Chianának hamar sikerült beilleszkednie a társaságba, most éppen Zhaannal tépik egymás haját – már ha a kékségnek volna haja – valami olajat emlegetve. Rosszabbak, mint az arabok… Crichton eközben továbbra is szorgalmasan rögzíti kazettára a kalandjait, most is épp az apjának ecseteli, hogy megtalálta az első ősz hajszálát, és attól fél, itt fog megöregedni, mikor is a Pilóta szólítja. John az irányítóterembe megy, bár nem sok kedve van, aztán elkerekedik a szeme, mikor a szélvédőn egy életnagyságú féreglyuk néz vele szembe. A Pilóta szerint a Moya utoljára akkor érzékelt ilyen adatokat, mikor a humán érkezett, és valóban, csakhamar átleshet a legénység a féregjárat túlsó oldalára, ahol egy érdektelen kis kék bolygó árválkodik a semmi közepén. A Föld.

Eljött a búcsú ideje, Crichton megpróbálja rábeszélni Aerynt, hogy menjen vele, ám nem jár sikerrel. Zhaan próbálja lebeszélni Johnt az útról, a féregjárat nem stabil, akár bele is halhat, de őt még ez sem érdekli. D’Argo tisztelettel búcsúztatja, Rygellel pedig még egyszer utoljára kicseszik a humán, csak hogy szokja. Egy szomorú utolsó pillantás Aerynra, egy halk „ég veled”, aztán már jöhet is a mehet. Mire odaér, a féreglyuk stabilitása már csak 38%, és tovább csökken. John habozik, de D’Argo bátorító szavai, miszerint ha most nem teszi meg, örökre bánni fogja, megteszik a hatásukat, és a tékozló fiú hazatér.

A sikló egy tengerparton ér földet, John gyanúja szerint Ausztráliában, de már nincs ideje kikérdezni a kocogó nőt, akit letámadott, mert katonák jönnek és kábítólövedékkel pumpálják tele hősünket. Egy támaszponton tér magához, ahol rögtön meg is kezdődik a kérdezz-felelek, ráadásul Egri János szerepében John egyik régi ismerőse tetszeleg, az a katona, Wilson, aki anno Ausztráliában kísérgette, mikor meló ügyben az országban járt. Crichton már épp kezdene begolyózni, mivel az őre – ismét csak egy régi ismerős, Cobb – nem hajlandó neki újságot adni, ráadásul még azt sem tudja, ki lett a focivilágbajnok, így pont jókor érkezik apuci, hogy pár keresztkérdéssel elintézze a „vajon ez az igazi John Crichton-e” kérdést.

Az elmúlt hét hónapban, mióta Crichton az univerzum távoli végében kalandozott, igencsak megváltoztak a dolgok a Földön. A féreglyuk, amely berántotta a Szökevény 1-et, még mindig ott van, szabad prédává téve a bolygót, ki tudja, kinek nem. A Pentagon Wilsont nevezte ki a nemzetközi bizottság élére, és jelenlegi feladatuk, hogy mindent kiszedjenek Johnból, amit a féreglyukról és az azon túli világról csak tud. John hárít, hagyjuk most ezt, inkább nosztalgiázzunk, mondja, és visszaadja a láncra fűzött karikagyűrűt, amit az apja talizmánként adott neki az első részben. Szerencsét ugyan nem hozott, de segített Johnnak „életben”, az ép eszénél maradni odakint. Most, hogy már kiengedték, ő is készségesebben áll hozzá a dolgokhoz, megered a nyelve, mesél az utazásokról és segít a siklóba épített idegen technológiák analizálásában is, közben pedig újabb ismerősre bukkan a tudósok között. Tisztára, mint valami osztálytalálkozó.

A helyzet már-már békésnek is mondható, mikor ismét beüt a krach. Azon a pályán, amelyen Crichton is érkezett, újabb jövevény halad. Wilson már ki akarja lövetni, mikor John felismeri a hajót: a Moya egyik transzportere az. Ahogy az már csak mifelénk szokás, a vendégeket otthonos cellával fogadják, ráadásul még nyugtatóval is telepumpálják, ami különösen Rygelt érinti rosszul, folyamatos rosszullétről panaszkodik. Mikor Crichton berepült a féreglyukba, a Föld eltűnt, ezért Aeryn azt javasolta, nézzenek utána egy kicsit. Ő, D’Argo és a varangy (most komolyan, mi haszna a törpét állandóan terepre vinni, mikor nyavalygáson és bajkeverésen kívül nem sok hasznát látják?) a féregjárat közelébe repültek, ám az berántotta őket, így kötöttek ki ők is a Földön. John megígéri nekik, hogy kihozza őket, de az nem megy olyan gyorsan. Az apja megkérdezi, bízik-e bennük, amire John azt feleli, jobban, mint Wilsonban, ők a barátai.

