Nos, kedves olvasók, ezennel megkezdjük tízhetes történelmi továbbképző kurzusunkat, tessék hát megmondani, mit is tudunk a Tudorokról? Segítek, nem Hófehérkénél kell keresni a választ, nem ők azok a fiúk, akik a bányában dolgoznak. És ha azt mondom, hogy Nyolcadik Henrik? Igen, ő volt az a fickó, aki kinyírta a feleségeit. Nos, aki kíváncsi az igazán mocskos részletekre is, vagy netalántán bejött neki a másik kardozós-dugós sorozat, a Róma, az ne habozzon, hisz tegnap óta már dvd-n is megtudhatja, mit vétettek szegény nők Henrik ellen. De kezdjük inkább a legelején… Egy angol történelemről szóló sorozatot hol is lehetne alkalmasabb helyen kezdeni, mint Itáliában: Urbino, hercegi palota, ahová egy férfi érkezik. Láthatóan nagy tiszteletnek örvend, hiszen a herceg vendége, aki azért hívta meg szerény hajlékába, hogy az egyre csak romló angol-francia viszonyokról tárgyaljanak. És erre szükség van, ugyanis a palota előcsarnokában megjelenik a tizenöt fős francia küldöttség, és hogy szándékaikat nyomatékosítsák, megszurkálják egy kicsit az angolt. A férfi holtan esik össze, nem volt valami hosszú szerepe.

Pár nappal később, 1500 kilométerrel észak-nyugatra, London szívében Anglia legfőbb tisztségviselői és lordjai tanácskozásra készülnek. Jelen van Thomas Wolsey, bíboros és kancellár; Buckingham hercege (ki a York házbeli IV. Edward király leszármazottja); Norfolk lordja; Morus Tamás; néhány statiszta, valamint természetesen maga Őfelsége, a magasságos VIII. Henrik, aki valószínűleg sose nézett ki így, mint a sorozatban, de megbocsátható bűn. A helyzet korántsem rózsás, ugyanis a legyilkolt titokzatos férfi az angol nagykövet volt, ja, és mellesleg a király nagybátyja, egyszóval: áll a bál. Őfelsége háborút akar, a főurak pedig persze támogatják ebben, hát ki merne nyíltan szembemenni az uralkodóval? Még Wolsey is rábólint a dologra, szóval Henrik kimondja a döntését: holnaptól indul a dicsőséges csihi-puhi, háborúban állunk a büdös franciákkal. A tanácskozásnak vége, Őfelsége mehet vissza játszani, Morus és Wolsey pedig aggodalmaskodik egy sort, majd megegyeznek, hogy ők majd helyes útra terelik a Henriket. Mintha nem az lenne a helyes, amit király mond.

Miközben a király gyanútlanul szórakozik kedvenc játszótársával, Lady Blounttal, Wolsey hatalmas kastélyában a francia nagykövettel és egy bíborossal találkozik, tudtam én, hogy ez az álszent kancellár készül valamire. Elég nagy bajban van, mert eddig hiába próbált a franciáknak kedvező döntéseket hozni (már ezért a felségárulásért megérdemelne egy fejhullást a mocsok…), ez a merénylet most betehet az egész tervének. A nagykövet a tipikus „magasról beleszarok az egészbe” stílusban válaszolgat (Ja, hogy francia? Akkor nem szóltam): háborúzzunk akkor, engem nem tud érdekelni. A két bíboros azért egy csöppet józanabb felfogású (ők talán még emlékeznek valami bibliai passzusra az emberi élet értékéről), így megegyeznek, hogy megtesznek mindent, hogy elkerüljék a háborút.

Amíg a király jobbkeze árulósdit játszik, az egész udvar Őfelsége teniszpartiját nézi, aki ma nem nagyon tud legyőzőre találni. Jelen van a király egyik legjobb barátja is, Mr. Charles Brandon, aki a nézők között ki is szúrja magának Buckingham lányát. A hölgyből hamarosan fogadás tárgya lesz, kíváncsian várjuk a fejleményeket. Kicsivel később, de még aznap a családi vacsoránál megismerkedhetünk végre Henrik feleségével, Aragóniai Katalinnal, épp a lányuk kitűnő iskolai eredményeit tárgyalják meg, tiszta amerikai családi idill fílingje van a jelenetnek. A békés vacsorából azonban hamarosan veszekedés lesz, mikor a házastársak összevesznek a diplomáciai kérdéseken (mi máson vitázna egy király és a felesége?). Majd Katalin elhinti, hogy az elmúlt időben kicsit elhanyagoltnak érzi magát, szóval szeretné, ha Henrik ma éjszaka meglátogatná. Jó hogy nem egy toronyórát kér lánccal, majd Őfelsége eldönti, hogy mikor van kedve egy kis együttléthez, addig pedig tessék kibírni. Ejj, hogy mennyire elkanászodtak ezek a királynék…

