A hangulatosan félhományba borult szenátusban kezdünk, Cicero és az épp cinizmus mögé bújó Brutus a köztársaság sorsán elmélkednek. Ideje lenne hozzájuk csapni Vorenust és Padmé Naberrie-t, és együtt alapíthatnának egy siratókórust. Megérkezik Caesar, és első dolga az, hogy elviteti az üres társkonzuli széket, épp az ilyen húzások miatt vágnak a szenátorok gyászos képet. Cicero kelletlenül feláll, és előre lediktált rövid beszédében indítványozza, hogy Caesar kapjon teljhatalmat a következő tíz évre. Mélységes kuss, elszórt taps itt-ott. Brutus csatlakozik hozzá, szívhez szólón ecseteli, hogy ő aztán tudja, milyen nagyszerű, könyörületes ember Caesar, és javasolja, hogy fogadják el az indítványt. Caesar is elmondja a magáét, megkéri a szenátorokat, hogy építsenek együtt egy új, erősebb Rómát, és bejelenti, hogy a háborúnak vége. Tapsvihar, álló ováció, Brutus és Caesar testvériesen megölelik egymást.

Servilia nebáncsvirág üzemmódban hever az ágyában, a támadás óta nem tette ki a lábát otthonról. Atia azonban nem hagyja békén, valószínűleg megfogadta, hogy megdönti a pofátlanság világcsúcsát. Meglátogatja Serviliát, hogy párszor megforgassa a tőrt a nyanya szívében: felháborodottan csóválja a fejét a világ romlottsága miatt (nemesasszonyokat vernek össze az utcán, még ilyet!), megjegyzéseket tesz Brutusra, megkéri Serviliát, hogy üljön mellette Caesar diadalmenetén, és mindehhez hozzáteszi, hogy Octavia mostanság vidéken cicázik egy ifjú rímfaragóval.

A vidék igaz, minden egyéb süket duma. Octavia a vérfertőzés miatti szégyenében egy messzi templomba bujdosott el. A napjait szó szerint önmarcangolással tölti, már szabályos sormintát vagdosott a karjába. Otthon megelégelték a távollétét, ezért Octavianus eljött, hogy hazacipelje, ha kell, akár erővel is. Már mindenki megbocsátott neki (kivéve saját magát), meg különben is, Octavia patrícius, és ha kitudódik, miket művel a távolban, azzal roppant kellemetlen helyzetbe sodorja a családját. Az is kiderül, hogy a történtek ellenére Octavianus még mindig nagyon ragaszkodik a nővéréhez.

Mosó Masa Mosodájának utcáján Vorenus Niobéval és Poscával az oldalán megtartja élete első politikai beszédét, illetve megtartaná, ha akadna legalább egy polgártárs, aki figyelne rá. Ám ezek az emberek mindaddig fütyülnek a tógás ürgére, amíg az katonásan rájuk nem ordít. No, egyből érdeklődve hallgatják a mondanivalóját. Vorenus felveszi a mesterkélt szónokpozíciót, szorgalmasan felmondja Posca szövegét, és aminek a lényege az, hogy Caesar jót akar, és hogy a választáson adják rá, Vorenusra a szavazatukat. Egy pali a háttérben rendre beszólogat, a legjobb megjegyzése az, amikor felhánytorgatja, hogy Vorenus a vörösesszőke fejével inkább tűnik gallnak, mintsem őslakos rómainak. A sokadik közbevetésénél először Niobe olvas be neki kocsmai modorban, aztán Posca viteti el a beépített embereivel. Az így megritkított közönség aztán lelkesen fogadja a beszédet, Vorenus emelt fővel távozhat a színről.

Caesar és Antonius látogatást tesznek a helyi tömlöcben, ahol egy régi ismerőst vonszolnak a színük elé. Vercingetorix, a gallok hajdani vezére a sok-sok évnyi senyvedéstől kész zombivá lett. A két látogató szemügyre veszi őt, Antoniust rögtön kirázza a hideg, hogy a legmagasabb pozícióból is milyen mélyre lehet zuhanni. Caesar megparancsolja a katonáknak, hogy hozzák rendbe, mert ilyen küllemmel rontaná az összképet a diadalmeneten, és végül búcsút vesz régi ellenfelétől.

Itt a diadalmenet napja, felcsendül Jeff Beal remek zenéje, és bizony a látvány se kutya, a rabszolgák előkészítik a várost a banzájhoz, előkerülnek a nagy drapériák, lesikálják a szobrokat, és a katonák is kicsípik magukat a nagy napra. Pullo majdnem teljes felszereléssel beesik a tizenharmadik légióhoz, ugyanis biztosra veszi, hogy ő is felvonulhat velük együtt. Hiszen ő a légió hőse, itt vannak a haverjai, tucatszor is megmentette a fél banda életét, tehát véleménye szerint igazán megérdemli a dicsőséget. Igen ám, de a szabály másképp szól: Pullo már visszavonult, nem több egy mezei polgárnál, szóval kint tágasabb, és vigyázzon, mert ha sokáig keménykedik, még betörik a fejét.

