A jellegzetes Les Humphries-főcímzene az 1972-es nyári olimpia kapcsán elkészült müncheni gyorsvasút (S-Bahn) S6-os, erdingi járatának egyik kocsijában talál bennünket az első rész nyitányán. A fiatal lány, Ellen Theiss utazik vissza a városból vidéki gazdasági iskolája internátusába az esti sötétben, majd az azóta már megszűnt mühlthali állomáson leszállva döbbenten tapasztalja, hogy kerékpárja hátsó gumija leeresztett. Hogy ne kelljen a biciklit tolva átszelnie a kollégiumig az elhagyatott erdei utat a sötétben, az állomás személyzetétől kér pumpát. Ők azonban nem túl segítőkészek, ami annak fényében különös gonoszság, hogy a normálisabbnak tűnő vasúti szakalkalmazott, valamint a kőbunkó trafikos épp egymás közt tárgyalja meg, hogy alig fél éve az iskola másik tanulója, egy Monika Bayer nevű lány is egyedül indult neki a kies erdei útnak, s meg is gyilkolták útközben. Mivel a gyilkos kilétére azóta sem derült fény, nem csoda, hogy pumpa hiányában Ellen komoly félelmek közepette vág neki a túrának.
Természetesen félelmetes zenei aláfestést is kapunk, majd szembesülhetünk vele, hogy egy zord tekintetű középkorú férfi figyeli rejtekhelyéről a biciklivel a göcsörtös terepen csalinkázó, láthatóan halálra rémült lányt. A férfi jó érzékkel ugrik elő a sötétből, Ellen ki is köt egy közeli bokorban, miközben lábon hord ki egy gyengébb lefolyású infarktust, holott a móka még csak most kezdődik. A férfi a nevén szólítja a lányt, aki fel is ismeri benne Mangert, az iskola egyik tanárát, aki az erdő melletti sorházak egyikében lakik idős édesanyjával. A lány nagy nehezen lenyugszik, Manger pedig azzal invitálja meg magához, hogy neki van otthon pumpája, rendbe hozzák azt a biciklit. Közben kiderül, hogy a lány titokban utazott be Münchenbe vásárolni és mozizni, s társai egy nyitva hagyott ablakkal várják vissza, amelyen észrevétlenül juthat be az internátusba. Már ha hazaér…
Manger otthonába érve ugyanis szó sincs már pumpáról. A férfi behívja a házba Ellent, zenét tesz fel egy ellenállhatatlan külsejű orsós magnón, bezárja az édesanyja szobájába vezető ajtót, majd a nemrég elhunyt Alvin Stardust My Coo Ca Choo című slágerének dallamára munkához lát. Ellen Theiss észbe kap ugyan, de már későn: lassított felvételen láthatjuk, amint az eszelős tekintetű tanár (a korábban Hitchcock-filmben is szereplő Wolfgang Kieling hozza, amit kell) kesztyűs kézzel sem bánik vele kesztyűs kézzel, s megfojtja. Közben a mama, aki láthatóan teljes mértékben tisztában van fia „apróbb” defektusával, tehetetlenül csúszik le az ajtóról a túloldalon. A gyilkosság közben Manger eltorzult arcát láthatjuk premier plánban, s a fojtogatási jelenet olyan jól sikerült, hogy az NSZK-ban egy 20 másodperccel rövidebb, cenzúrázott verzióját mutatták csak be, szemben például Franciaországgal, ahol nem voltak ennyire szégyenlősek, s simán leadták az egészet.
Manger egy kiskocsin az erdőt átszelő patakhoz fuvarozza a hullát, itt is ér bennünket a másnap reggel. Az első epizód nyolcadik percében vágtat be az életünkbe Stephan Derrick főfelügyelő, valamint hű társa, Harry Klein, akik éppen a patakban fekvő holttestet tanulmányozzák. Nincs nagy csinnadratta, meg bemutatás, ami többek közt azzal is összefüggésben lehet, hogy nem a leforgatás sorrendjében mutatták be az epizódokat. Bár először az Erdei út került sugárzásra a tévében, ez már a negyedik felvett epizód volt valójában. Derrick jellegzetes szem alatti táskái már ekkor a helyükön vannak teljes pompájukban, s későbbi – ha úgy tetszik, megszokott – önmagához képest a főfelügyelő nem is tűnik annyira szemtelenül fiatalnak (Horst Tappert 51 éves volt már ekkor), mint társa, Harry.
