Kedvenc sorozatunk legutóbbi (3x09) részében olyan jelentős események történtek, hogy úgy éreztem, mindenképpen helye van egy összefoglalónak, ha úgy tetszik visszatekintésnek - szigorúan azok számára, akik naprakészek. A tovább után SPOILEREKKEL.

Úgy gondolom nem mondok újat azzal, hogy a sorozat egyik jelentős szereplőjét, és egyben sokak kedvencét veszítette el. Carter karakteréről sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy szélsőségesen megosztó lett volna. Hőseinkkel való kapcsolata hatására fokozatosan (és koránt sem könnyen) vált egyszerű, szabálykövető nyomozóból azzá, akit a harmadik évadbeli szereplése végén láttunk: kőkeményen és amíg lehetett egyedül ment a rosszfiúk után, hogy végleg leszámoljon velük. Nézzük hát a változást az egyes évadok viszonylatában. (Az évadok összefoglalója után olyan képgalériákat készítettem, amelyek kattintásra nyílnak, és minden egyes részből tettem bele egy-egy fotót, igyekezvén elcsípni hősnőnket az adott rész jellegzetes jelenetében, vagy olyanban, amely az ő története szempontjából jelentős). Egy biztos, az alábbi elmélkedés teljesen szubjektív, saját érzéseimet tükrözi, azt, ahogy én megéltem.

Az első évadban, mint említettem, megismerhettük őt mint céltudatos nyomozót, akinek minden vágya a rosszfiúk kézre kerítése, és rács mögé juttatása. Johnhoz való viszonya számomra az évad első felének egyik lényeges momentuma volt. Mert rá kellett jönnie, hogy nem minden fekete vagy fehér, hiszen itt ez a férfi, aki időnként rosszat cselekszik, de jó cél érdekében. Persze a rendőri beidegződés erősebb volt, mint a belső hang, hogy talán nem is olyan „rossz" emberrel hozta össze a sors, így kitartóan üldözte hősünket. Aztán jött a többszörös repedés a páncélon – saját életének megmentése John által, megmentőjének elárulása, végül az üldözői elöli elmenekülésében segédkezés. Itt már lehetett tudni, hogy fordulat következik, és úgy gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki boldogan tapsikolt, amikor ők ketten végre asztalhoz ültek, hogy a maguk kis csigaházából méregetve a másikat együttműködésbe kezdjenek. És a közös munka bizony nem volt zökkenőmentes – a törvénytisztelő, szabálykövető rendőrnek fel kellett adnia addigi elveit egy nagyobb jó érdekében, hogy így segítsen olyanokon, akiken hagyományos eszközökkel valószínűleg nem lehetne. Az együttműködés később azért megbicsaklott, mikor John hibájából majdnem meghalt egy rendőr, de hősünk szépített: megmentette Carter fiát, és innen egyenes út vezetett egy igazi, mély barátsághoz kettejük között.

Az évad nagy erőssége volt még, hogy Carter és Fuszkó bár társak lettek, teljesen nem bíztak meg egymásban, ez pedig időnként zavarhoz, vagy kényes helyzetekhez vezetett. Ezért örültem kifejezetten, amikor az évad végén Főncsi végre feloldotta a titoktartást, és a két nyomozótárs megtudhatta, hogy mindketten Haroldnak dolgoznak.

A második évadban kezdődött a tökéletes összedolgozás Fuszkó és Carter között: először Főncsi megmentése érdekében; aztán kialakult a felállás, amit a magam részéről nagy örömmel fogadtam: szám érkezik, John utánajár, és ha szükséges Carter és/vagy Fuszkó vállvetve besegít. Az első fordulat, ahogy az előző évadban, most is féltávnál jelentkezett: John börtönbe került, Carter pedig védte, ahogy tudta, és harcolt érte teljes erejéből. Szabadulása után pedig már nem volt megállás, a gép ellen szövetkező különböző szervezetek, valamint az egyre erősebb és gyilkosabb HR terjeszkedése előrevetítette, hogy hőseinknek még szorosabban együtt kell működniük, és egyre gyakrabban törvényt szegniük. Aztán jött a még jelentősebb fordulat: a HR meggyilkoltatta hősnőnk kollégáját és „szerelmét”, Cal Beechert, innen már egyértelmű volt, hogy ez nem maradhat annyiban, bár a magam részéről nem sejtettem, hogy Carter ilyen messzire elmegy majd az igazságosztásban.

Azt viszont már tudtuk, hogy az egykori mereven szabálykövető nyomozó énjének végképp hátat fordított, legékesebb bizonyíték erre, amikor társát mentendő még arra is hajlandó volt, hogy a Fuszkóra nézve terhelő bizonyítékot ki- majd elássa - szó szerint.

Nem mellékesen megjegyzem, hogy érdekes: a nő többször is megpróbálta kipréselni Johnékból, hogy mégis honnan vannak az információik a bajba kerülő emberekről, míg Fuszkó kérdés nélkül tette a dolgát, és sosem akart a dolgok mélyére látni. Bár ennek is nyilván oka van, hiszen ő máshogy került a csapatba, és végig máshogy is kezelték, mint nyomozónőnket. Eltérő személyiségek ők ketten, maradjunk ennyiben, eltérő célokkal és motivációkkal.

 Aztán jött a harmadik évad, ahol nyomozónk immár utcai járőrré lefokozva, de annál harciasabban tette a dolgát: segítette hőseinket, ugyanakkor a maga útját járta kitartó, sőt makacs nyomozásával a HR vezetője után. Ennek során már olyan cselekedetekre szánta el magát, amit ha első évadbeli énje előre látott volna, hát elborzad a rá váró tettektől, de kétlem, hogy az odáig vezető úton bármikor is másfelé tért volna. A Johntól átvett módszerekkel harcolt a rosszfiúk ellen - azaz olyanná vált, mint a barátja: rosszat cselekedett egy nagyobb jó érdekében. Az azonban vitathatatlan, hogy végig arra törekedett, hogy a HR fejét törvényesen ítéljék el.

Halála váratlan volt számomra, és gyanítom nem vagyok ezzel egyedül, de örülök, hogy történetét kereken zárták le: fia biztonságban, a HR-nek vége – amiért annyit küzdött, végül győzelemre vitte.

És hogy nélküle hogyan tovább? Nos, ebből ízelítőt kaphatunk a tizedik részben, a többi már csak az írókon múlik. A magam részéről bizakodó vagyok a többi szereplő megtartása kérdésében – nehéz lenne most újabb kedvelt karaktert elveszíteni. Azt azonban többször is leírtam már: ha John vagy Főncsi kikerül a sorozatból, leteszem a billentyűzetet, és vele a képernyőt is – én már csak ilyen vagyok.

Szívemből szeretem ezt a sorozatot minden szereplőjével együtt, akik közül most egyel kevesebbért izgulhatok; Joss Cartert pedig bármikor örömmel nézem bármelyik jelenetében - immár csak ismétlések formájában.