Már hat hete kempingeznek két markolóval az alaszkai Porcupine-folyó partján Hoffmanék, és persze velük vannak barátaik és üzletfeleik: megannyi szerencsétlen lakáshitele elől menekülő szakállas oregoni. Ez idő alatt felépítettek jó néhány lakást, közösségi házat, vizesblokkot és konyhát, emeltek egy bazi nagy zászlórudat, elterelték a folyót és itt-ott ástak néhány irdatlan nagy gödröt is. De aranyat még nem mostak, pedig azért jöttek a messzi északra.

Az epizód sejtelmesen lüktető zenével és néhány szám határozott, artikulált kimondásával kezdődik, mintha csak Frei Tamást kérték volna fel a rendezésre: 180 ezer dollárt költött el eddig a Hoffman-klán tereprendezésre, naponta több mint ezer dollárral nőnek a költségeik. Ráadásul a főcím előtti blokkban most nem összefoglalják az előző részek történéseit, hanem a jövőbe ugranak: valakivel az elkövetkező negyvennégy percben valami baj történik, és még a szíve is leáll. Vajon egy tragédiával szembesülnek Hoffmanék – kérdezi a narrátor, pedig csak ő tudja a választ kettőnk közül. Mondom, hogy Frei Tamás rendezte ezt az epizódot, biztos lesz távolba szakadt magyar is, aki ízléstelen villáját mutogató milliárdos lett saját erejéből és kitartásából.

Ma végre aranyat akarnak mosni a fiúk, legalábbis hajnali hatkor kelnek, hogy beüzemeljék a szivattyút, ami végighömpölyögteti a Porcupine-folyó vizét a rázócsúszdán, a dobon és a dupla rostázón. Remélem, mindenki tudja már az ipari aranymosó részeit, is fel tudja skiccelni a folyamatábrát is, mert a hatodik rész előtt röpdoga, az évadzáró után pedig zárthelyi lesz. Persze a szivattyú nem működik, Dave szerint azért, mert levegőt szív egy lukas csövön át a berendezés, és Dave-re nem árt hallgatni, és nem csak azért, mert homokbányája van, vagyis némiképp ért a bányászathoz, hanem mert ő az egyetlen a csapatban, aki nem azért van itt, mert csődbe ment Oregonban. Persze néhány gyors vágás után a csapat megtalálja a lukat, James, a derékfájós szerelő neki is lát a hegesztésnek, bár a narrátor megjegyzi, hogy vízben, nagy áramerősségű ívhegesztővel dolgozni akár végzetes hiba is lehet. Nem szól félelmetes zene,a dobok sem ütik veszettül, vagyis James megússza.

Már éppen elindulna az aranymosó, folyik a víz, amikor feltűnik a háttérben egy ismeretlen fickó, aki csak úgy átsétál a színen, mintha csak a sarki Starbucksot keresné. Kiderül, hogy a fickó kormányzati felügyelő, aki a bánya vízfelhasználását ellenőrzi. Kiderül, hogy nem tetszik neki az árok, ami a folyót az aranyásó medencével köti össze, mert beúszhatnak ott a fiatal lazacok, aztán a szivattyú jól beszippantja mind, az aranyásógép pedig sárral keveri, és követ zúdít rájuk. Úgy pedig nehezen fognak már úszni, hogy egy dagadt oregoni turista kifoghassa őket pár kanyarral lejjebb. Az nem derül ki, hogy a kormányzati felügyelőt miért nem zavarja, hogy az érintetlen alaszkai folyópart hat hét alatt a Stalker díszletévé változott, de az árkot azért be kell temetni, mert veszélyben az évi 2 milliárd dolláros alaszkai halászati ipar. Jaj, Frei Tamás, fogd már be a szádat.

Hoffmanék az árok helyére újabb szivattyút telepítenek, amiben van egy szűrő is, így a halak nem juthatnak a folyóból az aranyásó medencébe. Hideg a víz, Jimmy Dorsey vinnyog is, de neki az előző három epizódban is csak ennyi szerep jutott, úgyhogy rutinosan csinálja. Dorsey fáradtan, éjfélkor fekszik, lassan szürkülődik. Vagy már virrad. Csak Frei Tamás tudhatná ezt pontosan, itt a messzi északon.

Másnap hajnalban elindul az aranymosás, az egyik markológép az ígéretes lelőhelyen túrja a földet, a másik a mosó mellé szállított hegyet adagolja a berendezésbe. Mindenki fáradt, ezért Todd beszédet tart, hogy kicsit feltüzelje a csapatszellemet. Elhangzik, hogy ez a világ legjobb országa, meg hogy segíts meg minket Jézus, vagyis minden olyan, mintha csak Sarah Palin kampányturnéján lennének. Beindul az aranymosó, görögnek a kövek, de egy kis idő után le kell álítaniuk a berendezést, mert az egyes részeket összekötő vályúban felgyűlik a sár, ráadásul az egész folyamat végére tolt vödörbe semmi nem csöpög. Sem arany, se feketehomok. Dugulás van.