Caesar tollászkodik, nem tudja eldönteni, hogy a tógája színe eléggé, illetve nem túlságosan királyi-e. Antonius tesz egy vicces megjegyzést az öltözetére, de rá kell, hogy jöjjön, hogyha hatalomról van szó, Caesart elhagyja a humorérzéke. Lássuk a többieket: Brutus az anyja körül legyeskedik, mondván, hogy nem egészséges egész nap az ágyban heverni, Servilia viszont gorombán elküldi őt a diadalmenetre. Octavia némán szenved otthon, míg a rabszolgák megpróbálják kicsinosítani. Atiának pokolian hiányzott a kislánya, most nem győz kedveskedni és hízelegni neki.

Emlékszünk még Quintusra, Pompeius tüneményes fattyára? Apja veresége óta csúnyán lecsúszott, részeg koldusként tengeti napjait. Eltántorog Brutusékhoz, hogy a védelmét kérje, de Servilia parancsára elküldik őt. Kicsi Quintusban felmegy a pumpa, fülrepesztő hangerőn üvöltözve legyávázza Brutust, és megesküszik, hogy egy nap megöli azt a kurvapecér Caesart. Servilia erre felkapja a fejét, nicsak, egy rokon lélek? Beengedi a házába, szól hozzá pár kedves szót, és Quintusnak már omlanak is a könnyei, hát, jó pocsék élete lehetett eddig.

Egy újabb baromira hatásos jelenetben Octavianus vérben tocsogva, ünnepélyesen bemázolja Caesar képét egy bödön matériával. Néhány épülettel odébb két katona karon fogja a görnyedt gall uralkodót, és odacipelik egy szekérhez. Vercingetorix alig fog fel valamit a külvilágból, és ez az ő szerencséje, mert attól a szerkezettől, amihez kikötözik, bárki pánikrohamot kapna. Még egy gyors pillantást vetünk a búskomor Pullóra, aki az egy sikátorban üldögélve gyakorolja Vorenus morcos pillantását, aztán jön a várva-várt diadalmenet. Az arany babérkoszorús, vörös arcú Caesar erősen pöffeszkedve hajt végig egy négy ló húzta szekéren a központi emelvényig, ahol Antonius és a család nőtagjai várják őt. (Mellesleg Antonius lopva Atiát sasolja, hmm, valami készülőben?) Begurul kivégzőszekér, Caesar int egyet, és Vercingetorixot az 1492-be illő módon fojtják meg a nép szeme láttára. Tapsvihar.

A menet után jönnek a szorgos munkásemberek, hogy feltakarítsák a sok szemetet, ami az utcán hever. Vercingetorix szekerestül a Fórumon maradt, persze a kutya sem törődik vele. Közben a Kikiáltó bejelenti, hogy Caesar öt napig tartó dínomdánomot rendez a népnek, rabszolgák és felszabadítottak kíméljenek jeligére. Desszertként nagy osztogatásba kezd a kincstári vagyonból, szűkölködő családokat birtokhoz juttat, és egy évre átvállalja a szegénynegyed összes lakbérét. A szenátorok el lesznek ragadtatva.

Quintus megfürdetve, jóllakottan, tiszta ruhában pompázik Servilia házában. Nagy puszipajtások lettek az öreglánnyal a rangbéli különbségek keretei között, verseket faragnak, és valami titkos összeesküvős hangulatot árasztanak. Brutust felettébb feszélyezi Quintus jelenléte, mert ha az óvóbácsi megtudja, hogy rossz kisfiú volt, és Pompeius sarját rejtegeti, lesz ám nemulass. Servilia viszont ragaszkodik a kis kedvencéhez, vita berekesztve.

Posca alkotmányjogi továbbképzésben részesíti Vorenust, aki egyrészt nem is érti, mit hablatyolt össze, másrészt minek bemagolnia a jövendő hivatalának feladatait, amikor még meg sem nyerte a választást? Posca a képébe röhög (és életben marad, vannak még csodák!), aztán felhomályosítja ezt a drága, ártatlan embert arról, miképp működik a rendszer: ez ellenfelei egytől egyig beépített bábok, akikre csak azért van szükség, mert hülyén venné ki magát, ha egyedül Caesar jelöltje versenyezne a tisztségért. Vorenus felháborodik, hát mi lesz így a választások szentségével? Posca felveti, hogy a népet nem izgatják a tiszta választások, ellenben az emberek meglehetősen idegbeteggé válnak, ha nincs se munka, se kaja, se béke. Állj át a sötét oldalra, padawan Vorenus, és megmentheted a köztársaságot.

