A sorozat utolsó hetében néhány szál lezáródott, másokat nyitott kérdésekkel hagytunk ott, és persze itt sem hiányoztak a szokatlan intervenciók. Nem minden esetben világos a számomra, hogy az adott páciens terápiája itt véget ért vagy fog még járni tovább? A terápia lezárása jó esetben egy folyamat, amit a beteggel együtt kell végrehajtani. A lezárás akkor van rendben, ha a beteggel közös megegyezés eredményeként jön létre (vagyis nem a terapeuta erőlteti azt egyoldalúan), ha a terápia elején meghatározott terápiás célok elérésében a lehetőségekhez képest elegendő előrelépés történt és a páciens vélhetően képes lesz alkalmazni a terápia során elsajátított készségeket. Mit értünk előrelépés alatt? A pszichoterápia eredményességét az alábbi szempontok alapján szokás megítélni. Csökkent-e a tünetek száma vagy elviselhetőbbé váltak-e a tünetek? Fokozódott-e a páciens belátása saját működésmódjára, azaz jobban érti-e önmagát? Nőtt-e az alkalmazkodó- és problémamegoldó készsége? Az alapkonfliktus, amellyel jelentkezett, kezelhetőbbé vált-e? Nézzük akkor az egyes eseteket.

Ferenc

A politikus az első ülésen szimpla pánikrohamokkal jelentkezett, és lám, mi lett a vége. Sok vezető pozícióban lévő, vagyis jelentős stressznek kitett páciens szenved pánikrohamoktól, amelyeket többféleképpen lehet kezelni: a pánikbetegség kezelhető gyógyszeresen, lehet pánikellenes légzés- és egyéb technikákat tanulni, illetve bele lehet vágni egy feltáró terápiába, amelynek célja a pánikrohamok eredetének kiderítése. Ferenccel ez utóbbi történt és a terápia során eleinte inkább csak depressziós lett – számomra érdekes kérdés, mi lett volna vajon, ha inkább csak gyógyszert szed és megtanul relaxálni. Csábítónak tűnik azt gondolni, hogy a feltáró terápia az „igazi” terápia, ugyanakkor sok esetben a megküzdéshez szükséges eszközök legalább ugyanannyit vag ytöbbet is érhetnek. Ezt minden páciens esetében egyénileg kell átgondolni. Az ő esetében a pánikbetegség mögött a lánya elvesztésétől való félelem mellett egy évtizedekig titkolt, szégyenletes bűn került napvilágra. Kérdés, hogy a nyilvánosságra hozatal révén vajon megszűnnek-e Ferenc pánikrohamai és depressziója. Ha igen, akkor a terápia elérte az első ülésen meghatározott célját, még ha kissé kerülő úton is.

A záró képsorokban Ferenc és András a terapeuta fiának tévéjén nézik a híradót. A pszichoterápiás szakirodalom külön kitér a „home office” fogalmára, vagyis arra az esetre, amikor a terapeuta a saját lakásában rendel. Ez ugyanis az önfeltárás egy módja: a környezet révén a páciens rengeteg mindent megtudhat a terapeutáról kérdezés nélkül is – például, hogy milyen környéken lakik, milyen íz ízlése, nagyjából milyen az anyagi helyzete, de az előszobában lógó kabátok arra is támpontot adhatnak, hány és milyen nemű személlyel él együtt. András mondjuk sosem igazán követte a klasszikus, semleges és kiismerhetetlen terapeuta modelljét, gyakran árult el magáról részleteket a pácienseinek. Az önfeltárás szerepéről itt írtunk.

Orsolya

Orsolya esete meglehetősen szokatlanul indult, mindjárt az első alkalommal egy etikai dilemmával, tudniillik a „kettős kapcsolat”  jelenségével kellett szembesülnünk. Ehhez képest meglepő módon épp Orsolya pszichoterápiája modellezett talán legjobban egy valódi, hatékony pszichoterápiát. Orsolya az ülések során Dargay segítségével olyan belátásokra jut, olyan dolgokat ért meg saját anyjával és a gyermekkorával kapcsolatban, amelyek aztán jelenlegi kapcsolatait – anyjához, lányához, illetve leendő gyermekéhez – való hozzáállását is megváltoztatják. Nagy belátásokat gyakran nehéz rögtön átvinni a gyakorlatba, itt azonban mégis sikerült – Orsolya anyjával szembeni viselkedése egy picit megváltozott, amire anyja reagálása is az eddigiektől eltérő volt, és ezek az apró változások formálni kezdték kettejük megrekedt viszonyát. Az alapkonfliktus, vagyis Orsolya viszonya anyjához és az anyasághoz, érthetőbbé és kezelhetőbbé vált. Azt azért jegyezzük meg, hogy a valóságban az ilyen változások nem 6-5 darab, egyenként huszonöt perces pszichoterápiás ülés hatására történnek, ennél többnyire több időre van szükség.

