Tudom, hogy állandóan a keretekről írok, dehát ami itt megy, az már több a soknál. Most épp a kirohangálásra gondolok: megfigyeltük, hogy Dargay pszichoterápiás üléseinek körülbelül egytizede ér véget úgy, hogy lejár az idő, vége az ülésnek? A többiről mind zaklatottan és idő előtt kirohan a páciens. Egyébként is rengeteget vitatkoznak az üléseken, szinte mindegyik klienssel, de ebben általában Dargay és Ágnes párosa vezet – talán most volt az első alkalom, amikor nem folyamatos egyet nem értéssel töltötték az időt.
Harc és kirohangálás
Ezen a héten például Ferenc lánya, Kata rohan ki, majd Ferenc is befejezi az ülést annak lejárta előtt és kimegy. Misi is kimegy a családterápiáról, Virág pedig szintén az ülés végét meg nem várva távozik. Orsolya kivételesen végig marad, de szerintem ez most fordul elő először. Tudom, hogy az efféle feszkónak a sorozatban dramaturgiai okai vannak: sokkal érdekesebb és hatásosabb sírva kifutni, mint azt mondani, hogy ó, látom, lejárt az időnk, köszönöm, viszlát jövő héten. Ugyanakkor jó tudni, hogy a pszichoterápiás ülésről való kifutkosás csökkenti a terápia hatásosságát, hiszen épp az lenne a cél, hogy a nehéz érzéseket a terapeutával közösen meg lehessen élni és át lehessen dolgozni. Természetesen ettől még előfordulhat, hogy pszichoterápia során az előkerült felzaklató érzéseket, emlékeket a kliens nem bírja elviselni és megszakítja az ülést, de ezt komolyan kell venni, a következő ülésen átbeszélni, és megegyezni abban, hogy legközelebb lehetőség szerint marad és nem fogja menekülőre minden szomorú vagy dühítő résznél.
A sorozatot elnézve időnként egyébként is az a benyomása támad az embernek, hogy a terapeuta és a páciens állandó harcban állnak: a terapeuta kérdéseivel vallatja és értelmezéseivel provokálja a pácienst, az meg mindennek elmondja a terapeutát – ebben általában Misi szülei járnak élen, de Orsolyától is hallottunk már szépeket. A valóságban szerencsére általában ennél jóval békésebben zajlik egy terápiás folyamat: ugyan bizonyos személyiségtípusokba tartozó páciensek valóban hajlamosak kíméletlenül kritizálni a terapeutát, de Dargay mintha csak igen nehéz betegeket fogna ki.
A háborúsnak tűnő állapotok részben abból is adódnak, hogy a sorozatban használt egyik pszichoterápiás technika a konfrontáció. Ez azt jelenti, amikor a terapeuta kíméletlenül megmondja a páciensnek a tutifrankót. Pszichoterápiás technikából sok van: ilyen technika az empatikus visszajelzés, amikor a terapeuta rájön, mit érezhet most a páciens, és ezt szavakba önti neki („Úgy érzem, most kissé dühös és össze van zavarodva.”), vagy ilyen az értelmezés, amikor a terapeuta összerakja fejben a páciens lelki életének kirakóját és megmondja, amire ő már rájött, de a kliens még nem („Maga azért haragszik a feleségére, mert az anyjára emlékezteti, de valójában ilyenkor nem Erzsire, hanem az anyjára haragszik.”). Vannak hatékonyabb és kevésbé hatékony technikák – kissé meglepő módon a hatékonyságvizsgálatok szerint a sok empatikus visszajelzést használó terápia hatékonyabb, mint az, amiben az értelmezés van túlsúlyban.
