Ma megtudhatjuk, hogy milyen egy intergalaktikus kapuhíd, hogy miért nem célszerű fénysebességhez közeli objektumokat kihalászni a mélyűrből és, hogy mi köze a world of warcraft-nevű szerepjátéknak egy titkos akcióhoz. 

Gyors retrospektívval kezdünk a replikátorokkal való találkozásainkat elevenítve fel, majd rögvest McKay tenger eszét és szerénynek korántsem mondható modorát csodálhatjuk, a Daedalus tisztakarának szájtátóival egyetemben. McKay barátunk – karöltve a kellőleg nem csodálható Carter alezredessel – úgy gondolta, hogy amit érdemes véghezvinni, azt érdemes túlzásba is vinni – így az egy féregjárat nem féregjárat alapon – megalkották a McKay-Carter intergalaktikus kapuhidat. (a továbbiakban IKH) Az elv egyszerű, még Caldvell első tisztje is rögvest megértette; kapukat kapcsolunk sorosan, a Földtől a Lantiáig, hogy röpke félóra alatt haza tudjunk ugorni ősduracell nélkül is.

Hogy érdekesebb legyen a dolog, a Tejút és a Pegazus határán kell egy fordító állomás is az IKH-ra, mert a pegazusi kapuknak elsőbbsége van. Csak. Leginkább azért, hogy kellő bonyodalmat szolgáltasson a későbbiekben, illetve, hogy kelljen egy félúti űrállomás, amelyet az amcsik – szikár angolszász fantáziával – Félút állomásnak hívnak. Ha nem fordítjuk, akkor Midway – és máris asszociálhatunk a II. világháború csendes-óceáni hadszínterének sorsfordító csatájára, az azonos nevű szigeteknél. Aki itt győz, akié a sziget, uralja az óceánt, övé lesz a győzelem.

Mivel a Félút állomás még erősen vázlatos, a tesztet a Daedalusról kísérjük figyelemmel és egy ugróval próbáljuk ki az IKH-t. És ki más is lehetne a tesztpilóta, mint Sheppard. A teszt fontosságára csak az utal, hogy a CSKP-n Landry bozontos szemöldökei mellett, szívünk kedvenc tábornoka is ott feszít az üveg mögött, mégpedig talpig kékben, ami lássuk be, nem túl gyakori O’neilltől.

Késik – viccelődne ő – de Landry nagy komolyan rögvest az elméleti fizikával jön, miszerint 3 millió fényév utazás esetében nem nagyon van értelme az időről beszélni. Talán mert túl rövid a története? Mindegy. Az öröm kézzelfogható, noha visszafogott, végül is, Carter és McKay nap, mint nap tesznek ilyesfajta felfedezéseket, semmi különös. …és Főcím!

A Daedaluson folytatjuk, mert a közelszenzor érzékel valamit, amely majd fénysebességgel, de mégis a normáltérben vánszorog a Tejút felé. Sajnos győz a kíváncsiságunk, és Sheppard szavaival élve, felzárkózunk melléjük a fényalatti hajtóműveinkkel, amennyire lehet, és jól átkiabálunk nekik. A száguldó izéről kiderül, hogy egy ős csatahajó, amely az ő ideje szerint 12 éve tart az új kolónia, vagyis a Föld felé. Tudjuk a relativitás-elmélet. A 12 év nem tudom, hogy jött ki, Einstein-rajongók kommentelhetnek. Az izgalom a tetőfokára hág, végre kérdezhetünk a mesterektől! Az ember azonban vigyázzon a kívánságaival, mert esetleg teljesülnek! Az őshajó meglát minket, majd belassít és a kapitány hologramként máris átszáll és segítséget kér. Csillog a szemünk, dagad a keblünk, segíthetünk – mint John Smiths a McDonald-ban.

A városban is lelkesen fogadják a hazatérőket, mindaddig, míg a Traia parancsnoka le nem csapja a biztosítékot, mondván, a bulinak vége, menjen mindenki hazafelé, pizsamaosztás! Nem mondhatni, hogy feszengünk a boldogságtól. Az ősök, fokozandó értetlenségünket, valaki humorban hozzájuk közelállót keresnek kapcsolat-tartónak, így felbukkan Woolsey, mint főtárgyaló. Az Ősök cseppet sem hálásak, hogy tartottuk a várost vagy, hogy kihalásztuk őket a mélyűrből. Mi kezdtük a háborút a lidércekkel! – jön a szemre mennyizés. O’neill – tőle szokatlanul szelíden – azért csak beszól, hogy ja, az Ősök miatt alakultak ki egyáltalán. Sakk-matt. A csapat csomagol. A búcsú szívet tépő, Weirt még O’neill sem tudja megvigasztalni. Sheppard rövid összefoglalása szerint, ez szívás. Egyetértünk.

