Békés színházi matinéval indul az epizód, amelyben a csepűrágók a lelkesen éljenző, népes nézőközönség színe előtt megelevenítik a múltkori gladiátorviadal emlékezetes pillanatait. (A Vorenust alakító színész vörös parókája mindent visz.) Pullo ezalatt kilométernyi kötéssel a fején egy távoli ispotályban lábadozik, és halvány fogalma sincs arról, hogy a nagyfaluban épp hérosszá avatják. Míg alszik, Da Vinci helyi elődje egy egész jó szénrajzot készít róla, ám Pullo felébredvén kikéri magának ezt a szemtelenséget. A szorongatott művészember eldadogja, hogy az arénás események óta a két marha képeivel pingálják tele Rómát. A város imádja kettejüket, felnéz rájuk, a nők pedig kórusban sóhajtoznak, ha szóba kerül a neve. Pullo a hallottakból arra a bölcs következtetésre jut, hogy ideje lenne visszatérni a forgatagba, így nem sokkal később kiszökik a kórteremből, és egy elkötött lovon hazavágtat.
Közben a páros másik fele egy vallásos rítus keretében birtokba veszi Caesartól kapott földjét. A szertartás leginkább abból áll, hogy a család igyekszik visszafojtottan vihogni, mialatt a papok nagy átéléssel csengettyűznek, tömjéneznek meg kántálnak. Vorenus szerint jobb szokniuk a gondolatot, hogy a földből fognak élni, hisz a fene tudja, Caesar hogy fog reagálni az arénás magánakciójára. Niobéval a sáros földön heverészve-enyelegve megállapítja, hogy nem is lesz rossz ez az új élet, aztán alaposan egymásba feledkezve magas ívből tesznek a pap türelmetlen csengettyűzésére.
Hazaérvén mintha visszaugrottak volna pár évet az időben, már megint ott találják levakarhatatlan, enyhén haldokló barátjukat a lakásban. Az orvos szigorú ágynyugalmat ír neki elő, így a biztonság kedvéért a fekvőhelyéhez kötözik. Pullo pedig nagyon kanos, betegség ide vagy oda, alig várja, hogy végigmehessen a rajongótáboron. Féktelen életkedvének még Vorenus sem tud ellenállni, úgy nevetnek, hogy az udvarig lehallatszik a hangjuk.
Odalent Eirene vészjósló arckifejezéssel hallgatja őket, és az éjszaka leple alatt aktivizálja a benne rejlő bosszúszomjas Tarantino-múzsát: egy konyhakéssel a kezében beoson a szobába. Pullót kiveri a víz a nyakához szorított pengétől, de végül belenyugvással fogadja a sorsát. Eirene sokáig hezitál, és a fickó rájön, hogy talán ki is dumálhatná magát a csávából. Már bele is kezdene a híd szélén duhajkodó öngyilkosjelöltek kezelésére kifejlesztett szövegbe, amikor Niobe rajtakapja őket, és úgy leteremti Eirenét, mint egy ötéves gyereket. Másnap reggel már Pullo ápolását és etetését is a nyakába sózza, amire a sértődött lány egy zabkásába irányított kiadós köpettel reagál. Titusunk viszont szemrebbenés nélkül megeszi a feltupírozott kaját, hej, szép dolog a szerelem.
Caesar magához rendelte Vorenust, hogy felelősségre vonja Pullo megmentéséért. Róma atyaúristene teljes erőbedobással dolgozik a város felvirágoztatásán, nagyszabású építkezés zajlik a Fórumon, a szenátusban pedig a folyószabályozási elképzeléseit ecseteli lelkesen. Cicero alázatosan hallgatja a nagy terveket, aztán előhozakodik azzal a témával, ami mostanában csípi a patríciusok szemét: Caesar száz új szenátort kíván kinevezni, méghozzá nem a nemesi családokból, hanem az alacsonyabb társadalmi csoportok, és Disre, a városhoz hű gallok és kelták közül. Megérkezik Vorenus, aki ezúttal azért ússza meg a büntetést, mert Caesar nem akar szembeszállni a nép imádatával. Sőt, egy füst alatt meg is jutalmazza, és ott helyben kinevezi szenátornak. Ettől Cicerót a rosszullét kerülgeti, és Antonius őszinte mulatságára kézzel-lábbal tiltakozik az ötlet ellen. Plebejus a szenátusban, hát hova vezetne ez? A dolgozószobája magányában Caesar elárulja Antoniusnak és Poscának, hogy miért döntött Vorenus kinevezése mellett: ha ez a veszélyes veterán mindig mellette lesz, a kutya sem mer majd a közelébe menni.
