A dillemák és az elmélkedések napja jön, súlyos döntésekkel, ami a lidérceknek két kaptárjába kerül, miközben kiderül, hogy nem derül ki semmi, illetve ami kiderül az titok, így azt meg nem tudja meg senki.

Hajnali értekezleten nyitunk, Teyla fel-alá mászkál, és valami jósról hadovál, aki talán még a jövőbe is lát. Carter a háttérből asszisztál, és a megértő Főnököt alakítja.

Mi a mély süppedős fotelekben ücsörgünk, amelyekben reménytelen normálisan ülni. Ronon a szélén ülős verziót választja, egész testével sugallva, figyelek rád, csak rád figyelek. Egy frászt, tuti azon jár az esze, hogy Elizabeth idejében nem ilyen idióta fotelek voltak itt, és ha Teyla még öt percet beszél, be fog görcsölni a háta. Sheppard, a kicsinyke 44-s lábacskáit hanyagul szertehagyva, félig a nyakába akasztva ül, a „ha nem tudod rendesen megcsinálni, csináld, ahogy megy, és fogd rá, hogy pont így akartad!” metódust választja, és az ég tudja, mi jár a fejében, de mérget vennék rá, hogy semmi köze az elhangzottakhoz. McKay igazi eminensként ücsörög a jobb szélen, szíve bálványa mellett, illedelmesen zárt és térdben átvetett lábbal. A mi kis üdvöskénk figyel, de leginkább csak azért, hogy aztán kioktathassa Teylát, és mellesleg csilloghasson Carter előtt. Carter ellenben nem figyel, és a pihentető PET módszert alkalmazva papagáj-mód ismétli Teyla szavait és perszehogypersze elenged minket a bla-bla-bla bolygóra, az izé nevű izéhez. O’neill büszke lenne, ha látná. A lényeg, hogy menjünk, hátha ettől megnyugszik Teyla, ő meg foglalkozhat a Város egyéb fontos dolgaival végre.

Indulunk is, hogy megtudjuk mi lett az athosiakkal, de legalábbis Teyla fejezze már be a nyaggatásunkat, lövésünk sincs hova lettek az athosiak, de nem akarjuk elvenni Teyla kedvét a nyilvánvalónak látszó tényekkel, hogy az athosiak valszeg egy kaptárhajó élelemkészletét alkotják valahol a galaxis sötét mélyén. McKay epéskedik még egy sort, de máris úton vagyunk, és … a kapun túl vártak minket! és Főcím!

Most ugrunk, és belátjuk, hogy a főnökök élete sem fenékig bevetés, meg felfedezés és mások ugráltatása. Carter épp Wolseet fogadja, aki a rendes évi teljesítmény-értékelésre jött. Mármint Carter teljesítmény-értékelésére. A pasi, már a CSKP életét is keserítette korábban, és hiába az ST háttér, feneketlenül nem szeressük. Jellemzéseként csak annyit, jelszava a: „sosem árthat a túlzott óvatosság”. Jaj! Szerencsére hívás érkezik egy csapattól, mégpedig meglepő hírrel; egy lidérc beszélni akar Shepparddel.

Közben a jós-bolygóján még mindig azt emésztgetjük, hogy vártak minket, sőt mi több ismernek. McKay a fő szkeptikus, így a látnok őt tünteti ki egy látomása átadásával. Egy lidérc csapat ejt majd minket foglyul egy borongós bolygón, valami romnál.

Hazaérve referálunk Carternek, aki erre meglepetten tájékoztat minket, hogy „Todd” – a közös elvi sík lidérce, akivel együtt szöktünk meg a geniitól – keresi Sheppardet, és a hely, amit megjelölt a randira, épp olyan, mint McKay látomása. Nagyszerű, legalább tudjuk, mire számítsunk, néz össze a két katona. Menjünk és készülődjünk is, nincs mit ezen sokadozni. Ám ekkor az Akta Kukac közbeszól, és az „én itten csak megfigyelő vagyok, és nem ugatok bele semmibe” attitűdöt félretéve, ál-aggódásba kezd, pökhendien beszólva, hogy most komolyan csapdába akarunk sétálni?! Épp csak azt nem teszi hozzá, hogy ilyen hülye, alulművelt főemlősöktől, mint mi, nem is várt mást. AK-nak nincs szerencséje, a két katona remekül szórakozva, fapofával bólint, kétségek közt hagyva, hogy most tényleg ilyen hülyék, vagyunk, vagy valamit tudunk, amit ő nem.

Máris a baljós helyszínen vagyunk, McKay látomása pontról, pontra ismétlődni látszik, komor bolygó, ködös idő, romok és lidércek. Körben és fegyverrel. Todd is befut és szemremennyizik Sheppardnek, hogy fegyverrel jött. Az eszem megáll! Még neki áll feljebb! Sheppard nem sértődik meg, sőt int, és akkor láthatóvá válik még két álcázott ugró is. Bocs, fiúk, nem szeretünk kaja lenni.

