncot, majd befejezve a halottak fosztogatását, lóra száll és maga mögé ülteti Vödricet.

A két hadfi az Ezüst Hattyú nevű fogadóban pihen meg, ahol már többen tivornyáznak és emelgetik poharaikat illetlen tósztra Mária Terézia rengő fenekének dicsőítésére. Kőszál kiadós lakomát rendel kettőjüknek, már csak valami jóformájú vászoncseléd kellene, persze nem magának, mert az ő „generálisa” már egy ideje nem ágaskodik, hanem a fiatal Vödricnek. A fogadós jó szívvel ajánlja Pironkát, a fiatal cselédlányt, akinek pár foga ugyan már kihullott, de bújós, kezes, eddig még senki nem panaszkodott rá. Vödric felvezeti Pironkát az emeleti vendégszobába, ahol láss csudát, a csúnya lány megszépül és számos alkalommal készteti haptákba állni az ifjú Demeter generálisát.

Negyven évet ugrunk előre, 1849. május 6-án késő este a pozsonyi Fő térre (Hauptplatz) begördül a Pestről érkezett postakocsi (delizsánsz), a Batykó nevű kocsis az érkezést a szabályzatban előírt kürt (jágerhorn) megfújásával jelzi. Csak két utasa van, Schwappach Amadé honvéd őrnagy és az idős Thalvizer Karola grófnő. Az őrnagy elsőnek száll le, majd gyors léptekkel eltűnik az éjszakában, a grófnő mérgesen néz az udvariatlan tiszt után. Batykónak arról beszél, hogy Schwappach a pozsonyi cukrászmester, Vödric Demeter elvirágzott lányának, a 27. évét is betöltött Estillának udvarol, az ablakából szokta őket figyelni távcsővel. Batykó fontos, azonnal kézbesítendő levelet hozott Vödricnek, és mivel a grófnő a cukrász (cvikkerbakker) házával szemben lakik, elviteti magát hazáig a zöld postakocsival.

Az idős cukrászmester nagyon megörül a levélnek, ami negyven éve nem látott barátjától, Elepi Kőszáltól érkezett, és siet vele egyetlen leánya emeleti hálószobájába. Estilla azonban nem igazán kíváncsi, inkább lefeküdne, ugyan már, az ágyad megvár, kedélyeskedik apja és belekezdene az örömhírbe. Azonban az ágy előtt észrevesz egy pár katonacsizmát, az ablakpárkányon meg egy kötélhágcsót, hát mi folyik itt? Még semmi, mert az atya ahhoz túl korán érkezett, az ágy alól a megtört lány kérésére előmászik a mindössze kincstári darócgatyába öltözött Schwappach őrnagy. Tisztában van a kötelességével, ami nem önkezével történő főbelövés, hanem Estilla feleségül vétele. Viheti!, jelenti ki rövid habozás után Vödric, de mérgében még felöltözni sem engedi a párocskát, egy szál pendelyben dobja ki őket a házból. Telhetetlen magvaival összepacskolta a lányom testét!, kiabálja. Éljen a magyar szabadság!, búcsúzik Schwappach katonásan.

Odakint szakad az eső, Thalvizer grófnő az ablakából sasolja az eseményeket, és a kivert gerlepárt behívja magához. Az őrnagy előveszi a valamiképpen a csizmájába esett ominózus levelet és felolvassa a hölgyeknek. A szöveg látszólag a 70. születésnapjára készülő Elepi Kőszál (innen is gratulálunk) egyszerű levele, amiben beszámol családjáról, kilenc unokájáról, birtokairól és mindenféle jószágairól, majd jön fő kérése: a jeles ünnepre 15 mákos és ugyanannyi diós beuglit (bejglit) rendel Debrecenbe. (Eközben látjuk, amint az alaposan elhájasodott Elepi az egyik unokájának mondja tollba a levelet, mögötte a téren éppen Kossuth kormányzó tart lelkesítő beszédet a népnek.) A roppant gyanakvó Schwappach szerint a levél még akár kémjelentés is lehet, aminek megfejtése kemény feladat, Estilla tiltakozik a képtelen feltételezés ellen. Mindenki kém, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az, jelenti ki Schwappach, ékes bizonyítékát adva jól fejletett paranoiájának. Micsoda delejes éjszaka!, borzong kéjesen a grófnő.