John hét hónapos újságok olvasásával próbálja agyonütni az időt, mivel csak olyanokkal van tele a bázis. A nosztalgiázást egy katona zavarja meg, aki egy terembe vezeti Crichtont, melynek műtőasztalán a felboncolt Rygel fekszik, holtan, Wilson pedig tenyérbe mászó, önelégült pofával mered be hősünkre az ablakon át. Aerynék nem igazán repesnek a boldogságtól, hogy egy társuk meghalt, ráadásul úgy vélik – és John is osztozik a véleményükben –, hogy a nyugtatóra való allergia csak mese habbal, Rygelt egész egyszerűen kinyírták, hogy tanulmányozhassák. Aeryn szerint ilyen kegyetlenségre még a békefenntartók sem képesek. John ismét megígéri nekik, hogy kihozza őket, D’Argo viszont csak annyit morog, hogy mondja meg a többi embernek, hogy ha eljönnek érte, meg fogja ölni őket. John megkéri az apját, hogy vesse be minden kapcsolatát és segítsen a barátainak, addig ő Wilsonnak fog könyörögni az életükért. Jack óvatosságra inti a fiát.

Mikor John visszatér a bázisra, egy őrt holtan talál, fejéhez pedig fegyvercső szorul. D’Argót elvitték valahová, Aeryn pedig úgy döntött, nem ücsörög tovább, és akcióba lépett. Crichton segít neki a szökésben, Cobbtól megtudják, hogy a csápost átszállították egy másik bázisra, aztán leütik és elveszik a kilépőkártyáját. A külvilágban Aeryn élvezi az esőt, söröznek, John bocsánatot kér, amiért Aeryn miatta került a Moyára, ki a békefenntartók közül, aztán dugnak. Másnap reggel Aeryn egy szál férfiingben dolgozza ki a menekülési terveket, ám John ragaszkodik hozzá, hogy valami normális ruhát vegyen fel, pedig... Valahonnan sikerül is szerezniük, Aeryn átöltözik és épp a tükör előtt illegeti magát fintorogva, mikor kopognak. Jack az, John már előző nap mondta Aerynnak, hogy ez a ház az ő és az apja menedéke, Aeryn már akkor sem bízott az apósban, hát még most. Stukkerrel fogadja az öreget, aki nem sokat tököl, már mondja is a tennivalókat. Johnéknak el kell tűnniük valami biztonságos helyre, ahonnan nem léphetnek vele kapcsolatba, mert ha tudná, hogy hol vannak, kiszednék belőle. Ő addig megpróbálja feltartóztatni Wilsonékat. Ezzel aztán sikerül meggyőzni Aerynt a jóságáról, búcsúzáskor mond is valamit Jacknek az emberek számára furcsa, idegen nyelvén, amire Jack csak annyit felel: „köszönöm, Aeryn Sun”. Aeryn döbbenten pislog rá, aztán ő és John távoznak.

A városban egész jól alakulnak a dolgok, amíg szembe nem jön velük az a lány, akire a hazatérésekor John rászállt a parton, hogy megtudja, tényleg a Földön van-e. Ráadásul együtt jártak pár hétig gimibe is. Innen aztán elindul a lavina, az újságárusnál feltűnik Johnnak, hogy az összes újság hét hónapos, már mindegyiket látta a felszállása előtt, ráadásul az árus ugyanaz az öregember, akit nemrég a tengerparton is látott, még korábban pedig az ő háza előtt biciklizett el nap mint nap gyerekkorában. John fegyvert ránt, és csapot, papot, Aerynt hagyva elrohan. Egy kocsmáig szalad, ahol nem azt teszi, mint minden normális ember tenné a helyében, konkrétan, hogy hulla részegre issza magát. Ehelyett kvízműsort rendez, próbálja kitalálni, honnan ismerősek a törzsvendégek, hiszen már mindent és mindenkit látott, mindenhol járt… kivéve egy helyet. Kinyitja a női vécé ajtaját, ahol valóban nincsen semmi, csak valami különös, sárgán lüktető izé.

Vissza a bázisra, ahol végre találkozik a főemberrel, aki nem más, mint a saját apja. Legalábbis külsőleg. Ő egy idegen, az egész Földet és a féreglyukat John emlékeiből alkották, a tökéletesség kedvéért még a féregjárat körül kíváncsiskodó D’Argóékat is felhasználva. Ők persze élnek, sőt, Rygel egyenesen dicséri a házigazdákat, mivel fincsi hyneri csemegével kedveskedtek neki. John nekitámad a nem-apjának, de csak annyit ér el vele, hogy az öreg mellkasa leszakad, és láthatóvá válik a ruha és a bőr alatt megbúvó két hatalmas ánusz. „Jack” faja haldoklik, csak annyi energiájuk maradt, hogy egyszer mind elköltözzenek, ám ahhoz előbb meg kell tudniuk, hol lennének a legjobb helyen. Azért volt ez a kis színjáték, azért tettek úgy, mintha Rygel meghalt volna, hogy lássák az emberi reakciót. Abból, amit John emlékeiben és gondolataiban láttak, azt szűrték le, hogy a Föld legfejlettebb lényei egyben a legpusztítóbbak is, akik csak megölnék őket, így tovább folytatják a kutatást a hely után, amit otthonuknak hívhatnak. Búcsúzóul „Jack”, John kérésére, megmutatja a valódi alakját, majd visszaadja Crichtonnak apja gyűrűjét, aztán a humán kisétál az álomvilág ajtaján.

Világok vannak odakint, meg olyan lények, akikről álmodni sem tudnak… de nincsen csokoládé. (Crichton)