Sherlock 2. évad, mostantól az m1-en is, nem kell an angol nagybácsinak írogatni, hogy vegye már fel a BBC1-ről és küldje el, és lehetőleg szerkesszen hozzá feliratot is, mert itt van magyarul, és aki eddig nem tette volna, KÖTELEZŐ nézni. Bírom én Guy Ritchie-t is, meg a Robert Downey Jr.-Jude Law párost is, na de amit a Moffat-Gatiss duó művelt az eredeti Sherlock Holmes történetekkel, az valami igazán páratlan és eredeti. Hasonló éltetéseket már olvashattatok a sorozatról száz meg száz helyen, ezt most abba is hagyom, vágjunk inkább bele a hogyvoltba. 2. évad nyitójelenet, nagyon szimpatikus módon nem szívatnak minket idegesítő időugrásokkal, másodpercre pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol nagyon pofátlan módon eldobták az előző évad végén. Az elhagyott uszodában, ahol Sherlock és ősellensége, Moriarty masszív verbális flörtölés után néznek farkasszemet egy némileg rendhagyó mexican standoff keretein belül. Jim lazán zsebre tett kézzel vigyorog, mialatt mesterlövészekből álló kis magánhadserege jópár fegyvert szegez Sherlockra, és a sarokban kucorgó John Watsonra. Van még egy robbanószerrel bélelt pufidzseki is, amit a jó Jim aggatott szegény Johnra szintén az előző évad végén, (mialatt ő persze makulátlan Westwoodban feszít) és úgy dönt, a jófiúknak csak nem kéne élve kijutni ebből az uszodából, mert az az ambiciózus terrorista és pszichopata karrierjére nézve nagyon kedvezőtlen lenne.

Sherlock ekkor húz valami olyat, ami még Moriartyt is megizzasztja egy egészen picit, a fegyvert a robbanószerre szegezi, és ebben a szent pillanatban ért véget az első évad ugye, eddig tudtuk, na hogy fogtok innen kikerülni élve mindhárman, hogy legyen miről szólnia a 2. évadnak? Hát úgy, hogy megszólal a Bee Geestől a Stayin' Alive. Moriarty zsebében. Telefon, rohadt bosszantó, hogy pont most, de egy bűnöző zseni soha nem pihenhet. Fel kéne venni, amihez Sherlocktól engedélyt kér, és ha valaki ezek után azt mondja, hogy nem az Andrew Scott által alakított Moriarty az egyik legzseniálisabb főgenya, akit tévében valaha láttunk, az ne kerüljön a szemem elé soha. És ez az a hívás, ami a vidám fiúk bőrét megmenti, valaki nagyon izgi ajánlattal élhetett a vonal másik végén, mert Jim hajlandó otthagyni Sherlockot és országos cimboráját ezek után, a telefonban meg megjegyzi, hogy ha a hívó fél hazudik arról, ami a birtokában van, megnyúzza és cipőt csinál a bőréből. John végre kifújhatja a levegőt, Sherlock azon filózik, ez mi volt, és ki lehetett a titokzatos hívó, na ez minket is érdekel, de vágás után már meg is tudjuk. Piros karmú kéz teszi le a telefont, egy átlátszó csipkeruha, tanga, ostor, és egy lekötözött nő a hálószobában, aki kéjes hangon nyögi, hogy „nagyon rossz kislány voltam, Ms. Adler", ő igen, ez nagyon jó buli lesz.

Fiúk túlélték tehát a Moriartyval való első találkozást, a Baker streeten az élet visszatér a rendes kerékvágásba, vagyis Sherlock hajtja el az unalmasabbnál unalmasabb eseteket (honnan is olyan ismerős ez?), válogatott sértéseket hajigálva az ügyfelek fejéhez, John pedig szorgalmasan blogol. Két ujjal gépelve, istenem, Martin Freeman már ezért megérdemelte azt a Baftát. Sherlockot csupa olyan ügyfél találja be, akiknek eltűnt valami halott hozzátartozója, és csak néha szakítja meg ezt az unalmáradatot 1-1 olyan, ami egy kis nyomozásra és blogbejegyzésre érdemes. Itt John Watson interpretációjában fel lehet fedezni néhány eredeti Conan Doyle történet kicsit átalakított címét, nem mondok többek, tessék figyelmi a bejegyzéseket. A blog egyébként már-már hogyvolt blog szintű nemzeti szenzációvá nőtte ki magát a két évad között, már a sajtó is rákapott a „blogger detektívek" sztorira, ennek értelmében a legújabb eset lezárásánál már egész paparazzo sereg várja a fiúkat. Lehet tippelni, Sherlock mennyire élvezi ezt, úgyhogy felkap egy kelléksapkát, meg John fejére is rádob egyet, amivel majd álcázhatják magukat, és megszületik a fotó, ami a nyilvánosság előtt menthetetlenül összefonódik a  Sherlock Holmes névvel, na az ilyenektől (is) zseniális ez a modern Sherlock.