Gyakori, hogy a terapeuta a terápiás folyamat felgyorsítása érdekében aktív, konfrontatív stílusban kommunikál. Ezzel a módszerrel a pácienst olyan érzések felismerésére készteti, amelyről nem akar beszélni vagy tudomást sem akar venni róluk. Külső szemlélőként a konfrontáció igen hatásosnak tűnik, a hatékonyságvizsgálatok szerint viszont kifejezetten hatástalan, mi több, adott esetben káros is lehet. A konfrontációval ugyanis remekül vissza lehet élni, hiszen az értelmezés igazságát a kliens nem tudja megkérdőjelezni. Így az értelmezésnek mindig igaza van, és ha a beteg ezt nem látja be, akkor nyilván hárít. Ezáltal a konfrontatív értelmezést használhatja a terapeuta saját hatalmi helyzetének erősítése céljából. Jól működő pszichoterápiában a terapeutának nem hatalmi helyzetben kell lennie, és különösen nem kell ehhez ragaszkodnia, konfrontáció csak ritkán és a páciens érdekében történhet. Időnként valóban szükség lehet rá, de csak stabil, már kialakult, jó terápiás kapcsolat talaján működik. A rosszkor, rossz helyen vagy túl gyakran alkalmazott konfrontáció rontja a terápiás kapcsolatot, a terápiás kapcsolat minősége pedig a terápia sikerének az egyik legfontosabb előrejelzője.
Ki, hol, mennyit fizet?
A sorozatban párszor a terápia díja is szóba kerül: Virág a héten megemlíti, hogy András talán csak azért bánik vele rendesen, mert fizet neki. A múlt héten Ágnes órájának végén Andrást leszólította a recepciós kislány, és elkérte tőle a konzultáció díját - itt épp nem láttuk, mennyit fizet, bár kíváncsi lennék rá. András tarifáját illetően az előző részekből tudjuk, hogy magánrendelésén nem egységes árat kér: míg Abonyi Máté az első évadban 15.000 forintot fizetett alkalmanként, addig Virágtól csak 4000-t kér, arra való tekintettel, hogy egyetemista. Az összegek egyébként nagyjából megfelelnek a hazai gyakorlatnak, magánpraxisban 8-12 ezer Ft egy pszichoterápiás alkalom, természetesen közismert sztárterapeuták ennél jóval többet is elkérhetnek. A gyakorlatban vannak terapeuták, akik mindig mindenkitől ugyanannyit kérnek, fix tarifájuk van; vannak, akik a terápiás ülések gyakoriságától teszik függővé a tarifát, és vannak, akik bizonyos határokon belül egyénre szabottan állapítják meg az óradíjat a páciens anyagi lehetőségeihez igazítva azt – mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya is. Fontos még megemlíteni, hogy ezek az árak a valóságban szinte mindig 50 perces alkalomra vonatkoznak, ilyen hosszú ugyanis az életben egy egyéni pszichoterápiás ülés (a csoportok és családterápiás alkalmak általában hosszabbak). A sorozat 25 perces ülései tehát épp ezért nem modellezhetik pontosan a valóságot, hiszen eleve kevesebb tartalom fér bele ebbe a szűkebb keretbe.
A pénzre visszatérve: ma a pszichoterápia a legtöbb országban jellemzően magánrendelés formájában érhető el, amit azonban a biztosító sok helyen bizonyos feltételek között részben vagy teljesen megtérít. A fejlett országok többségében ez nagyjából az ötvenes évek óta így van, szóval mintegy fél évszázad lemaradásban vagyunk. Magyarországon ugyanis nem így működik: itthon a magánpszichoterápiát teljes egészében a páciens fizeti, ugyanakkor nagyon kortlátozott mértékben ingyenes, TB-finanszírozott pszichoterápia is elérhető (néhány pszichoterápiás intézményben, illetve ambulancián, egyes pszichiátriai szakrendelőkben, illetve gyermekpszichoterápia a nevelési tanácsadókban). A klasszikus pszichoanalitikus nézetek szerint egyébként az ingyenes terápia nem is olyan hatásos, ezért legalább jelképes összeget fizetnie kell a betegnek – az ingyenes terápia egyrészt a lekötelezettség érzését kelti a páciensben, másrészt ha valamiért pénzt ad az ember, az növeli a motivációját is (például hajlamosabb fél órát késni az ingyenes ötvenperces ülésről, de kevésbé hajlamos, ha tudja, hogy akkor is ki kell fizetnie az ötven percet, ha késik). Ezek egész logikus érvek, csakhogy a tapasztalat mást mutat: ahol a pszichoterápiát a biztosító téríti, vagyis az az igénybevételkor a beteg számára térítésmentes, ott sem csökken a hatékonysága.