Amadé kérdőre vonja Estillát, hogyan vélekedik apjaura a nemzet szent szabadságharcáról? A lány szerint oly lelkes, hogy még a diós bejglit is átnevezte a hazafias csengésű Kossuthkiflire. Schwappach azonban nem hatódik meg, szerinte a levél információkat rejt Miklós cár készülődő katonai beavatkozásával és az osztrák hadsereg mozgásával kapcsolatban. Éberség nélkül nem győzhetünk, hajtogatja az őrnagy, Estilla hiába ismételgeti, hogy az ő apja csak cukrászmester, semmi más. És mi van, ha a Kőszál is csak fedőnév, és a császári kétfejű sasra utal?, jegyzi meg a grófnő, az őrnagy gratulál ehhez a pompás észrevételhez hozzátéve, hogy a kilenc unoka pedig kilenc hadosztályra utalhat. Jó későre jár már, mire a kedélyek annyira lenyugszanak, hogy a házigazda és vendégei lepihenhetnek.

A hajnal már munkában találja az öreg Vödricet, gyúrja a tésztát és készíti a tölteléket, közben visszaréved a múltba Pironkához, aki a töltelék receptjét akkor árulta el neki, amikor az ifjú Demeter fejét a „hasi bundájába” vonta. Később a lány átváltozott, hogy megmutassa, hogyan néznek ki a kész bejglirudak, majd folytatódott a generális haptákba állítása. Mi tagadás, maradandó élmény lehetett, nem csoda, ha Vödric uram azóta is ebből töltekezik. A szép románcnak azonban hamar vége szakadt, mert Pironka két nap múlva fehér galambbá változott és elrepült, emlékül mindössze egy puha tollat hagyva Vödricnek.

Reggel az őrnagy első útja a Bisotka és Társa gyorskocsiszolgálat irodájába vezet, ahol megtudja, hogy Szemere belügyminiszter rendelete értelmében a hadi helyzetre tekintettel a mai naptól mindennemű postai és utazási járat szünetel. Ezután Schwappach rátör a megérdemelt pihenését töltő Batykóra, és különféle verbális és fizikai fenyítésekkel ráveszi, árulja el, kitől kapta azt a bizonyos levelet. Goltfuss posztmajsztertől, a debrecenyi járattal érkezett, mondja a megkínzott kocsis. Toportyán a pofád, de a szemed őszinte, hiszek neked, enyhül meg az őrnagy, majd arra utasítja Batykót, fogja be a lovakat, ő maga meg letépi a falon lógó országtérképet és magával viszi. Majd kijelenti, hogy a delizsánszot a magyar kormány nevében lefoglalja, feltelepszik a bakra, Batykó nyakába kötelet köt, nehogy megszökjön, így indulnak vissza a grófnő házához.

Estilla az ablakból szomorú szemmel figyeli az üzlete előtt sertepertélő apját, a grófnő időközben néhai bátyjának gardróbjából felöltöztette, mert saját ruhái kicsik a sudár lány termetére. Belép Schwappach a kötélen vezetett Batykóval és újabb fejtegetésbe kezd: Két lehetőség van, ha a levélbeli kérés ellenére Vödric nem küldi el a bejgliket, akkor az azt jelenti, hogy azokra nincs is szükség, ebben az esetben nemzetvesztő disznó, aki handgranátot, lehetőleg egyszerre kettőt, érdemel a seggébe. Ha viszont elküldi, akkor azt kell megvizsgálni, aki a küldeményt kapja! Estilla tovább értetlenkedik, mi van abban furcsa, ha valaki bejglit kap, a grófnő is egyetért, szerinte a magyar ember egyfelől édesszájú, másfelől viszont kolbásszal alszik. (Mint például Besenyő Pista bácsi, ugyi.) (Még egy zárójel: a grófnő nappaliját az Ohne Mutti geht’s nicht gut, azaz „A mama nélkül nem megy semmi” felirat díszíti.)