Ez a népszerűség átka, a sapkás kép mindenütt megjelenik, „Hat Man and Robin", és hasonló elmés bulvárcikkek illusztrációjaként, John meg egyre csak gyűjti a rajongókat a blogon, mert a nyomozósdi azért mégis többeket érdekel, mint teszemazt az a 243 dohányfajta, amikről Sherlock írt áttekintő elemzést a saját honlapján. A 221B-ben Mrs. Hudson levágott ujjakat talál a hűtőben, vagyis egy teljesen szokványos napra ébredtünk a Baker streeten, egészen addig, amíg végre befut egy közepesen érdekes eset, végre valami. Lehet menni helyszínelni, okoskodni, felügyelők idegeire menni, úgyhogy Lestrade már hívja is a helyi erőt, hogy ha jót akar a nyomozásának, hallgassa végig Sherlockot, és amennyire az erejéből telik, próbálja meg nem agyonverni.

Nyomozó még le sem teszi a telefont, már érkezik is John a helyszínre, mert egy közepesen érdekes eset miatt a mesterdetektív csak nem fogja elhagyni az ágyat, ugyan már. Az eset a következő: az ügyfél éppen autózott, és az angol vidék szépségében gyönyörködött, amikor meglátott egy bámészkodó turistát, aki nagyon nézte az eget. Kocsi megállt, kipufogó durrant, és mire megnézte, hogy mi van a kipufogóval, a turista holtan feküdt a földön véres fejjel. Közel s távol senki és semmi nem látszott, akkor ki vagy mi ölte meg? Na ezt fogja most Sherlock kideríteni Skype és wi-fi segítségével, John páratlan látványt nyújt, ahogy egy laptoppal a kezében mászkál a pusztában, sarkában az egyre értetlenebb fejet vágó nyomozóval. Az okoskodásnak hirtelen vége szakad, amikor frissen vasalt öltönyösök állítanak be Sherlockhoz azzal, hogy most velük jön, öltözzön, mert ahova mennek, ott nem ildomos lepedőbe csavarva, egy szál faszban érkezni. Pár pillantás a drága öltönyökre, a szigorú fejekre, meg a nadrágra tapadt kutyaszőrökre, és Sherlock pontosan tudja, hova mennek, és mintha az arcán pillanatnyi elégedettség suhanna át.

Ugyanekkor Johnhoz is jön egy helikopter, akárki is hívatja őket, nem szeret szarozni, és már látjuk is a Buckingham palotát madártávlatból, na ez már nem kispályás ügy lesz. Sherlock ott ül a brit birodalom szívében továbbra is egy gyűrött lepedőbe burkolózva, amikor jön John, és mindenekelőtt tisztázzák, hogy nem, Sherlock nem vesződött azzal, hogy gatyát húzzon a királynő kedvéért. Tényleg, a királynőhöz jöttünk? Valószínűleg igen, mert Mycroft ebben a szent pillanatban képes beállítani,a  fiúk legnagyobb derültségére, na jó, ezen én is röhögtem volna a helyükben. John alig bír a seggén maradni, ez a Buckingham palota az istenit, lopjunk már el egy öngyújtót vagy valamit. Mycroft szokás szerint kénytelen öcsikéje fölött atyáskodni egy sort, elég magas rangú személy az ügyfél, öltözz már fel Sherlock, hoztak neked szép inget meg gatyát a testőrök, még hozzáillő zoknit is választottak, azért fizetik őket. Addig nem, amíg meg nem tudja, ki az ügyfél, és már indulna is – lepedőben, amire Mycroft határozottan rálép, és igen, van egy pillanat, amikor kiderül, hogy Sherlock nem hazudott a gatya hiányáról. Végül kénytelenek beavatni (amikor már azzal fenyegetőzik, hogy továbbmegy, lepedővel vagy anélkül), mert a következő jelenetben már tökéletes outfitben teázik Mycrofttal és egy újabb jólöltözöttel szemben, volt ízlésük azoknak a marcona testőröknek, ezt meg kell jegyeznem.