Késő este rózsaszín családi idill burjánzik az Aventinuson. Vorenus nagy imádattal jóéjtpuszit nyom az unokája fejére, majd vacsora közben Niobéval körberöhögik Vorenát, aki római mércével mérve súlyosan idealista elképzeléseket dédelget a házasságról. Éjjel Calpurnia, Caesar felesége (igen, még él és virul) madarakkal álmodik, amelyek röptükben egy koponyát formáznak. Beszámol férjurának a rossz előjelekről, de Caesar rég hozzászokott már a cifra rémálmokhoz, és eszében sincs ilyesmi miatt megszökni Rómából. Viszont jobban tenné, ha ezúttal hallgatna az asszonyra, mert a Junius család pompás halotti maszkokkal telezsúfolt otthonában Servilia a boszorka-stílusát előkapva már az ősök áldását kéri Brutusra és a tervükre.
Pullo alig néhány napig bírta a szobafogságot, egy kölyök segítségével sikeresen megszabadul kötelékeitől, roggyant egészséggel, kicsit botladozva, ámde teljes hőfokon üzemelő hormonokkal beleveti magát az utcai nyüzsgésbe. Nővadászaton van a drága, és mivel a sármja kissé megkopott, bedobja a „híres ember vagyok” szöveget is. Ez a duma minden korban működött, most is akad egy önként jelentkező, aki szíves örömest hemperegne vele. Kart karba öltve hazatérnek, azonban az udvaron belefutnak Eirenébe, akinek láttán Pullóból előtör a monogám énje, és rövid úton megszabadul a nőcskétől. Atyavilág, jó nagy ütéseket kaphatott a gladiátoroktól.
Ugrunk a szenátus előtti placcra, ahol Caesar bemutatja Vorenus szenátort az ujjongó népnek. Az épületen belül két csoportra válik a közönség, a terem alján nyüzsög a sok római plebejus, Asterix és William Wallace, a régi, nemes családból származó szenátorok – Brutusszal, Cassiusszal és Ciceróval az élen - meg a karzaton könyökölve, keserű epét hányva utálkoznak rajtuk. Caesar mosolyogva üdvözli Brutust, amit úgy is értelmezhetünk, hogy részéről még tart a barátság, ám a szenátorok inkább attól tartanak, hogy gyanakszik rájuk.
Serviliáék háza képezi a Caesar-ellenes összeesküvés főhadiszállását. Este a sok okostóni azon menstruál, hogy vajon a nagyfőnök sejt-e valamit, és persze nem győznek háborogni a szenátus megszentségtelenítése miatt. Ezerrel készülnek a merényletre, de hogy Caesarhoz férjenek, előbb le kell küzdeniük egy nagyobbacska problémát - egy vörösesszőke hajú, indulatos szenátor személyében. Mivel folyton a gazdi körül lődörög, a nagy napon őt is meg kellene ölni, viszont ha a lemészárolják Róma hősét, akkor elvesztik a nép rokonszenvét. A szenátorok felvetik, hogy akár meg is mérgezhetnék Caesart, Brutus pedig kiakad: ők, kérem szépen, egy nemes hagyományokkal bíró, tisztességes cselekedetre készülnek (a plafon enyhén megreped), és az erkölcs úgy kívánja, hogy saját kezűleg, nappal rendezzék le az ügyet.
Ha már rossz ómeneknél tartunk, most Niobe az, aki nem bír aludni, elvesztette a fonalat az események forgatagában, néhanapján balsejtelem gyötri. Sajnos Servilia sem alszik, ehelyett azon töri a fejét, hogy miért olyan ismerős neki Lucius Vorenus neve. És lőn világosság, eszébe jut a megoldás: Octavianus annak idején balga módon kifecsegte a nővérének Niobe félrelépésének történetet, a lány pedig továbbadta Serviliának a pletykát. Az asszony rohan is Brutushoz a nagy hírrel, megvan a kulcs Caesarhoz. Reggel Atia nagy meglepetésére egy barátságtól csöpögő levelet kap Serviliától, amelyben megkéri, hogy másnap látogassa meg őt. Atia nem tudja hová tenni a gesztust, elfogadja a meghívást, de a biztonság kedvéért úgy dönt, hogy kicsi fiát is magával viszi.