Beckett pityereg, Teyla csalódott, McKay epés, Ronon pedig… nos Ronon, olyan mint Ronon. Zárásként Sheppard veszi át Weir vigasztalását, valami olyasmivel, hogy az élet nem igazságos, csak jobb a halálnál. Azért a lelkünk mélyén irigyeljük ezt a nőt, két ilyen pasi tarja benne a lelket…

Itthon a csapat nem találja a helyét, főleg Vezérasszonyunk van elkettyenve, így Beckett közös esti bulit szervez, a kemény magnak, néhány héttel az evakuálás után. Mindenki civilben, ám hiába várjuk, hogy most aztán valami magánemberit tudjunk meg kedvenceinkről; azon túl, hogy Sheppard gyanúsan sokat tud Weir alvási szokásairól, nem derül ki semmi.

Ellenben csörög a telefon, dús szemöldökű CSKP vezérünk rendeli be a csapatot, mondván, hogy baj van, a replikátorok Atlantisz ellen vonultak, majd az Ősök elvárásaival ellentétben nekiálltak széjjel-verni és lakóit kiirtogatni. O’neill és Woolse a városban ragadt. Sheppard csupa energia, 60 tengerészgyalogossal, meg Carter új antireplikátor-fegyverekkel (a továbbiakban ARF) majd ő… Landry elvágja a lelkesedést, atomot kell hajítani a városra, mert ez a parancs. Hogy ez a marhaság honnan ragadt be a forgatókönyv-írók agyába?! Ha valami ultima ratio kell, akkor atom! Igaz, hogy idegen technológiából már van százszor pusztítóbb kütyünk is, naquadaval dúsított robbanófejünk, vagy asgard sugarunk, de nem, atom kell! Mindegy is, a csapat kiakad, mint az egyszeri fideszes ha csak gordonkát lát.

Gyors kupaktanács következik, persze a CSKP dús-szemöldökű ura nélkül. Rohamléptekkel épül fel a terv. Ha Landry attól fél, hogy a replikátorok az IHK-t használva valahol máshol szállnak ki a Tejúton, akkor mi is megtehetjük ezt a Pegazusban. Aztán Rononnal és Teylával, na meg Carter ARF-jéval irány a Város! McKay rakott az otthoni íriszre egy hátsókaput, ki ne zárjanak minket, így beosonunk és sip-sup kihozzuk O’neillt. Na, jó, lehet, hogy Woolse-t is.

Már csak itthon kellene valami csalafintaság, hogy kijussunk az íriszen. Sheppard majd lop egy ugrót csak az ugróhangárba kell egy belépő-kártya. Az egyikünk kártyáját hozzá kell adni a listához. Ehhez Dr. Lee-nek el kell terelni a figyelmét, míg McKay mcbővíti a listát. A Vezérasszonyra gondolt, mint figyelemelterelőre. Weir nem érzi magát elég elsöprőnek a feladathoz, és Rodney ahelyett, hogy az egóját pátyolgatná, és dicsérné decens piros kis felsőjét, a word of warcraft –t emlegeti. Nem tudom, hogy ez kire nézve sértőbb, Vezérasszonyunkra, vagy Dr. Lee-re. Mindenesetre a csel működik, Weir elbűvöli a kockafejet. Hiába, van ebben az asszonyban valami ellenállhatatlan báj. Figyelemreméltó. Azt hiszem ez a legjobb szó rá, hogy figyelemreméltó.

Néhány pofon, és egy-két ZAT találat, és máris úton vagyunk, Landry legnagyobb bosszúságára. Még egy rövid várakozás a Félúton, Beckett nyafogásával spékelve, és huss, irány a Pegazus! Teyla és Ronon kitörő örömmel fogadják a régi haverokat, nekünk pedig van egy tervünk!

Folyt. köv.