Halljuk azt az ügyet, titokzatos alkalmazott rébuszokban ismerteti, hogy az ügyfele a királyi család egy elég magas rangú képviselője (KI? Károly? Vili? Bözsi?), aki nagy gondban van, mert a család egyik fiatal hölgy tagja elég sok kompromittáló fotón szerepel, és a fotók egy bizonyos domina birtokában vannak. Most már kapunk arcot is a nyitójelenetben látott hibátlan hátsó mellé, Sherlock kezébe nyomnak egy csomó fotót a Nőről, aki netes körökben fut ezen a néven, amúgy természetesen Irene Adlerről van szó, aki még női szemmel is baromi dögös, és szereti pikáns pózokban fotóztatni magát. A probléma most az, hogy nem csak egyedül.  Irene Adler pedig éppen ezekben a pillanatokban kapja meg Sherlock lepedős fotóit, amiket nyilván Moriarty egyik fizetett lesifotósa lőtt a Baker street kukái mögött kuporogva, és elég jókat szórakozik rajtuk, találkozzanak már végre. Sherlock nem érti, hol itt az ügy, színtiszta zsarolás, hát fizessenek és kész, a királyi családnak ez igazán nem lehet probléma.

Helyzet az, hogy a Nő nem kért pénzt, ékszert, kinevezést, szigetet, szexrabszolgákat, stb, szóval semmit a fotókért, csak közli, hogy nála vannak, és kezdjenek ezzel az információval, amit akarnak. Ó igen, hatalmi játék Nagy-Britannia legnagyobb hatalmú családjával, na ez már tetszik Sherlocknak, tágulnak a pupillái, és olyan közel van a felálló farokhoz, amennyire nála ez lehetséges. Maga részéről neki elég is ennyi, indul a fotókért, ha délutánra leszállítja őket, az nem lesz túl későn? Na álljunk meg egy percre, kamillázik Bözsi személyi titkára, aki már eddig is nehezen követte az eseményeket, miből gondolod, hogy ennyire jó vagy? Sherlock némi szemforgatás után tart egy kis IQ-erődemonstrációt, a pasira nézve megállapítja, hogy a főnöke dohányzik, akármekkora erőkel is titkolják ezt a nyilvánosság előtt. Ettől John még a taxiban is nagyokat pislog, ezt mégis hogy? Hogy, hát ott volt az asztalon egy hamutál, amit mellesleg Sherlock el is hozott, ha már annyira fájt rá haverjának a foga, jól alakul ez a nap.

Akkor most lehet menni Irene Adlerhez, aki természetesen szintén készül erre a látogatásra, csodálatos párhuzamos jelenetek egész sora következik, annyira stílusos ez a sorozat, nem lehet eleget dicsérni. Előszőr is a megfelelő öltözet kiválasztása a feladat, ami azért Irene Adlernek egy picit jobban megy, Sherlocknál egy láthatósági mellény is előkerül, na fussunk neki újra. Irene a harci ruhája mellett dönt, amire a szobalánya máris belelkesedik, szerencsés fiú ez a Sherlock. Jöhetnek az utolsó simítások, Adlernél smink, Sherlocknál meg a „legyen hihető monoklim" manőver, ami a filmekben mindig a legjobb haver felbaszásával indul. Neki nem lesz nehéz, jobb napjain is minden fél órában öt olyan dolgot mond, amivel felkúrhatja John agyát. Biztonság kedvéért azért ököllel nyit, mire a jó doktor úgy bepörög, hogy hamarosan a földön fekvő Sherlockot fojtogatja, ez az, már jó lesz,na menjünk hódítani.