Eljött az a bizonyos nap. Pullo reggel látványosan pakolászik, egy vidéki kiruccanásra készül, és mellesleg két piknikezés között tiszteletét teszi majd Rusina oltáránál. Az istennő emlegetésével gyakorlatilag azt akarja megtudni Eirenétől, hogy vajon hajlandó-e megbocsátani neki azt az affért a vőlegényével, de ebből a lányból nem lehet egyértelmű válaszokat kihúzni. Caesar, Posca, Vorenus és a miniszoknyás testőrkülönítmény elindulnak a szenátusba. Atia és Octavianus közben megérkeznek Serviliához, aki tárt karokkal, túláradó szívélyességgel fogadja őket. Amíg mindenki mindenkit körbeudvarol, a rabszolganője, Eleni kisurran a házból. Szintén ezzel egyidőben Pullo kifele sétál a városból, büszkén szemrevételezi azt a bazi nagy falfestményt, amely őt és Vorenust ábrázolja az arénában, Eirene pedig enyhén lemaradva követi őt.
A fórumon Eleni utoléri a menetet, félrevonja Vorenust, és sutyorogva elmeséli neki a kicsi Lucius történetét. Csőstül jönnek a flashbackek, Niobe ijedt képe, Erastes és Lyde viselkedése, majd mindettől kellően bepipulva Vorenus sarkon fordul, és dúlva-fúlva hazaviharzik. Servilia leülteti vendégeit, és barátságosan nekilát a mondanivalójának, ami voltaképpen nem más, mint az örök klisé, amikor a főszenya felfedi tehetetlen ellensége előtt tervének összes részletét.
Caesar tehát védtelenül sétál be a szenátus épületébe. Bent egy csapat idegbeteg politikus várja, a beavatott szenátorok úgy viselkednek, mintha mindannyiuk hátsójába egy-egy dinamitot dugtak volna. Caesar észre sem veszi a feszültséget mindaddig, amíg az egyik vagányabb legény el nem kezd keménykedni, és némi biztatást követően megtörténik az első késszúrás. Ettől aztán a többiek is belendülnek, és vértől megrészegült patríciusok nemes egyszerűséggel lyukacsosra kaszabolják Caesart. Kitör a káosz, aki tud, az menekül, odakint Antoniust lefogják, a gazdája segítségére siető Poscát pedig leütik. Brutus csak áll, és néz ki a fejéből, de amikor Caesar már a földön fetreng, Cassius odalökdösi, hogy ő is vegye ki a részét a munkából. Brutus letérdel, a haldokló ránéz, és nem, nem mondja ki azokat a szavakat, de ott van minden az arcán. Még egy utolsó szúrás, és Caesar halott.
Vorenus hazaér, őrjöngve leamortizálja a fél lakást, és Niobe képébe vágja, hogy a fiát keresi. A felesége nem tagadja a vádat, és az „azt hittem, meghaltál” kifogás csak ront a helyzeten. Vorenus agyát végképp elönti a düh, felkap egy kést, és láthatóan azon agyal, hogy használja-e. Niobe kétségbeesésében úgy dönt, hogy elejét veszi az öldöklésnek: leszögezi, hogy a kisfiú igazán nem tehet arról, mi történt, majd leveti magát az emeletről.
A szenátorok Caesar holtteste felett álldogálnak. Cassius diadalmas beszédet mondana a zsarnokok szükségszerű sorsáról, de Brutus egyáltalán nincs abban a hangulatban, hogy még örvendezzen is a gyilkosság miatt. Ekkor tűnik fel a színen Antonius. Szó nélkül tudomásul veszi a helyzetet, és „ezt még megkeserülitek” tekintettel kihátrál a teremből. Servilia végre a monológja végére ért, ától zéig elmesélte, épp mit történt Caesarral a szenátusban. Atia életében először akkora sokkhatás alatt áll, hogy nem talál szavakat, a másik nő pedig zavartalanul beviszi a végső döfést: megígéri, hogy mindazért cserébe, amit korábban ellene tett, kegyetlen, hosszú szenvedés vár Atiára, meneküljön bárhová, ő felkutatja és tönkreteszi. Bravó, Servilia kiütéssel győzött. Atia önuralma maradékát összeszedve távozik, fiacskája meg szorosan követi, de előtte olyan gyilkos pillantást vet Serviliára, amit senki sem tenne zsebre.
Vissza az Aventinusra. Vorenus a ház udvarán Niobe holttestét szorongatva zokog, amikor besétál a kicsi Lucius, és nagy, ártatlan szemeket meresztve nézi a férfit. Hogy Vorenus ezek után mit tesz, az már a második évad asztala. De hogy valami jó is történjen ennyi vérözön közepette, ugrunk Pullóhoz, aki a zöldellő vidéken, egy bégető birkanyáj szomszédságában imádkozik az istennő oltáránál. Azt nem tudni, hogy az istenek megbocsátottak-e, ám Eirene biztosan: csatlakozik a nagy lükéhez, és kéz a kézben kisétálnak a színről.
Facebook kommentek