Vorenus egész nap emiatt emészti magát, és alig hallja, amikor Pullo kifejti neki a jövőre vonatkozó terveit. A meláknak nem terem babér Rómában, már a sereg sem a családja, viszont végre rájött, hogy szereti Eirenét, és feleségül akarja venni.

Brutus összefut Ciceróval az utcán, aki minden korábbi fogadkozása ellenére nem költözött a világ másik végére. Ehelyett különös célzásokat tesz Brutusnak arról, hogy miért nem kötötte az orrára, mire készül, a több évtizedes szónoki tapasztalatával szívesen segített volna neki… Brutus feje fölött kérdőjelek, mire Cicero a kezébe nyom egy pult alatt terjesztett irományt, melyben Caesar ellen uszítják a derék rómaiakat. Méghozzá Brutus aláírásával. Spock sejti, ki áll a gerillaakció hátterében, ezért egyenletesen füstölgő fejjel hazaszáguld, hogy felelősségre vonja a drága édesanyját. Servilia egy ideje szintet lépett, már nem azt mondja, hogy „utálom Caesart, bár dögölne meg”, hanem előszedi a politikai maszlagot (zsarnokság, köztársaság érdeke, blabla). A szarkeverő iromány valóban tőle származik, bár volt segítsége is, egy bizonyos Cassius, Brutus régi ismerőse személyében. Brutus majd’ megőrül az idegtől, hiszen Servilia folyamatosan érezteti vele, hogy egyrészt mennyire ciki, hogy térden csúszik Caesar előtt, másrészt a köztársaság alapító atyjának leszármazottjaként kutya kötelessége lenne fellépni a zsarnoksággal szemben. Sok segítője akadna, ha egy nap úgy döntene, hogy elüldözi azt a gazembert.

Vorenus és Pullo az illetékes hivatalban elintézik Eirene felszabadítását (és mint megtudjuk, hivatalnokok egy típusa már Rómában is utálta az ügyfeleket), aztán hazamennek, hogy Pullo közölhesse vele az örömhírt. A lányt először a szívroham kerülgeti, mert azt hiszi, hogy el akarják adni, majd amikor tisztázódik a félreértés, örömében agyonölelgeti Pullót. Ez nagyon jól kezdődik, mondhatnánk, de szeszélyes Fortuna beint a kedvencének. Míg Pullo arra vár, hogy Eirene felpróbálja a tőle kapott új ruháját, megjelenik az udvaron Vorenusék göndör hajú, szimpatikus rabszolgája, és nem győz hálálkodni Eirene szabadságáért. Ugyan, fiam, nincs mit. De, de, együtt gyűjtötték a pénzt, hogy egy nap felszabadulhassanak, és aztán… hmm, összeházasodhassanak. Ó, hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát. Az ő Eirenéje mással kavar? Pullo agyát elönti a köd, őrjöngő vadállatá változik, és szétveri szegény fiú agyát az egyik oszlopon. Üvöltés, jajveszékelés, összefut az egész család: Eirene összeomlik, Vorenus pedig felelősségre vonja Pullót. Nem mintha egy rabszolga élete érdekelné, de az anyagi kár és az otthona iránt tanúsított tiszteletlenség kihozza a sodrából. Elmondja Pullót mindenféle eszetlen baromnak, akinek viszont végleg elege van Vorenus tisztességéből: szerinte igazán magába nézhetne, hiszen némi vagyonért cserébe lefeküdt Caesarnak. Ezek után le is út, fel is út, Lucius elkergeti őt. Pullo kinyög néhány sajnálomot Eirenének, aztán elhúz a fenébe.

Brutus visszautasítja anyja ajánlatát, és siet meggyőzni Caesart arról, hogy semmi köze a felbujtó irathoz. A nagyfőnök természetesen hisz neki, sőt, újfent kifejezi, hogy mennyire bízik a hűségében és barátságában. Brutus meg csak áll a szenátusban, és ordít róla, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Leszáll az éj, a takarítók kidobják Vercingetorix holttestét a szemétdombra. Benézünk Atia házába, és látjuk, hogy a nagyasszonyból igazi tyúkanyó lett, besurran Octavia mellé az ágyba, és máris jobban tud aludni. Visszatérünk a király meggyalázott hullájához, akit most titokzatos idegenek kaparnak ki a szemét közül. A városban élő gallok azok, kiviszik az erdőbe, máglyát raknak, és ünnepélyesen megadják neki a végtisztességet. Pullo a kocsmában szomorkodik, amikor lecsüccsen mellé Erastes Fulmen, és felajánlja, hogy egy ilyen remek katona neki aztán bármikor dolgozhat. Már csak ez hiányzott.