Sherlock az ajtóban, halálra rémült megvert és kirabolt papnak adja ki magát, nagyon szeretném tudni, hogy működik Benedict Cumberbatch arca, mert ilyenkor gyakorlatilag egy teljesen új arccá alakul. Irene Adler szobalánya jókat röhög magában, jöjjenek csak be, a doktor is, aki éppen arra járt, elsősegély készlet a konyhában, a tiszteletes meg foglaljon helyet a nappaliban. Sherlock épp a belépőjét és hiteles papi alakítását gyakorolja fejben, amikor valami olyasmi sétál be a szobába, amire a legkevésbé sem számított: egy anyaszült meztelen nő. Mit is mondott, ki maga? Ja persze, nehéz a hazugságokra emlékezni, amikor hirtelen szívroham-közeli állapotba kerültünk, igaz Sherlock, így nyit Adler, majd az ölébe ül, nem rossz. John erre a látványra bír besétálni, és a WTF-kifejezés úgy kiül az arcára, hogy a jelenet teljes hossza alatt úgy is marad. Irene Adler továbbra is évakosztümben parádézik, és cseppet sem zavartatja magát, tudja, hogy Sherlock a fotókért jött, de megszerezni nem fogja őket, Sherlock pedig elromlott. Itt van előtte a Nő, és a feje fölött csak kérdőjelek sorakoznak, semmi következtetést nem tud levonni a film noir-os frizurából, vérvörös rúzsból, meg a talányos mosolyból, de miután Johnnál tesz egy próbát, kiderül, hogy nem fagyott le a merevlemez, csak ennél az egy fájlnál hibát jelez. Ami meg Johnt illeti, addig képtelen bármire is koncentrálni, amíg Adler fel nem vesz valamit. Na jó, Sherlock megszánja a kabátjával, ha már John azt sem tudja, hova nézzen (de igen, kedves Sherlock, te viszont...), ami egyébként Irene Adlernek sem áll rosszul. Ha már így itt vannak a fiúk, és a fotókat úgysem kapják meg, beszélhetnének akár a halott turista esetéről is, mert Irene Adlert az ilyesmi nagyon érdekli, szereti a detektív történeteteket és a detektíveket, ezzel a mondatával meg eléri, hogy Sherlock totális zavarba jöjjön, remélem, nem hagyja abba, és már most neki drukkolok.

Épp itt az ideje megszabadulni Johntól, ő majd kint vár, amíg ezek ketten elflörtölgetnek nyomozási eszmecserének álcázva, ha már az okos az új szexi. Ezzel Sherlock pillanatnyilag elvonja Irene Adler figyeltét, és amikor megszólal a John által aktivált tűzjelző, ösztönösen oda néz, ahol a szobában az értékeit tartja. Igen, meg is vannak a fotók, köszönöm, így Sherlock, és már nyitná a képkeret mögötti titkos széfet (mert a filmekben minden képkeret mögött titkos széf vagy rejtekajtó van), amikor hirtelen fegyveres rosszarcúak özönlik el a lakást. John a földön, Irene Adler a földön, Sherlock nem, mert ő majd kinyitja a páncélszekrényt, úgyis tudja a kódot, hiszen Irene Adler azt mondja, hogy már elárulta neki. Sherlock most tényleg bajban, 10 próbálkozásból talán meglenne, de erre most nincs idő, különösen úgy, hogy a leggonoszabb rosszarcú azzal fenyeget, hogy ha ki nem nyitja a széfet mire hármat számol, John agyvelejével dekorálja ki a tapétát. Gyorsan ki kéne találni, Irene Adler lenéz, és Sherlock TUDJA a helyes kódot, de azt is, hogy a széf csapdával nyílik, egy kis nyíl már ki is nyírta az egyik rosszarcút, és az ijedséget kihasználva most lehet verekedni. Szép lassított felvételekben a Sherlock-Irene-John hármas lefegyverzi az ellent, a fényképeket tartalmazó telefon meg Sherlocknál köt ki, meg is lesz a lovaggá ütés estig, nagyszerű.

Nem lesz ez így jó, amíg Sherlock hívja a rendőrséget (a nyílt utcán eleresztett három lövéssel), és Irene Adler megszabadul Johntól, hogy nézzen utána hol jöttek be a rosszak, vissza kéne szereznie a telefonját. A Nő amúgy nem kispályás, most is addig ügyeskedik Sherlock körül, míg a nyakába nem szúr egy tűt, és egy csinos korbács segítségével szó szerint kiveri belőle a telefont. Na így jegyezz meg Sherlock, a nőt, aki legyőzött, mondja ezt búgó hangon, miközben a korbáccsal simogatja, ami minden túlzás nélkül szexi. Ekkor fut be John, aki már megint nem ért semmit, úgyhogy Irene Adler ellátja pár praktikus jótanáccsal, hogyan dugja ágyba a haverját úgy, hogy ne fulladjon bele a saját hányásába, de amúgy pár óra alvás és jobban lesz. Azért azt el kell ismernie, hogy egy dologban tévedett Sherlockot illetően, tudta ő, mit kell nézni egy nőn, a széfet nyitó számok ugyanis az ő méretei voltak. Azzal egy macskaugrással kiugrik az ablakon, mielőtt még John álla elérné a padlót.