Aznap este azonban úgy tűnik, rámosolyoghatna Katalinra a szerencse, Henrik ugyanis meggondolja a dolgot, és látogatást tesz felesége hálószobájában. A nő azonban nincs ott, a szobalánya tájékoztatja Őfelségét, hogy a neje épp imádkozik. Henrik persze nem akarja, hogy Katalin rossz időbeosztása miatt akármiben hiányt is kelljen szenvednie, ezért a szobalányt áthívja magához, hogy helyettesítse már az asszonyt egy pár órácskáig, amíg az a kápolnában van.

Másnap reggel egy lovagi tornába csöppenünk (ez még nem ment ki a divatból?), épp Brandon versenyzik álmai hölgyének (Buckingham lányának) kegyeiért, amit a herceg nem néz valami jó szemmel. Brandon nyer, Mary Buckingham szemei elfátyolosodnak a gyönyörűségről, Lord Buckingham meg fújtat, mint egy tajtékzó bika, de már nem sokáig, mert kihívója akad: maga Őfelsége. Na, ez érdekes lesz.

Eközben - ugyan már másnapot írunk - az áruló Wolsey még mindig a csigazabálókkal tárgyal, tudniillik van egy terve, miszerint meggyőzi Henriket, hogy írjon alá egy békeszerződést a franciákkal, és akkor mindenki boldog lesz, és még vért se kell ontani. Nocsak, lehet, hogy mégse annyira rossz arc ez a kancellár. És mindezért cserébe csak egy apróságot kér, amit a francia bíboros tud neki csak megadni.

No de térjünk vissza a küzdelemhez, ami eléggé egyértelműnek tűnik, de azért a végéig nem hagy minket nyugodni a kérdés: vajon a sokszoros bajnok Buckingham lemeri lökni uralkodóját a lóról? Nem, a herceg megalázva a porba zuhan, a torna győztese Őfelsége, a király! Éljen! Győzelmét megünneplendő, vidékre utazik, hogy meglátogassa régi tanítóját, Morus Tamást, aki jelenleg ott űzi jogi praxisát. A téma még mindig az angol-francia háború, és Morusnak legalább van annyi vér a pucájában, hogy elmondja azt, amit Wolsey nem mert: humanistaként és hithű katolikusként nem tetszik neki a háború, ő inkább a birodalom jólétére költené a pénzt. Henrik még egyet is értene vele, azonban van egy kis bökkenő: szeretne halhatatlanná válni a történelemben, és valakiből nem akkor lesz nagy király, hogyha egyetemeket alapít, és pénzt osztogat, hanem ha győztesen háborúzik. Egy kis becsvágy pedig mindig megilleti az uralkodót.

Aznap este hatalmas bált rendeznek az udvarban, ahol Buckingham és Norfolk beszélgetésébe hallgathatunk bele: a herceg még mindig mérgelődik a megaláztatás miatt, ráadásul előjönnek a régi sérelmek is, miszerint már régen őneki kéne lennie a királynak (Rózsák Háborúja, II. Edward, stb. stb.). És megfogadja, hogy mindent meg fog tenni, hogy övé legyen a trón. Hoppá, azt hiszem, megvan az igazi felségáruló, Wolsey ehhez képest egy szent ember. Buckingham dühében otthagyja az egész mulatságot, és helyette hazamegy, azonban nem várt látvány fogadja: lánya épp Charles-szal lepedőakrobatikázik. Na, szép kis pofon, itt a bizonyíték a karma létezésére. A herceg majd felrobban dühében, ez már kicsit neki is sok egy napra, és egy seggszétrúgást helyez kilátásba, ha Brandon nem takarodik el a házából.

Na de térjünk át az egyre szimpatikusabb Wolsey bíboroshoz, akinek látogatója van: Lady Blount, Őfelsége játszótársa, és egy meglepő hírt közöl: gyermeket vár, mégpedig Henrik gyerekét. Na, erre a bíboros kezében is megáll a pávatoll, és előveszi a legbájosabb énjét: nem kell aggódni, ő majd kezébe veszi a dolgok irányítását, senki se fog megtudni semmit. A nőt Jerichoba fogják költöztetni, ahol békésen megszülheti majd a fattyát, csak aztán nehogy atomot dobjanak Angliára, mert nem lesz jó vége. Wolsey Londonba megy, hogy találkozzon a királlyal, és amíg az éppen vadászó Henrikre várakozik, megismerkedünk egy egyszerű, szegény fiúval. A neve Thomas Tallis, énekes és zeneszerző, aki a Canterbury érsek ajánlásával jött Londonba, és ahol felvételt is nyer a királyi kórusba. Egyelőre ennyit erről a fiúról, de azt sejthetjük, hogy valószínűleg egyezik a személye az angol egyházi zene leghíresebb komponistájával. Érdekes kikacsintás, majd kiderül, hogy lesz-e jelentősége.