Derrick bunkózik egy sort a sajtó megjelent képviselőivel, miközben a patak partján az iskola idős igazgatónője, Göbel asszony siránkozik az egészségtelen fluktuáció okán. Kétségtelen tény, hogy nem emeli intézménye fényét, ha fél éven belül már a második fiatal tanítványát húzzák ki élettelenül a közeli erdőben csordogáló patakból, s ezzel láthatóan a matróna is tisztában van. A rendőrök első útja az állomásra vezet, ahol előző esti ismerőseink sajnálkozva ugyan, de mégis viszonylagos lelki nyugalommal veszik tudomásul a fejleményeket, mintha nekik nem is lenne közük hozzá. Az első gyanú a trafikosra terelődik, akiről pillanatok alatt kiderül, hogy az ott parkírozott kerékpárjára szerelve igenis van egy működő pumpája, s Harry döbbent kérdésére, hogy miért nem adta azt oda előző este a rémült lánynak, csak annyit bír felelni, hogy „mer' az enyimé”. A trafikos azonban nyugodt: neki bizony alibije van, mégpedig a családja és a szomszédok. Ez azért nem túl erős ütőkártya egy kiélezett partiban, de Derricket nemigen érdekli a vasúti szál, továbbautózunk hát a gazdasági iskolába.
Itt az igazgató asszonnyal meséltetik el a rendőrök a tragikus éjszaka történéseit. Éjjel egykor az Ellen müncheni szökéséhez segítő kezet nyújtó barátnője verte fel az igazak álmát alvó Göbel asszonyt azzal, hogy Theiss kisasszony még mindig nem tért haza. Gyors keresztkérdések után az igazgató már az eléggé egzaltált pedellussal együtt suhant autón az erdőn keresztül, s az út mentén meg is találták az eltűnt lány kerékpárját. Az autóból kiugorva az igazgató fedezte fel a holttestet a patakban, s már robogott is volna vissza a suliba hívni a rendőrséget, de a sárba beragadt csotrogány elindíthatatlannak bizonyult. Gyalog ment tehát a legközelebbi ismerős házáig, aki ki más is lenne, mint a jó Manger. Göbel asszony jó hangosan adja a tanár tudtára, mit fedeztek fel az imént az erdőben, mire a halálra rémült Manger-mama fejében összeáll a puzzle, de nem mer megszólalni, inkább kap helyette egy szívrohamot. Ez a tény már jobban érdekli Derricket is, akinek az útja az elhunyt lány osztályába vezet, ahol éppen – ki más – Manger tartja az óráját. A lányok lelkileg instabilak, mire az igazgató nagylelkűen felfüggeszti az oktatást, s felajánlja Mangert Derricknek kihallgatásra. A nyomozót azonban egyelőre még nem érdekli a kissé autistának tűnő tanár, inkább Ellen Theiss szobatársaira és barátnőire kíváncsi. Már nem abban az értelemben…
Derrick pszichológusi vénáját is megcsillantva beszéli le a halott lány legjobb barátnőjét, a szökésében neki falazó Ingét arról, hogy önmagát hibáztassa, miközben a menzán egy asztal körül kedélyesen ebédelgetve megismerhetjük az iskola tanári karát is teljes vertikumában. Persze ebben a kis közösségben is megtalálható egy mai átlag munkahelyi társadalom, vagy éppen egy tetszés szerint kiválasztott kommentfolyam hozzászólóinak összes prototípusa, a pszichopata mivoltát tagadni alig képes (mi tudjuk) gyilkostól a konzervatív vénlányon és „vénfiún” keresztül a cinikusan ultraliberális szabadszájúig mindenki. A beszédtéma a fiatal lányok kurta szoknyájú szabadossága, ami óhatatlanul vezet az ilyen tragédiákig, vö. „Tehetsz róla – Tehetsz ellene!”… Manger nagyokat hallgat, miközben az ebédelő lányokat, különösen azok formás, harisnyás lábait stíröli a válla mögött. Innen fúj hát a szél…