Sherlock meg nem is lenne Sherlock, ha álmában, elkábított állapotban nem fejtené meg a halott turista esetét, ami érdekes, hogy Irene Adler asszisztálásával. A gyilkos eszköz egy bumeráng volt, amit a turista hajított el szórakozásból, és abban a pillanatban tért vissza, amikor a kipufogó durranása elvonta emberünk figyelmét. A bumerángot meg elsodorta a folyó, és ennyi ez az eset, ekkor vált az álom, és Irene Adler hozza vissza a kabátot. Vagy az nem is álom volt? Sherlock meg van róla győződve hogy a Nő itt járt, persze ebben az állapotában kevesen hinnének neki. John visszaparancsolja az ágyba, és még közli, hogy ne csodálkozzon, ha másnap a youtube vele lesz tele, mert Lestrade lefilmezte a telefonjával, amikor félájult állapotában hazacipelték. Sherlock már aludna, amikor a fogason lógó kabátjának zsebéből (mert naná, hogy azt valaki TÉNYLEG visszahozta) kéjes női nyögés hallatszik, a legkirályabb sms-hang, amit csak el lehet képzelni.

A másnapi reggelinél Mycroft össznépi basztatása van napirenden. „Hogy küldhetted oda a saját testvéredet, az embernek csak egy családja van" – száll be Mrs. Hudson is a kórusba, amíg Mycroft  - általános közfelháborodásra- el nem kussoltatja. Irene Adler lakásában a rosszarcúak amerikai bérgyilkosok voltak, tehát van azon a telefonon más is, mint kompromittáló partifotók a brit kékvérűekről, de Sherlock nem aggódna Irene Adler miatt, csak védelmet kér, semmi mást. Kezeljék úgy, mintha uralkodó lenne, de ne úgy, ahogy ő maga kezeli az uralkodókat, poénkodik John, de jó hangulatban telik ez a reggel. Sherlockhoz pedig folyamatosan jönnek a nyögéssel bevezetett sms-ek (jól vagyok, kösz, hogy nem kérdezted. nem vacsizunk? stb).  Sherlockot láthatóan a legkevésbé sem zavarja telefonja vicces kis új funkciója, cool. És még Mycroft telefonbeszélgetésére is tud figyelni sms-ezés , újságolvasás és sodukuzás közben, „mehet a Bond Air", na ez vajon mit jelenthet? Nem derül ki, és Mycroftnak van még egy útja a Buckingham palotába bocsánatot kérni egy régi kedves ismerőstől, Sherlock meg rázendít a hegedűn a God Save The Queenre, senki nem mondhatja, hogy nincs stílusa.

Az angol himnusz finomam átúszik a We Wish You A Merry Christmasbe, még mindig Sherlock hegedül, demár a Baker street karácsonyi buliján, töménytelen giccsdekorban úszik a lakás, de mindez semmi John karácsonyi pulcsijához képest. Mrs. Hudson el tudna képzelni szarvasagancsokat Sherlock fején is, nem is tudtam, hogy ennyire piszkos a fantáziája az öreglánynak. A bulin amúgy ott van még Lestrade is, meg Robb Stark felesége John aktuális barátnője, akiről kellemetlen módon Sherlock nem tudja megállapítani, hogy az unalmas tanár vagy az irritáló kutyás. Nagyon emelkedett hangulatban van mindenki, amikor befut Molly talpig puccban, flitter, glitter, tupír és ajakrúzs, Lestrade felügyelő is elfelejt levegőt venni valahogy. Sherlocknak persze muszáj rárepülni az elé dobott csontra, Molly öltözéke gyakorlatilag analizálásért könyörög, nyilván pasi miatt csípte így ki magát, és próbálja elterelni a figyelmet a kis melleiről, na de vajon ki lehet az? Cseszd meg Sherlock, a szobában rajtad kívül mindenki tudja, ki lehet az, ráadásul Molly legutóbbi pasija Moriarty volt, akivel csak Glee-t néztek, ne basztasd már, karácsony van, meg minden. Előkerül a „drága Sherlock, boldog karácsonyt! X X X" képeslap, na most van ciki, Sherlock kénytelen bocsánatot kérni, és egy puszival nyomatékosítani. Molly még nem érezte magát kellőképpen szarul, ebben a szent pillanatban jön a következőnyögős sms, Irene Adler is küldött karácsonyi ajándékot. A telefonját. Ez baj, mert azt mondta, az élete árán válik csak meg tőle. Sherlock szerint ez azt jelenti, hogy hamarosan holtan találják, ahogy fahangon értesíti erről Mycroftot is, akit egy pillanatig a frász tört ki, hogy öcsikéjére családi érzelmek törtek rá karácsonykor.