Amadé úgy dönt, átmegy Vödrichez és elmondja, olvasta a levelet és hajlandó elvinni a bejgliket Debrecenbe, bár az utazás nyilván veszélyes ilyenkor. Hosszasan vitatkoznak, közben egy hölgy érkezik a korábban megrendelt mandolettikért, ám azok a nagy vita közben odaégtek, Vödric kétségbeesik, ilyen még nem fordult elő vele. Schwappachot irritálja az elegáns dáma, jól beszólogat a „cifra futrinkának”, aki sértődötten lelép. Mit csinál, a legjobb vevőm volt!, tiltakozik a cukrász. Egy ideig még ordibálnak egymással, jobban utálom magát, mint a férges lisztet, így Vödric, császárpárti agg pojáca, így Schwappach. Jaj a magyar függetlenségnek, ha ilyenek akarják kivívni!, vágja ki a végső riposztot a cukrász, a magam részéről ezért a beszólásért különdíjban részesítem. Végül közli, hogy zárásra elkészül és kihűl az összes bejgli, az őrnagy este jöjjön értük.

Amadé elsiet egy másik épülethez, itt lakik az apja, az öreg Schwappach Ferdinánd császári tanácsos, aki azonban már hetek óta élet és halál között lebeg, háziorvosa állandóan mellette van, ő engedi be az őrnagyot. Fiát meg sem ismeri, csak nyöszörög a kaszásról az ágyában fekve, hiába újságolja neki Amadé, hogy megnősül, elveszi a cvikkerbakker lányát, csak előbb még gyorsan kivívják a haza függetlenségét. Mivel az öreg semmire sem reagál, Amadé letörten távozik. Alig hagyja azonban el a házat, az öreg tanácsos élénken felül az ágyában és utasítja az orvost, fogasson be tüstént a hintóba. Csoda! Vagy mégsem? Mindenesetre az öreg még a pincébe is lemegy, ahonnan valami régi dossziét keres elő és magával viszi.

A Thalvizer-házban is csodát látunk, ez egy ilyen nap, úgy tűnik. A megkötözött Batykó nagy szomorúságában saját szerzeményét (komponyír) adja elő a két hölgynek, amiről kiderül, hogy saját születését öntötte a muzsikába. Elmeséli, hogy amikor ezt anyjának játszotta, egyszer csak megszólalt a háromlábú fejőszék és asztalhoz invitálta őket, amin mindenféle finomság jelent meg. A jágerhorn tett csodát, mondja még Batykó, majd beleszól a kürtbe: Terülj, terülj, asztalkám! És hát uram fia, egyszer csak feltűnnek mindenféle pecsenyék és más finomságok, és díszes tálakon leereszkednek az asztalra! A grófnő alig hisz a szemének, Estilla el is ájul, sok neki ennyi izgalom egy napra.

Este az őrnagy elmegy a bejglikért, Vödric éppen befejezte a hordozóláda leszegelését. Ne fordítsa fel, mert ha eltörik, a bejgli nem bejgli többé, hanem morzsás düledék, figyelmezteti Schwappachot. A tiszt a grófnő házának udvarán álló delizsánszban biztos helyre teszi a ládát, ám ekkor odalép hozzá az öreglány és közli, ő is elutazna Debrecenbe, még úgysem járt ott soha. Schwappach a háborúra hivatkozik, de nem sok sikerrel, mert a grófnő mindenáron menni akar, nem érdekli semmilyen politikai és hadi helyzet. Pazarul érvel: Mindenért a politika felel, néhai bátyám szerint a politika lágyult agyú óriás, aki saját ürülékén él, de elvárja, hogy a nép is naponta falatozzon belőle. (Ez a könyv és a film egyik legjobb mondata, reszpekt.) Ebben a pillanatban a háztetőn feltűnik Estilla, aki leugrással fenyegetőzik, ha vőlegénye nem viszi magával az útra. A kettős nyomás hatására Amadé végül kénytelen beadni a derekát: Jól van, együtt utazunk!

Az utolsó jelenetben az öreg Schwappach gonosz félmosollyal nyitja ki a dossziét, amin ez áll: Besúgói jelentések a Kronen Wirthshausban 1834. okt. 19-én kitört tömegverekedésről. Az iratok között a felső lapon a szakáll nélküli Vödric Demeter arcképe látható...