Leállítják a gépeket, Todd összetört és arról beszél a kamerának és a kutyájának, hogy annyit dolgozott, hogy teljesen elhízott. Az összefüggést nem értem, és ezúttal Frei Tamás sem segít kalóriatáblázatokkal vagy a zsírosodás kilojule-ban kifejezett, megdöbbentő számadataival. Hoffmanék megint a gazdag szomszédhoz fordulnak, akinek valószínűleg elege van már a lúzer csapatból, ezért átküldi a 15 éves unokáját. Ő úgysem ér rá, hiszen aranyat kell számolnia.

Jön Parker, a hülyegyerek, Todd kicsit feszeng, hogy most egy 15 éves tini oktatja majd ki, de aztán beletörődik: egy 15 éves tini oktatja ki. A dugulást megszüntetik, túl széles volt a vályú, és miközben a sárral teli csövekben matatnak, hirtelen csillogni kezd Todd keze. Lehet, hogy egy csillámporral sminkelt kiscsaj a faluvégi diszkó helyett az aranymosóban bulizott, de az is lehet, hogy aranyat találtak. Aranyat. Találtak. Parker persze csak röhög, három kis aranyszemcse, ezek meg itt örülnek, mintha minimum négyesük lenne a lottón.

A történet itt kicsit elkanyarodik, érzelmekkel zsúfolt életképeken látjuk, ahogy Todd négyéves kislánya, Olivia sárga gumicsizmában vidáman trappol a táborban. Todd meg büszke apa. Aki kicsit is figyel a forgatókönyv folyására, már itt érezheti, hogy az új szereplőt nem hiába mutatták be. Másnap reggel elkezdik újból a munkát, már az átalakított berendezésekkel. Hirtelen valaki segítséget kiállt, és a kép olyan lesz, mint a Blair Witch Project: kapkod az operatőr, rohannak az emberek, Olivia rosszul lett, habzik a szája, ráharap a nyelvére, és rohama van. Todd terepjáróba vágja magát, és elindul a kislánnyal a legközelebbi település felé, útközben már várják a mentők, hogy aztán a mentőautó egyenesen a repülőtérre vigye a gyereket, ahol már indulásra kész a mentőrepülő, hogy a legközelebbi gyerekkórházba vigye a beteget. A legközelebbi gyerekkórház pedig nyolcszáz kilométerre van. Olivia légzése egy időre leállt, ami talán az életébe kerülne, ha valahol Budapest belvárosában esett volna össze, de a messzi Alaszkában, a jó büdös semmitől több száz kilométerre északra még ezt is megússza.

Anchorage-ban, a kórházban azon kell aggódni, hogy van-e agykárosodása Oliviának, míg a táborban azon gondolkodnak, hogy vajon mitől lett rohama a kislánynak. Jimmy Dorsey felesége, Joy arra tippel, hogy a vízzel van a baj: hiszen a patak a hegyekből jön, és nem lehet tudni, mi van ott fent. Mert lehetnek ott fent hódok, sőt akár még medvék is. Figyelembe véve, hogy a tábor szélén is feltűnnek esténként a medvék, nem teljesen egyértelmű, hogy nincs-e rohama Joynak is. Dorsey eközben a szúnyogriasztóra tippel, de azért bőszen kenegeti vele a gyerekeit.

Todd megkapja a jó hírt, Oliviának nincs agykárosodása, viszont csokoládét szeretne. Eközben a táborban megnézik, hogy mégis honnan is folyik a víz, és kiderül, hogy miért fél Joy a hódoktól: az állatok vizelete ugyanis baktériumokat terjeszt, a hódláz nevű betegség pedig életveszélyes lehet a gyerekekre. Még hogy kristálytiszta patakvíz. Ráadásul Jimmy talál valamit a patak partján, ami rohad, és undorító: ha ez a Ragadozó 3 lenne, akkor tudnánk, hogy most kezdődik a mellkasból előretörő rémület.

Olivia és Todd felesége visszautazik Oregonba, mivel az orvosok szerint nem jó, ha most több száz kilométerre elcsatangol a legközelebbi kórháztól. Jack eközben üzemanyagot akar vásárolni, de a helyi (értsd ötven kilométere lévő) benzinkútnál nincs elég. Merthogy Frei Tamás szerint napi 1200 liter benzint és dieselt használnak el a generátorokra és a munkagépekre. Jack végül csak 380 liter üzemanyagot tud venni, ami arra elég, hogy 45 percre bekapcsolják az aranymosót. Be is kapcsolják, markolnak, szitálnak és ráznak, a vödörben pedig ott csillog az arany. Másnap július 4-e, az aranyásók meg örülnek, vagyis mi mást tehetnének, minthogy baromi nagy puskákkal lövöldöznek az amerikai zászló tövében? A jövő sokat sejtető, Frei Tamás még elmondja, hogy a szezon végére akár egymillió dollárja is lehet Hoffmanéknak.