Na de most nem vicceskedünk, mert irány a hullaház, van egy nő áldozat, aki akár Irene Adler is lehet, csak azonosítani kéne. Az arca felismerhetetlen, de Sherlock a teste alapján be tudja azonosítani (Molly kis híján elájul), és most jön a Holmes testvérek sajátos gyász-szertartása. Ami abból áll, hogy Mycroft engedélyez egy cigarettát Sherlocknak, és elmélázik azon, hogy mennyivel szarabb úgy élni, hogy törődünk az embertársainkkal, majd boldog karácsonyt és boldog új évet kívánva elválnak. Mycroft azért még figyelmezteti Johnt, hogy figyeljen Sherlockra, mert ez olyan alkalom, amikor hülyeséget csinálhat, úgyhogy John lemondja a barátnőjével való karácsonyi programját, aki megállapítja, hogy John nagyszerű partner. Csak nem neki, hanem Sherlock Holmes-nak, aki nagy mázlista, aú, de kínos szakítás.

Sherlock ezek után a maga módján gyászol, vagyis nem beszél, csak hegedül (komponál!), és az egyetlen dolog, amit észrevesz, hogy John blogján megállt a számláló 1895-nél, lehet, hogy ez lesz a kód Irene Adler telefonjához? Hát nem, a négy betűs kód még nincs meg, továbbra sem tudják, mi van azon a telefonon, Sherlock meg visszasüllyed a hegedűs szomorkodásba. Magához képest tényleg meg van most zakkanva, John és Mrs. Hudson találgatják is, hogy lehetett neki valaha valakije? Hát ha ők ketten sem tudják, akkor azt hiszem, ezt a kérdést lezártnak is tekinthetjük. Johnt ezek után egy titokzatos, csinos, titkárnő-fazonú hölgy várja, és udvarias ellentmondást nem tűréssel kéri, hogy tartson vele, John persze meg van róla győződve, hogy megint Mycroft játssza az eszét.

Az elhagyatott gyárépületben viszont, ahova titkárnő viszi, nem a savanyú képű esernyős fazon várja, hanem Irene Adler teljes életnagyságban, élve és egy darabban! Johnnak majd szétrobban a feje, mondd meg, Sherlocknak, hogy élsz, mert ez a néma búsulása megőrjít, csak akkor szól, ha a tévé hülyeségeit javítja ki, pedig ez az ember túl fogja élni Istent, csak hogy az övé legyen az utolsó szó. Igen? Na ez már érdekes Irene Adlernek is, szinte hízelgő, de neki csak a telefon kell, túl könnyelműen adta át Sherlocknak. És megmutatja Johnnak a flörtölős sms-eket is, vagy 50-et küldött Sherlocknak, mindegyiknek az volt a vége,h ogy vacsorázzunk (személyes kedvencem a „Nem vagyok éhes, vacsorázzunk."), és Sherlock semmire nem reagált. Irene Adler elküldi a „nem vagyok halott, vacsorázzunk" üzenetet, és pár másodperccel később hallatszik a kéjes nyögés – egészen közelről. Ááá, Sherlock végig az épületben volt, és mindent hallott, na ezzel mit fogtok kezdeni?

Sherlocknak egyelőre ennyi elég is, a Nő életben van, király, de most hazamegy, amit jól is tesz, mert otthon azt látja, hogy betörtek a lakásba, és túszul ejtették Mrs. Hudsont.  Rosszarcú amerikaiak hemzsegnek a nappaliban, persze a telefont akarják. Sherlock gyorsan megszabadul rosszarcúak 99%-ától, utálja a túlerőt, mert az azt jelenti, hogy túl sok a hülye szobában. Azt az egyet, aki ott maradt meg könnyen lefegyverzi, Mrs. Hudsonnak kutya baja, és már hívja is Lestrade-ot, hogy küldje a legkevésbé irritáló alkalmazottját, mert betörtek a 221B-e, és az elkövető súlyosan megsérült. Hogy?