Sajnos ugrunk, és máris Keller doki beszámolóját hallhatjuk, hogy a jós beteg, kezelés kell neki. AK már megint belepofázik persze, és máris mohón, a testi okokra lenne kíváncsi a jósnál. Szentjánosbogárka sem szimpatizál AK-val, hangsúlyozottan a Főnöktől kérdezi, mit tegyen. Carter, igyekszik diplomatikusan felelni, hiszen a teljesítmény-értékeléséről van szó, de mégis inkább gyógyítunk, mint kísérletezünk.

A börtönblokkban folytatjuk, Todd és a Kisfőnök csevejével. Todd segítséget kér, mert súlyos harcok dúlnak a replikátorokkal, és nem bírnak velük. Régen sikerült egy vírust juttatniuk a repik programjába, és akkor leálltak a támadásokkal. Ahhoz, hogy újra aktiválják a vírust, pontosan kellene tudniuk, hogy McKay mit barkácsolt a programcsomagban. Sheppard nem akar hinni a fülének! Próbál világosan fogalmazni, és jelzi, hogy mértéktelenül nem érdekel bennünket a lidércek problémája, mi ennek a háborúnak eléggé örülünk.

Sajnos Todd kiábrándít minket a közönyösségünkből. A repik új taktikát találtak ki; irtsuk ki az embereket, és akkor nem lesz a lidérceknek kajája! Hüledezünk, de sajnos az iratos pofájúnak igaza van, a repik minket irtogatnak szorgalmasan. Nem mondhatni, hogy jól fogadjuk a híreket. McKay csupa önmarcang: ez miatta van. Ha akkor, és ott nem szól… elhozták volna a ZPM-t és Elizabeth is élne… Nagy lesz a csend, hiszen Imádott Vezérasszonyunk elveszítése, érzékeny pont nálunk, és eddig is csak azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a repi-protokoll felülírása megérte ezt az áldozatot. De így… Carter és Wolsee toppan a tipródásunkba, és az asztrofizikusok a máris a megoldást latolgatják. A replikátor kód, az eredeti vírus és az általunk tett módosítások ismeretében, közösen a lidércekkel, biztos le tudnánk állítani a kis rohadékokat. Persze AK rögvest közbeszól, és máris fensőbbségesen tilt. A Kisfőnök leplezni sem akarja, mennyire utálja a kis kopaszt.

Nyilván eszébe jut az is, amikor Elizabeth-t szívatta anno a bürokratikus hülyeségeivel. Ne adja az ég Wolseenak, hogy még egyszer Saheppardre legyen bármiben is szorulva! A tipródást a két főnök Elizabeth volt irodájában folytatja, és helyzet annyira ismerős, hogy a Kisfőnök ki is mondja a párhuzamokat. A Felügyelő Bizottság már megint csak ülésezik a Föld viszonylagos biztonságában, de a döntésük következményeit mi fogjuk a bőrünkön érezni.

Mivel az izgalom a tetőfokára hág, így ugrunk, és a gyengélkedőn folytatjuk. A jós nagyon beteg és gyógyíthatatlan. Az agyi szkenner hasonló jeleket mutat, mint McKay-nél a felemelkedési kísérlete előtt. A jós most Cartert tájékoztatja a jövőről. A látomás plasztikus és brutális.

Replikátor hajók pusztítják épp Atlantiszt. Ezzel lábra áll egy dilemma; a jós látomásai eddig pontosak voltak, vagyis a repik támadni fognak. Wolsee amellett kardoskodik, persze rögtön személyeskedve, hogy ne fogjunk össze a lidércekkel, hisz az expedíció biztonsága a legfontosabb. Carter és Sheppard épp ellenkezőleg vélekedik. Ez csak egy lehetséges jövő, keresni kell egy olyan opciót, ami megelőzi ezt. Mit tegyünk, ha látjuk a jövőt? Dőljünk hátra és várjunk a bekövetkeztése, vagy próbáljuk aktívan formálni azt? Ki lehet-e cselezni az elkövetkezőket, vagy mint Oidipusz, az ellenlépésekkel valósítjuk meg éppen azt, amit jósoltak. A filozófia kérdés fogós, de ha úgy vetül fel, hogy végig nézzük-e amint kiirtják az emberi világokat körülöttünk, míg mi biztonságban vagyunk, máris nem olyan nehéz a választás. AK nem ért egyet. Sajnáljuk.

Még a végére sem érünk az egyik dilemmának, máris lábra áll a másik. Sűrű napunk van, na. Egy kaptár hajó épp ide tart. A Kisfőnök rögvest a börtönblokkba siet, és valóban, Todd hajója az. Egy szubtéri nyomkövetőt tett a bőre alá. Na, megyünk, és máris letöröljük az égről! – heveskedik Sheppard. Todd „lebeszéli.” Egyelőre csak az ő kaptárja tudja a Város helyét, de ha lelövik, szét fogják kürtölni az egész quadránsban, oszt’ jól nézünk ki! Rövid kupaktanács után, amelybe bölcsen nem vonjuk be AK-t, az együttműködés mellett döntünk.