Orsolya utolsó döntése – hogy tudniillik örökbe fogad egy traumatizált kisfiút, akit sosem látott – kissé hirtelennek és átgondolatlannak tűnik első hallásra, bár ahogy tovább beszélnek róla, kiderül, hogy azért nagyjából ő is tisztában van a dolog bonyolultságával. Számomra kissé meglepő, Dargay miért próbálja erősen győzködni, hogy saját gyereket is szüljön, ne tegyen le egy későbbi terhesség gondolatáról – nyilván majd ha olyan élethelyzetbe kerül, Orsolya át fogja gondolni, nem kell itt és most a pszichológus ajtajában eldöntenie, lesz-e még valaha terhes.

Misi

Az előző hetek során érzésem szerint Misi terápiája nem sokat haladt, ha egyáltalán ez Misi terápiája volt és nem a szüleié. Nem tudom eldönteni, mivel a keretek – ki, mikor kivel beszélget, együtt, hármasban vagy négyszemközt – egészen a végéig nem váltak világossá számomra. Az utolsó ülésen mégis sikerült elérni egy olyan döntést, amely talán a legkisebb rossz a társaságnak, és ami még fontosabb, amelyet nagyjából közösen hoztak meg.

A pszichoterápia hatásosságát befolyásoló tényezőket már nagyon sokat kutatták az elmúlt évtizedekben – innen tudjuk például, hogy az empatikus visszajelzés hatékonyabb terápiás technika az értelmezésnél.

Emellet azonban sok egyéb tényező is befolyásolja a terápiás folyamat sikerességét, és ilyenek többek között a beteg életét meghatározó külső tényezők. Azaz a pszichoterápiás folyamat hatékonyságát nem meglepő módon jelentősen befolyásolja az, hogy a páciens épp milyen társas támogatást kap a terápián kívüli környezetében, van-e ebben valamilyen változás, de egy-egy új partner vagy munkahelyváltás is meglódíthat (vagy épp hátráltathat) terápiás folyamatokat. Vagyis, ha páciensünket, nevezzük Andreának, gyermekkorában rendszeresen verte az apja, de most egy határozott, nyugodt és együttérző férfival él együtt, akkor jobb eséllyel fogja tudni foldolgozni az apja okozta sérüléseket, mint ha az amúgy profi terápiája során az ülésekről egy bántalmazó kapcsolatba térne haza. Misi önbizalomhiányát egy olyan társas környezetben kellene meggyógyítani, amely éppenséggel nem kedvez a javulásnak, hiszen családja épp most esik szét, szülei pedig nem mindig a legegészségesebben bánnak vele (és egymással). Ilyen esetekben előfordul, hogy a terápia célja csupán a túlélés, vagyis az, hogy a nehéz és kritikus külső körülmények közepette legyen a páciens számára egy nyugodt sziget, ahol biztonságban érezheti magát és egy olyan terápiás kapcsolat, amelyből erőt meríthet. Amennyiben ez volt a cél, ezt talán sikerült elérni: Misi végig megbízott Dargayban, például hozzá menekült, amikor meglógott a suliból. Talán ez a terápiás kapcsolat segített a fiúnak abban, hogy átvészelje szülei drámáját és a felnőttek között dúló háborúban a szükségesnél többet ne sérüljön.

Virág

A limfómás lány esete hétről hétre felvetette a titoktartás kérdését, amelyet Dargay úgy oldott meg, hogy nem tartott titkot. Erről a dilemmáról a legutóbbi alkalommal hosszan írtunk , és bár a végeredmény, úgy tűnik, Dargayt igazolja, a lépés helyessége továbbra is kérdéses maradhat. Virág számára rendkívül fontos tapasztalat, hogy szülei, akiket jóval gyengébbnek hitt, a rossz hír hatására összekapták magukat és képesek voltak erőforrásaikat úgy átszervezni, hogy azzal a lány segítségére legyenek. Az ájuldozás, sopánkodás és pánikrohamok helyett egészen átlagos szülőkként viselkednek, amely Virágnak meglepő. Mind a jelenlegi állapota, mind a további élete szempontjából fontos és hasznos ez a szemléletváltás – azaz hogy rájöhessen, szüleiről mennyire valótlan képe volt ezidáig. Ugyanakkor továbbra is kérdéses, szabad-e egy terapeutának ilyen mértékben megszegnie a titoktartási szerződést.