John is hazaérkezik, Sherlock üzenetet is hagyott az ajtón („Bűncselekmény folyamatban. Kérem, avatkozzon közbe!"), de neki már csak Mrs. Hudson pátyolgatása marad, miközben Sherlock módszeresen hajigálja ki az emeleti ablakból a rosszarcút. Mire Lestrade legkevésbé irritáló alkalmazottja (aki maga Lestrade) megérkezik, rosszarcú már vagy 10-15-ször ki lett vágva az ablakon, de ki számolja? Sherlocknak láthatóan jó kedve van, vége eszik, és kiderül az is, hogy Mrs. Hudson a melltartójába dugva menekítette ki a telefont, király! Anglia elbukna, ha Mrs. Hudson elmenne a Baker streetről, mondja Sherlock, és milyen igaza van.

Újév alkalmából pedig Sherlock elküldi az első és utolsó sms-ét Irene Adlernek, amiben boldog új évet kíván, game on. Ami pedig a telefont illeti Sherlcok bepróbálja még a 221B kódot, de ez sem oldja fel, nem nyert, otthon pedig Irene Adlert találja az ágyában, ez a nő nagyon rühellheti az ajtót. Most azért jött, mert a rosszarcúak elől menekülve megjátszotta a halálát, de most már nagyon kéne a telefon, hogy végleg eltűnhessen. Sherlock a kezébe nyomja a telefont, (csak így?), és persze sasolja a Nő ujjainak mozgását, meglesz végre a kód? Hát nem, mert csak másolat volt, így Irene Adler is hamis kódot ütött be természetesen, ez a nő tényleg méltó ellenfél Sherlocknak, de tulajdonképpen ugyanilyen méltó partnere is lehetne, csapkodnak a szikrák köztük rendesen. John már erősen gyertyatartónak érzi magát, meg is jegyzi, hogy a középső neve Hamish, ha esetleg gyereknevekben kéne gondolkodniuk, az nagyon cuki lenne.

Amúgy itt van ám az igazi telefon is, Irene Adler most már elfordulva üti be a kódot, és megmutatja, mi az az infó a telefonon, ami miatt a gyilkosok üldözik. Volt egy kém ügyfele is (mert hogyne lett volna), aki kapott egy titkos kódot e-mailben, amiről azt mondta, hogy megmentheti a világot, ezt Irene lefényképezte, de megfejteni már nem tudja. Itt jön a képbe Sherlock, most megmutathatja, mit tud. Kb. 5 másodperc alatt megfejti, hogy nem kód az, hanem egy gép üléseinek betűjelei, és a betűk és a sorok számából azt is meg tudja állapítani, melyik légitársaság melyik gépe – mindezt azelőtt, hogy John visszatenné az asztalra a bögréjét, és Irene Adler puszira tartott ajkai az arcához érnének. 007-es járat lesz az, és Mycroft is benne van, ezért beszélt Bond Air-ről a telefonban. Azt is tudja, mikor indul a gép, és honnan, és nem, nem kell mondani, hogy fantasztikus, John már az angol nyelv teljes szinonimakészletét felhasználta ennek a kifejezésére. Irene Adler nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy megdugná itt és most az asztalon, amíg kétszer nem könyörögne. Na ilyet biztos hogy nem mondott még John Watson.

Azt egyikük sem veszi észre, hogy Irene Adler már küldi is az infót Moriartynak, aki meg egy „007-es járat. ajjaj, Mr. Holmes, ajjaj" sms-sel hozza a frászt Mycroftra. Sherlock és Irene Adler kettesben maradnak otthon (John megunta az ötödik kerék szerepet?), Irene igyekszik ezt kihasználni, Sherlock meg közben összerakja, mi ez a repülő, és mi a célja vele a brit kormánynak. Irene Adler már a kezét fogdossa, és szinte az ölébe ül, amikor beállít Mrs. Hudson. Megint az öltönyösök jöttek Sherlockért, de ezúttal egy repülőjegyet is hoztak. Sherlock a flörtölgetés közben még összerakta, hogy ez is olyan, mint amikor a 2. világháborúban az angolok megtudták, hogy a németek le akarják bombázni Coventryt, de inkább hagyták, hogy megtörténjen, csak ne derüljön ki a németek számára, hogy az angolok megfejtették a titkos kódjaikat. Vagyis ez a repülő tele utassal terrortámadás áldozata lesz, amiről az angol kormány is tud? Elég meredek.

