Kérem szépen, kedvenc sorozatunk megtáltosodik, lassan ugyan, de beindul a verkli, három ütős jelenet és a java csak most jön, a hátralevő részeket senki ne hagyja ki. Ezen a héten ráadásul Lokkbácsi flesbekk, kösz, Damon, szeretünk.

Kezdjük a múlttal, Lokkbácsi zokniban tárolja az eljegyzési gyűrűt, ez kissé Rém rendes húrokat penget nekem, különösen úgy, hogy a boldog ara az egykori PegBándi lenne, jó látni Katey Sagalt a képernyőn. A megható pillanatra várni kell, Lokkbácsi apja meghal, temetés, kis kikészülés (főleg szájremegéses, rezdüléses), temetésen nem nagy tömeg, viszont gyanús alakok ólálkodnak. Lokkbácsi már nem a helyi madaras teszkóban eladó, hanem valami ellenőr, és Nágyja (Szajid nője! Összefüggés!) házát nyilvánítja biztonságosnak, amikor megjelenik apu. Mert él.

Nakéremszépen, a második évad vége nem most volt, legyen annyi elég összefoglalónak, hogy Sloane összerakta a Rambaldi gépet, Syd agyonverte az álbarátnőt, majd elalélt, és egy sikátorban ébredt. Hong-Kongban. 2 év múlva. Innen kezdünk.

Ott kezdjük, ahol abbahagytuk, Linkoln az út mellett, romos autóból kászálódik egyenesen az ott leselkedő Kellerman karjaiba, akit csak egy jókor arra vetődő autós akadályoz meg abban, hogy az alelnöknő kedvére téve kinyúvassza a szerencsétlent. Link szemszögéből nézve a megmnentő egy nagy homályos paca, BEVERTE A FEJIT A SZERENCSÉTLEN, ÉRTIK? A titokzatos ismeretlen jól fejbevágja a kissé ideges Kellermant, és elviszi Linkolnt cserébe.

Szukre kikerült a magánzárkából, a Vidám Fijjug legnagyobb megkönnyebülésére Májkül bejelenti, hogy a terv sínen, megvan a térkép, már csak a címben emlegetett kulcs hiányzik a boldogsághoz, mire megjelenik DZSONABRÚZI, drámai muzsika hagjai szállnak tova, Tíbeg akkorát nyel, hogy Ohatpusztakócson is halllják. Nem kell aggódni, nem bánt a bácsi, aki a Biblia olvasásán kívül oly sok mindent nem is művel, de persze a szökésben azért részt kíván venni. A Tíbeggel elkerülhetetlen konfrontáció egyébként rohadt jó, van feszültség a jelenetben elég, és a két színész parádés. A lényeg, hogy Tíbeg megúszni látszik a dolgot, de Dzson előéletét ismerve lesz még ennek folytatása.

A múlt héten belengetett feszültség, ha lehet még jobban fokozódik, hiába no, már csak két epizód, és vége az évadnak (sajnos), tessék szépen elhinni, hogy nem semmi, ami a hátralévő két órában következik.

A rész egy gyönyörűen megkomponált tragikus képpel kezdődik, Bullock az ölében viszi az eszméletlen Williamet a dokihoz, miközben Hostetler és a Nigger tábornok a lelépést fontolgatja még azelőtt, hogy Steve magához nem tér állandósult alkoholmámorából, és meglincseli mindkettőjüket. Tollivernek ráadásul a haldokló Manuel is gondot okoz, akinek kövérsége menti meg az életét: a golyó megállt a szívét övező hájrétegben, ugye, hogy jót tesz a töltött káposzta hajnal kettőkor?

Elöljáróban csak annyit, hogy a többi Hogy volthoz hasonlóan ez sem a magyar változat alapján készült, egyrészt azért, mert éjfél környékén van jobb dolgom is tévézésnél, másrészt pedig azért, mert nem vagyok híve a szinkronnak és kész.

Az előző évad végén kiderült ugye, hogy a Republikánusok színeiben a veterán Arnie Vinnick indul az elnöki posztért (Alan Alda szenzációs a szerepben), míg a Demokratákat a csodagyerek Matthew Santos képviseli majd, megtámogatva Leo McGarryvel, ami lehet, hogy csak első hallásra tűnik annyira jó ötletnek. Még egy fontos történetszál átjön tavalyról: a katonai űrsikló létezésének kiszivárogtatása, ami kicsit odavágta a Fehér Ház hangulatát - mondjuk ez Oliver Babish arcán annyira nem látszik, de Oliver Platt valahogy nem nagyon tud geci fejet vágni, ilyen az arcberendezése.