Virág furcsa módon nem haragszik eléggé Dargayra, ami azért is érdekes, mert a volt fiújára például rettenetesen dühös volt, amikor az hasonlóan „elárulta” őt. Részben talán azért, mert Virág is belátja a mostani árulás pozitív következményeit. A másik oka lehet, hogy Dargay és Virág között ezalatt a rövid idő alatt is elég jó terápiás kapcsolat alakult ki: már az első alkalommal megértették egymást és a további ülések során is nyilvánvaló volt, hogy a lány mindenben számíthat Andrásra. Egy teherbíró kapcsolat pedig elviseli azt, ha az egyik fél hibázik – az utolsó ülés alapján úgy tűnik, kettejük kapcsolata most elviselte ezt a szabályszegést.

Ágnes

Dargayt felmenti az Etika Bizottság – hogy kik azok és mit csinálnak, azt már korábban részleteztük. András mégsem boldog és ennek Ágnes kocsijában, a dugóban ülve hangot is ad. Konkrétan azt mondja, hogy az Etikai Bizottság működése csupán jelképes, és bármit csinálhatott volna, felmentették volna. Hiszen a bizottságban ülő nagy öregek közül is szinte mindegyik lefeküdt már a betegével, „ismerjük egymást, mint a rossz pénzt” – kacsint rá egy egyik, nagy tiszteletnek örvendő bizottsági tag. Dargay eléggé sötét képet fest a szakmai közéletről és etikáról: álszent bandának tartja őket, akik soha senkit nem marasztalnak el, védik a mundér becsületét, miközben saját kis etikai vétségeiket a szőnyeg alá söprik, és most, hogy felmentették, már ő is egy lett közülük. Nehéz lenne megítélni, ez a csalódott és szkeptikus hozzáállás mennyire fedi a mai, magyar valóságot, vagyis tényleg mindig felmentik-e az etikai vétséget elkövető terapeutákat. Talán legyünk optimisták, én már hallottam életemben olyan esetről, amikor az Etikai Bizottság elmarasztalt egy kollégát etikai vétség miatt – konkrét statisztikát sajnos nem tudok. András történetéből úgy tűnt, mintha csak két eset lenne lehetséges: felmentik és továbbra is terapeuta maradhat, vagy elmarasztalják, és akkor nem működhet pszichoterapeutaként többé. A valóságban az elmarasztalás azt jelenti, hogy megállapítják a terapeuta felelősségét az ügyben,és ennek megfelelően kaphat figyelmeztetést, megrovást, pénzbírságot, illetve ezek helyett vagy mellett a szakma gyakorlásától eltilthatják néhány hónapra vagy akár örökre is. Ez utóbbi azért, fogalmazzunk úgy, hogy nem az általános gyakorlat.

András ugyanakkor mintha még amiatt is csalódott lenne, hogy most kénytelen lesz tovább dolgozni terapeutaként, ahelyett, hogy fát vágna valami ökotanyán. Természetesen szeretnénk azt hinni, hogy mindig minden pszichoterapeuta lelkes és fáradhatatlan, az igazság persze az, hogy bármikor bármelyik kiéghet és elege lehet a melóból. András pedig már többször bizonyította a sorozat során, hogy ő egy esendő ember – ami egyáltalán nem baj, sőt. A kiégés elkerülésére Ágnes felveti azt a korszakalkotó ötletet, hogy esetleg menjen szabadságra – ha ennyire vágyik rá, hogy ne lásson embereket egy hónapig, bátran kivehet egy hónap szabit és ezt megteheti. Tágabb ismeretségi körömben hallottam egy kanadai gyógypedagógusról, aki év közben sérült gyerekekkel foglalkozik, de évente egyszer egy hónapig egyedül sétál az erdőben. A kiégés megelőzésére az Országos Kéktúrán kívül a szakirodalom szerint a továbbképzések, a szupervízió és az esetmegbeszélő csoportok alkalmasak, azaz pszichoterapeutaként ezeket is illik beilleszteni az ember életvitelébe. Nem beszélve a kiégés ellen ható életmódbeli tényezőkről: nem meglepő módon ritkábban égnek ki azok a terapeuták, akik nem csupán képzik magukat, szupervíziókra és esetmegbeszélőkre járnak és néha szabira mennek, de emellett a mindennapokban is eleget alszanak, sportolnak, egészségesen táplálkoznak és tudatosan odafigyelnek arra, hogy aktívan is feltöltődjenek. Az aktív feltöltődés alatt társas, baráti társaságban végzett pihentető tevékenységeket, valamint kreatív, alkotó jellegű hobbit értenek a téma szakértői. Dargay egyébként elég jól teljesített ezen a téren, hiszen elment szupervízióra, lejárt futni, néha még hajómodelleket is épített állítólag – a barátaival mondjuk keveset láttuk, reméljük, a következő évadig valóban kivesz egy kis szabadságot és elmegy velük párszor kirándulni.