Only the wounded can heal
Az utolsó részben Ágnes és András beszélget András apjának halotti tora után. Ahogy már megszokhattuk, a keretek itt is elég lazák– nem tudjuk, itt most épp terápia folyik, vagy két, egymást régóta ismerő ember beszélget. De nem erről akarok írni, hanem arról, amiről maga a beszélgetés folyik: hogy andrás nem bocsátott meg az apjának. Többször is elmondja, hogy „pszichológus létére” így elrontotta ezt a dolgot. Vagyis egy pszichológusnak szépen, kiegyensúlyozottan és utólagos megbánások nélkül kellene vinnie az életét? Igen is, meg nem is. Ahhoz, hogy az ember pszichoterapeuta legyen, kötelező önismereti céllal terápiára járnia, mivel jó terapeuta csak megfelelő önismerettel lehet valaki – ez tény. Dargay is eljárt a maga idejében, mint a héten kiderült, öt év kötelező analízisbe. (Öt évig járt kötelező analízisbe úgy, hogy nem sikerült felgöngyölíteni az anyjával való kapcsolatát!! Hát azért ez elég gáz.) Ugyanakkor akármennyi analízisbe jár az ember, nem lesz belőle szuperlény, nem kapja meg az Élethez szükséges mindenttudást, a bölcsek kövét és az emberi lélek térképét sem. A terapeuta, bár elvileg jobban ismeri magát, ugyanolyan esendő ember, mint bármelyik másik – és a sorozat ezt elég jól megmutatja. A terapeuta is fél, dühös, van, amelyik elválik, mások rossz kapcsolatban maradnak, van, aki kiabál a gyerekeivel és van, amelyik rosszakat álmodik. A terapeuta emberi mivolta nem baj, nem káros, és nem is cél, hogy „kigyógyuljon” belőle – a fontos az, hogy ennek mindig tudatában legyen.
A „sérült gyógyító” (wounded healer) fogalmát Jung alkotta meg, maga az ötlet a görög mitológiából származik, az alcímben szereplő idézet („Csak a sérültek képesek gyógyítani”) pedig az Irvin Yalom nevű híres analitikustól. A fogalom azt jelenti, hogy a az analitikus azért tud gyógyítani, mert ő maga is sérült. A kutatások szerint a pszichoterapeuták 73 százalékának volt valamilyen nehézsége, sérülést okozó élménye, többnyire gyermekkorában, amely kapcsolatba hozható a karrierválasztásukkal – egy-egy alkoholista apuka, a szülők válása, bántalmazás, közeli hozzátartozó halála stb. Ez nem hátrány, sőt, sok esetben előny is lehet, de csak akkor, ha az illető tudatában van a sérülésnek és annak, hogy ez hogyan befolyásolja az ő működésmódját. Például ha az analitikusnak alkoholista volt az apukája, néha megverte őt és anyát, és anya nem tudta megvédeni sem magát, sem a gyerekeket, akkor ez a téma és az ezzel kapcsolatos érzései feltörhetnek olyankor, amikor a rendelőben alkoholista férfiakat, erőtlen nőket vagy védtelen gyerekeket hallgat. Ez jó, mert a terapeuta együtt tud érezni a szereplőkkel, ugyanakkor ha nincs rálátással, mert nem megfelelő az önismerete, akkor tévútra is viheti a terápiát és hibákat eredményezhet: mondjuk azon kaphatja magát, hogy mérgesen kiabál az erőtlen női pácienssel, mert az nem védi meg magát, holott közben igazából a saját anyjára mérges. Dargay remek példa a sérült, ugyanakkor elég jó terapeutára, habár önismeret terén azért még lenne mit bepótolnia.
Facebook kommentek