Reptéren Sherlockot Rosszarcú várja, aki előző életében egészen biztosan macska volt, alig pár zúzódással megúszta a többszörös defenesztrációt. A gépen pedig Mycroft is ott van, ami nem mellesleg tele van hullákkal. Ez lett volna Mycroft zseniális terve, egy áldozatok nélküli terrortámadás, ezért gyűjtötte hónapokig a hullákat, aminek a jeleit Sherlock is észrevehette volna, ha figyelne olyan triviális dolgokra is, mint pl. hogy a Föld a Nap körül kering, vagy éppen az unalmas esetek a hiányzó hullákkal. De az egészből már nem lesz semmi, mert az ifjabbik Holmes nem bírta ki, hogy ne vágjon fel egy nő előtt, aki pedig mintaszerűen kijátszotta, megfejtette vele a kódot, majd átadta az infót a legnagyobb ellenfelének. Egészen pontosan 5 másodperc kellett neki a kód feltöréséhez, mondja Irene Adler, aki már itt is van, talpig dominás eleganciában és makulátlan sminkben (meddig tartott Sherlockot a repülőtérre hozni?), és most tisztelettel benyújtaná Mycroftnak a követeléseit, mert ideje végre erről is beszélni.

Irene Adlernek hosszú listája van, és rezzenéstelen arccal figyeli, ahogy Mycroft vagy 5 litert kiizzad magából, ahogy a listát böngészi, Sherlock meg hátat fordítva duzzog a sarokban. Nem voltak ám mindig ilyen kiforrott elképzelései arról, hogy mit szeretne a brit kormánytól, de hála Moriartynak a konzultációért, már pontosan tudja, el akar tűnni, védelmet kér, és még ki tudja, mi mindent, amiktől Mycroftot láthatóan az infarktus kerülgeti. Moriarty amúgy nagyon tudja, mivel lehet sarokba szorítani a Jégembert és a Szüzet, vagyis a Holmes fiúkat, és azt üzeni, hogy alig várja a legközelebbi találkozást, mi is, arra mérget vehet. Mycroft már pont elismeri, hogy Irene Adler az a domina, aki térdre kényszerítette az országot (zseniálisak amúgy a szexuális tartalmú megfogalmazások vele kapcsolatban az egész epizód folyamán), és már sétálna ki, amikor Sherlocknak van még egy szava.

Irene Adler ügyesen játszotta a játékot egész végig, csak azzal bukott le, hogy túlságosan élvezte. Adler persze ezt egy királynői legyintéssel elintézné, csak nem képzeled, hogy beléd szerettem, fél fogamra nem vagy te elég, stb., de Sherlock szemében mér ott AZ a fény, ami jelzi, hogy ő tudja, hogy igaza van. Amikor megtapintotta a Nő pulzusát, és látta a reakcióit, amikor a közelében volt, abból tudta, hogy tényleg beindult rá, és ezt bizonyítja a telefonja kódja is. Amit most már be is tud gépelni, mert I AM SHER LOCKED, hiszen annyira adta magát, csakhogy ezzel elveszített mindent, mert Mycroft már meg is kapta az infóit, nincs többé zsarolási alap. Sherlock már távozna a győztes csata színhelyéről, de még odalöki, hogy bocs, hogy nem vacsiztunk. A rohadék.

Nem tudjuk mennyivel később Mycroft és John találkoznak a Baker streeten az esőben, Mycroftnál Irene Adler aktája, és elmeséli, hogy Amerikában van, beépült a tanúvédelmi programba, tehát Sherlock soha többé nem találkozhat vele. Jó sztori, ezt Sherlock is el tudja majd viselni, ért egyet John is, még mindig jobb, mint az, hogy arab terroristák elkapták és lefejezték - ami amúgy az igazság, így Mycroft. Na, ezt tényleg nem kéne elmondani Sherlocknak, főleg, ha biztos, hogy nincs esély arra, hogy megint csak eljátszotta a halálát, de Mycroft most biztos a dolgában, mininum egy Sherlock Holmes képességű ember tudná csak ebben félrevezetni. Úgyhogy John a tanúvédelmes sztorit mondja Sherlocknak, akin semmi reakció nem látszik, csal a telefont kéri emlékbe. Elolvassa még egyszer a rengeteg flörtölős sms-t, majd egy klassz flashbackben megnézhetjük, hogy is volt ez a lefejezés, mert nincs ám még még vége. Irene Adler elküldi az utolsó sms-t („viszlát Mr. Holmes), majd jön a hóhér hatalmas karddal, és megszólal a kéjes nyögés. A hóhérnak nagyon ismerős kék szemei vannak, és azért jött, hogy kimenekítse a Nőt, akitől még látunk egy megkönnyebbült mosolyt, majd váltunk Sherlockra, aki szintén mosolyog, és elteszi a telefont, ez mekkora egy király epizód volt.