Őfelsége eközben befejezi a vadászatot, és készen áll, hogy találkozzon Wolsey-val. A bíboros beszámol a királynak a háború előkészületeiről, azonban felhívja a figyelmét, hogy nagyon drága mulatság lesz. És ezután bevallja Henriknek, hogy az elmúlt hetekben titkos diplomáciai tárgyalásokat folytatott, amik során kísérletet tett egy kollektív és egyetemes békeszerződés megalkotására. Na, ennyit Wolsey felségárulásáról, végül csak jól alakultak a dolgok. Henriknek tetszik az ötlet, hogy az európai béke megteremtőjeként emlékezzenek rá a jövőben, lám, viszálykodás nélkül is nagy királlyá lehet válni. Szóval Wolsey elképzelései bejöttek, háború lefújva, végre megkaphatja a francia bíborostól azt, amit annyira akar.

Ekkor érkezik azonban Buckingham, még mindig feldúltan, és Brandon azonnali száműzését kéri az udvartól. Henrik nem érti a dolgot (vagy csak tetszik neki, hogy szívathatja Buckinghamet), és megmondja neki, hogy ilyenre ne is számítson. A herceg feje egyre vörösebb, és nem hiszem, hogy ez a kis közjáték jót tett volna a királlyal ápolt kapcsolatának. Wolsey eközben ismét találkozik a francia bíborossal, örülnek nagyon, mert mindkét király beleegyezett a szerződés aláírásába. Wolsey pedig végre megkaphatja, mit akar: a francia bíborosok szavazatait a következő pápaválasztó konklávén.

Most pedig itt az ideje, hogy megtudjuk, miért is hidegült el egymástól Őfelsége és a királyné. Katalin ugyanis Henrik bátyjának, a rendkívül fiatalon elhunyt Artúrnak volt a felesége, a herceg halála után azonban a király nem akarta, hogy a frissen megkötött spanyol-angol házassági szerződés összeomoljon, ezért gyorsan hozzáadta Aragóniai Katalint másik fiához. Azóta hét gyermeke született a királyi párnak, köztük egy fiú, de csak egyetlen lányuk élte meg az egyhónapos kort. Így hát Henrik a nejét hibáztatja mindenért, mert attól fél, hogy ez az Úr büntetése azért, mert elvette fivére feleségét. Katalin pedig azért aggódik, hogy mi lesz, ha nem fogja tudni megadni a királynak azt, amire vágyik: egy fiú örököst. Hát, ismerjük a további fejleményeket, nem fog valami jól alakulni a dolog.

No de térjünk rá a páneurópai békeszerződésre. Henrik a francia királynak küldött levelében megfogadja, hogy nem borotválkozik meg, amíg a találkozó végbe nem megy, majd Sir Thomas Boleynt, Anglia franciaországi nagykövetét hívatja magához kihallgatásra, akit rögtön visszaküld Párizsba, hogy összehozza a találkozót. Ez pedig egy dolgot jelent: a találkozón Boleyn mindkét lánya találkozhat majd a királlyal: Mária is, és Anna is. A többit, azt hiszem, tudjuk.

Ezalatt Buckinghamnél végleg betelik a pohár, és összehívja azokat a főurakat, akikben a legjobban megbízik, és beavatja őket, miként akarja meggyilkolni Henriket, mikor az uralkodó legközelebb kihallgatásra hívja. Norfolk és Boleyn pedig elismerően bólogat. Huhh, mi lesz itt ebből, ez már tényleg kollektív felségárulás.

A találkozó napja egyre közeledik, Henrik már a szabónál készülődik, hogy egy kiégett ’N Sync énekesre hajazó gúnyát varrasson magának (ami a friss szakállával extra jól áll neki), persze elsőrangú ékszerekkel, mert az illik egy királyhoz. Wolsey érkezik, hogy beszámoljon a részletekről Őfelségének. A találkozó az Arany-völgyben lesz, és sikerességében egyikük sem kételkedik. A szerződés aláírása után pedig ők ketten beléphetnek végre a történelem halhatatlanjainak sorába…