Közben azért zajlik a magas színvonalú nyomozómunka is. Derrick és Harry bravúrosan rájönnek, hogy bár a lány vásárolni indult előző délután Münchenbe, a holtteste mellett nem találtak semmiféle táskát. Külön felhívják a vasúti személyzetet, amelynek folyton rendelkezésükre álló tagja biztosítja őket arról, hogy volt a lánynál szatyor, amit Derrick éleslátása szerint most a gyilkosnál kellene akkor keresni. Mivel Manger jól ismeri a környéket, vele indulnak el az erdőben, de mindhiába, hiszen azzal a főfelügyelő is tisztában van: a lányt nem az erdőben ölték meg, hanem szinte biztosan valamelyik közeli házban. Meghívatja hát magát Mangerhez, ahol döbbenten tapasztalja a furcsa tanár és az őrizetére bízott leányzók ledér valóját szintén armageddonnak tartó, de mindemellett láthatóan igen rémült édesanyja közti viszonyrendszert. Derrick ekkor már vélhetően tud valamit…
Az iskolában közben Harry viszi tovább a nyomozás szálait, s gyorsan lehull a lepel a tanári kar tagjairól. Saját kollégái egyöntetűen az igen liberális Dackmannt gyanúsítják a gyilkossággal, aki Ellen halála éjszakáján az ügyeletes tanár is volt az internátusban. Mindemellett tudott a titkos kiruccanásaikról, folyton a lányokkal lófrált, strandra is ment már velük, horribile dictu táncoltak és ittak is együtt, nyilvánvaló hát, hogy ő lehet a tettes. Dackmann elismeri a terhére rótt vádak nagy részét, de azzal magyarázza, hogy egyszerűen szereti a lányokat. Szereti, s nem gyilkolássza – amivel láthatóan meg is győzte Derricket.
Derrick pszichológiai behatása távollétében gyorsan elillan, s a barátnő, Inge ismét önmagát hibáztatja Ellen Theiss halála miatt. A lány Manger figyelmét is felkelti, s szinte már látjuk lelki szemeink előtt, amint ő lehet a következő áldozat. Derrick is látja, s kockázatos lépésre szánja el magát. Egy kamu müncheni úttal Inge révén tervezi csapdába csalni a gyilkos Mangert, amihez hatalmas lélekjelenlétre lesz szükség a lánytól. Inge és az utolsó müncheni vonat duója persze felébreszti a leküzdhetetlen vágyat a jó tanáremberben, s Manger ahogy annak rendje s módja, egyenes, öles léptekkel masírozik bele a csapdába.
Manger viaskodása önmagával és a vágyaival ugyan erősen eltúlzottra sikeredik, de persze a pedellus helyett csak ő megy az állomásra a későn hazaérő, egyébként a jó Harry által a távolból azért gondosan őrzött Inge elé. Gyalog indulnak neki a félelmetes erdei útnak, s a gyilkos természetesen úgy intézi a dolgokat, hogy meg kelljen szakítaniuk útjukat az otthonában. A mama azonban harmadik nekifutásra már átállt, s a hazatérő fiút a bezárandó ajtó túloldalán ezúttal Derrick várja. Nem csendül hát fel újra a My Coo Ca Choo, vége a dalnak…
Az NSZK-ban 1974. október 20-án bemutatott első epizód messze nem ígérte, hogy további 280 követi majd az előttünk álló közel negyedszázad során. Az első néhány Derrick-történet egyértelműen az Egyesült Államokban 1968-ban, sorozatként pedig 1971-ben indult Columbo mintáját igyekezett követni, amennyiben a nézők az elején végignézhették a gyilkosságot, s a tettes személyét ismerve követhették a nyomozás folyamatát. A fordított krimi (howcachem) azonban a germánoknál annyira nem jött be, így Herbert Reinecker forgatókönyvíró vezetésével gyorsan változtattak is a siker érdekében. Egyrészt errefelé a nézők jobban szerették a „Ki lehet a tettes?” (whodunit) vezérelvű krimiket, azaz végig izgulni akartak a történet során, s a nyomozást követve, közben tippelgetve akartak maguk is rájönni a tettes kilétére. Másrészt Derrick messze nem volt Columbo, bár a végén szépen elmesélte Mangernek, hogy a fejében miként állt össze a kép, a történetvezetésbe ebből roppant keveset sikerült átültetni. Mind a jóval rövidebb játékidő, mind a Derrick személye mögé pakolt képességek tárháza kevés volt egy olyan logikai játszma felépítéséhez, ami a Columbót jellemezte és zseniálissá tette. A kritika borzasztóan lehúzta az új német sorozat első epizódját, kisebbfajta csoda, hogy nem lett gyors kasza a Derrickből…
Facebook kommentek