Míg mi tanácskozunk, Teyla a jóssal konzultál végre. A jós szűkszavú, az athosiak élnek, de sötétség borítja őket – vagyis a forgatókönyvíróknak még fogalma sincs mit is kezdjenek ezzel a szállal – és Teyla meg vigyázzon magára, mert gyereket vár. Na, puff neki. Azt is látja, hogy titkolja az állapotát. Azt ugyan nem nagyon értjük, hogy miért, ha egy athosi az apja. Ha, egy athosi az apja, ugye.

Mielőtt elválunk az öregtől, még egy látomása támad, látja amint McKay pánikol, Sheppard a székben, aztán felrobban egy kaptár. Na, több se kell Wolseenak, máris beindul nála a hisztigép, és rögvest parancsolgatni kezd, hogy mit is kell tennünk, hisz a helyzet világos bla-bla-bla. Mi nem vagyunk ilyen magabiztosak, latolgatjuk a teendőket. Mindenképp kell a lidércek segítsége, ismeri el vonakodva még McKay is. Carternek ennyi elég, irány a börtönblokk, beszélni akar Toddal. Kedvenc asztrofizikusunknak sem kell egy kis gonoszkodásért a szomszédba mennie, a hírhedetten gyáva AK-t magával cipeli Toddhoz, holott annak máris tele van a salvárija még a gondolatra is, hogy egy ilyen lény közelében legyen. O’neill büszke lehet a tanítványára. Nehezen álljuk meg röhögés nélkül AK fancsali pofáját.

Carter gyorsan megegyezik Toddal, kemény feltételeket szabva. Todd még humorizálni is próbál búcsúzóul, és kezet nyújt – a kajálós kezét – de Carter azért annyira nem fogékony az abszurdra, mint szívünk kedvenc tábornoka, így a kézfogós poén viszonzatlan marad. Na, dologra, lássuk azt a vírust!

Az együttműködés korántsem zökkenőmentes, McKay is eléggé parázik Toddtól, a főnökök, meg feneketlenül bizalmatlanok. Főleg azután, hogy még egy kaptár érkezik a fejünk fölé. Todd tagad, bár kelletlenül elismeri, hogy trükköznek, de érthető az óvatossága, az ő bőrére is megy a játszma. Vonakodva összegzünk; a másik kaptár valószínűleg Toddét követte, így nem ellenünk irányul a fenyegetés. Álcázni kellene magunkat. Igen ám, de ha megy az álca, nem megy a pajzs! Patthelyzet. Wolsee eléggé hisztérikusan reagál mesmeg, és azonnal a kaptárak lelövését követeli, mielőtt elpusztítanák a Várost. A Kisfőnök emlékezteti, hogy nemrég ugyanilyen biztos volt abban, hogy a repik fogják ezt tenni. Isten hozta a Pegazus-galaxisban AK!

Carter elmegy a jóshoz, aki csak annyit mond, hogy mindig bejönnek a látomásai, de nem mindig értelmezhető előre a látomás mibenléte. Na, ezzel nemigen vagyunk beljebb, pedig milyen jó lenne, ha valaki levenné a döntés, a felelősség súlyát, csak néha-néha a vállunkról. Hiába, a szabadság fárasztó dolog. Szerencsére a jós még rátesz egy lapáttal, mert még sosem érezte, hogy ennyi világ jövője múlna ilyen kevés emberen. Hát, kössz, épp ezt akartuk hallani. Lássuk mit is lehet ilyenkor tenni? Irány a terasz! 

A két főnök legalább magában dűlőre jut, nem nézhetik tétlenül a galaxis romlását. Amúgy meg nem kell az életet túlbonyolítani, a sok információ, néha legalább annyira zavaró, mint a túl kevés.

Álcázunk, Wolsee kotkodácsolása ellenére. Na, jó, a kocka el van vetve, megjött a másik kaptár. Lélegzetvisszafojtva figyelünk. A két kaptár „beszélget” Todd hajója magyarázkodik. Majd a két kaptár feltölti a fegyvereit. Ennyi! Wolsee veszíti el hamarabb a hidegvérét és Carter habozását látva megint hisztizni kezd, és a Felügyelő Bizottságra hivatkozva, félre állítja Cartert, és utasítja Sheppardet, hogy lője le a kaptárakat. Bár Sheppard is hajlott erre a radikális megoldásra, de Wolsee hisztériázását hallva lehiggad és Cartert tekinti továbbra is felettesének.

Míg megy a szájkarate meg a hatalmi hiszti, a két kaptár egymást kezdi lőni. Hoppá! Bejött a jós látomása; McKay aggódott, Sheppard keze már a tűzvezérlőn volt, és felrobbant a kaptár.

Jók vagyunk, összegez McKay.

A gyengélkedőn fejezzük be, a jós meghalt, a lánya kétségbeesését Teyla próbálja enyhíteni, mivel más bajához mindig könnyebb hozzászólni. Ennyi izgalom elég is mára, a két főnök rezignált megjegyzésével búcsúzunk is; a jóslatok nélkül is pont annyit tudtunk, mint velük; a Pegazus-galaxis kiszámíthatatlan.

Galéria azért, hogy kárpótoljak és legyen min beszólni.